February
9
Friday
1929. február 9-én született a magyar balettművészet egyik kiemelkedő alakja, Fülöp Viktor. Írásunkban Akira Kuroszava harcosaival elevenítjük fel A szamurájt.
Volt egyszer egy operai szólótáncos, gyerekkorától fogva hivatásának fanatikusa, évtizedekig vezető művésze a Háznak. Akik vele dolgoztak, mondták: maximalista, egyenes gerincű, makacs. Sokakat eltáncolt: Albert herceget a Giselle-ben, Simone mamát A rosszul őrzött lányban, Spartacust, Girej kánt A bahcsiszeráji szökőkútban, Mandarint. Minden kitüntetést megkapott, amit csak táncművész kiérdemelhet, mégis sokak szemét szúrta. Nyugdíjazták. A tétlenséget ki nem állhatta, vízvezeték-szerelő lett, régi bútorokat, csillárokat javítgatott, szobrokat faragott, terítőket hímzett.
Túl az ötvenen, második élete kezdődött. Hét év szünet után Markó Iván főszerepet osztott rá, 1980 tavaszán bemutatták A szamurájt. „Kuroszavai” a mű alapkonfliktusa: a szamuráj akaratlanul megölte az egyik tanítványát, s emiatt lelkiismeret-furdalás gyötri, majd az önként vállalt halált választja. A Pesti Műsornak adott interjúban Fülöp sokkal többről beszélt, mint az alkotásról „[…] én soha nem úgy gondolok a Szamurájra, mint aki generációs harc áldozata, és ezért harakirit követ el. Én úgy látom, hogy a harakiri itt nem öngyilkosság, hanem a megsemmisülés gesztusa; ahogy az ideák semmisülnek meg, átadva a helyüket az utánuk jövőknek. Számomra ő egy ideának, magának a szamuráj-mivoltnak a megtestesülése. A szamurájság: erő, tehetség – egy egész életvitel. Még pontosabban, az életnek egy olyan minősége, amire nem mindenki képes. Ezért olyan kevés a „szamuráj”.