Műhely

Babér után lihegve indulánk
Én és a csattogány a csúcs felé.
S míg én küzködtem a hegy oldalán,
Ő fölrepült s jutalmát elnyeré.
                        
Mit én nem érek el talán soha,
Ő ahhoz eljutott egy perc alatt,
Ó ég! ne légy irántam mostoha,
Adj! Kérlek! adj! nékem is szárnyakat.    
(Eötvös Loránd)

Eötvös Loránd 1848. évi július hó 27. napján, született Budán. Édesapja báró Eötvös József, édesanyja Rosty Ágnes. Keresztszülei Trefort Ágoston és Rosty Ilona. Édesapja ebben az időben az első alkotmányos magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. Az ifjú Eötvös nevelésére kiemelt figyelmet és nagy gondot fordítottak. Nevelőjének a festő Keleti Károlynak testvérét, Keleti Gusztávot, majd Vécsey Tamást, a későbbi jogegyetemi tanárt bízták meg. A pesti piarista gimnáziumba 12 éves korában íratták be, ahol végig kitűnő eredménnyel végezte el az osztályokat és 1865-ben érettségi vizsgát tett. Középiskolás korában kezdett verseket írni, melyekből viszonylag csak kevés maradt fenn, de azokból is kitűnik, hogy a fiatal Eötvös költői tehetséggel is bírt.

Az általános szokásoknak megfelelően az Eötvös család is a jog- és államtudományi tanulmányok folytatását gondolta a legoptimálisabb választásnak fiúknak. E kívánságukat szem előtt tartva Eötvös Loránd a pesti egyetemre iratkozott be, bár érdeklődése inkább a mennyiségtan és a természettudományok irányába vonzotta. Édesapja ezirányú érdeklődését felismerve támogatta fiának kiegészítő ásványtani, geológiai, állat és növénytani stúdiumokon és az ezekkel kapcsolatos tevékenységekben való részvételét is. Közben a jogi- és államtudományi tanulmányait is folytatta. A két egymástól eltérő pálya között azonban választania kellett. Hosszas lelki gyötrődés után megérlelődött döntését – az alig tizennyolc éves fiatalember – atyjához írt levelében fejtette ki. „Az ambíció és a kötelességérzet, mely nemcsak egy privilegizált nemzet, hanem az egész emberiség irányában köt le, velem született; e két indulatot kielégíteni és pedig kielégíteni úgy, hogy a mellett egyéni függetlenségemet megtartsam: életcélom, és legalább eddig úgy találtam, hogy annak leginkább akkor felelhetek meg, ha a tudományos pályára lépek”. Álláspontja szerint ennek elősegítése „külföldi egyetemen, jó tanárok vezetése alatt, úgy hiszem, segítve lenne.” 

Nem telik el sok idő és a fiatal Eötvös Heidelbergbe utazott… Megérkezte után azt írta atyjának, hogy nem felejtheti el azt a percet, mikor a vonatja, a heidelbergi pályaudvarra berobogott: ugyanis már azért is boldognak érezte magát, hogy ugyanazt a levegőt szívhatta, mint azok a tudós férfiak, kiknek híre oda vezérelte. Nem csoda ez, hiszen Heidelbergben olyan világhírű tanárok tanítottak, mint: Kirchoff Gusztáv, Bunsen Róbert, Helmholtz Hermann, Königsberger Leo, és Hesse Ludwig Otto.

Néhány hónap eltelte után 1867 karácsonyán édesapja megírta neki, hogy „…részben benned is sok van természetemből, azért valóságos megnyugtatásomra szolgál, hogy más pályán látlak. Haladj bátran előre, és ne sajnáld fáradságodat. A tudomány körében a legnagyobb erőfeszítés eléri jutalmát, mert azt nem várja az emberektől, hanem magában a tudományban találja. A legfőbb élvezet a földön azon érzet, hogy magasabb álláspontot értünk el; s az emberek legjobb akarattal alacsony vállaikon nem emelhetnek senkit magasra, azt mindenki csak saját erejével teheti. Adjon az ég erőt ehhez, adjon kitartást s annyi megelégedést, mennyi egy emberi szívben megfér.”

Hat féléves heidelbergi és königsbergi egyetemi tanulmányok után természettanból mint főtárgyból, matematikából és kémiából mint melléktárgyakból 1870.július 8-án letette a bölcsészeti doktorátus vizsgáit. 

Atyám, a vágyat kaptam én te tőled!
Ezzel kívánom, légy boldog magad,
Jó sors kövesse mindig áldott lépteid.
S nevedhez bár méltó legyen fiad!
(Eötvös Loránd)

Tudósi, kutatói és tanári pályáját a budapesti egyetemen helyettes tanárként kezdte meg. A budapesti egyetemen a kísérleti és elméleti természettani tanszék rendes tanárává 1872 májusában nevezték ki. Ezt a tanszéket egészen 1896 februárjáig vezeti. Ezután a kísérleti természettan tanszék vezetőjeként működik és nyilvános rendes tanárként kísérleti természettant ad elő.

Kutatása kezdetben a folyadékok felületi feszültségének vizsgálatára irányult, majd később élete végéig a nehézségi- és földmágneses erőterekkel foglalkozott. 

Eötvös Lorándot világszerte ismertté leginkább a róla elnevezett inga tette, mely a gravitáció helyi változásainak mérésére alkalmas nagy érzékenységű műszer. Előbb az ún. görbületi variométer, majd az ún. horizontális variométer, azaz az Eötvös inga 1890-ben készült el. Előbbi a nehézségi erő változásait, a másik a horizontális gradienseket méri. Használatával – egyebek mellett – a talaj alatti sűrűségek, ezen keresztül az ásványi anyagok eloszlására lehet következtetni. Eötvös szerint a szerkezete „egyszerű, mint Hamlet fuvolája, csak játszani kell tudni rajta, és miként abból a zenész gyönyörködtető változásokat tud kicsalni, úgy ebből a fizikus, a maga nem kisebb gyönyörűségére, kiolvashatja a nehézségnek legfinomabb változásait.”

Az Eötvös inga lehetővé tette, hogy a korábbiaknál pontosabban ki lehessen mérni és ezzel is igazolni a súlyos és tehetetlen tömeg ekvivalenciáját.

Eötvös egy nagyon fontos összefüggést állapított meg a folyadékok felületi feszültsége és azok szerkezete, nevezetesen azok molekulasúlya között. Ez alapon a folyadékok felületi feszültségének a hőmérséklettel való változásából a molekulasúlyt határozhatjuk meg. E fontos összefüggés az egész világon Eötvös-féle törvény néven ismeretes.

Az általa felismert Eötvös állandó egy olyan univerzális állandó, mely jellemző a folyadék-állapotra, tekintet nélkül arra, hogy milyen folyadékkal van dolgunk.

A centrifugális erők különbsége okán a földön nyugatról kelet felé haladó vonatkoztatási rendszerekben látszólag kisebb, míg ellenkező irányban nagyobb gravitációs erő mérhető. A jelenséget Eötvös-effektusnak is nevezik. 1915-ben készült el ennek mérő műszere, egy – lényegében – forgó torziós inga.

Eötvös Loránd magasra ívelő életpályát futott be. Már huszonnégy éves korában Királyi meghívót kapott a Főrendiház tagságára. Ugyan arisztokrata származására és apja érdemeire tekintettel kapja e megtisztelő felkérést, ám nem érdemtelenül, - mondjuk úgy, hogy előlegül -, hiszen saját tevékenységének elismerését jelzi, hogy egy évtized sem telik el mikorra már az elnöki tisztet is betöltötte. 
    
A vallás szabad gyakorlásáról szóló törvény felsőházi vitájában felszólalásában a következőket mondta: „A kérdés, mely fölött most tanácskozunk, mindig és mindenütt, ahol még szóba került, heves vitákra adott okot, mert hiszen nem egy pillanatnyi szükségletnek gyakorlati kielégüléséről van szó, hanem inkább oly eszmék diadalra juttatásáról, amelyeket sokan a haladás tömeges kellékeként üdvözölnek, mások pedig azok megvalósításában a fennálló rend megbontását látják. E törvényjavaslat.., amely előttünk fekszik, …úgy áll elénk, mint a kor eszméinek, a … korszellemnek egyik követelménye. (…) A korszellem és az ezáltal hirdetett elvek megfontolásától és latolgatásától nem zárkózhatik el semmiféle kormány, nem zárkózhatik el különösen az alkotmányos kormány.”

Eötvös Loránd pályafutása során gyakorta szólalt fel hozzáértéssel és odafigyelést kiváltó módon a felsőoktatással kapcsolatos kérdésekben. 1887-ben „Néhány szó az egyetemi tanítás kérdéséhez” címmel nyílt levélben fordult Trefort Ágoston, vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Levelében határozottan érvelt és kiállt azon álláspontja mellett, hogy „csak azt mondhatjuk tudományosan képzettnek, a ki elméjét egy vagy más szak beható tanulmányozása által a gondolkozásra általában képessé tette, és a ki széles körű irodalmi ismereteket szerzett magának, úgy hogy a tudományban vagy az életben fölmerülő föladatokat talán csak hosszú megfontolás után és sok segédeszközzel, de végre is meg tudja oldani. Ha az egyetemtől elvárjuk azt, hogy a hazának hasznavehető fiakat neveljen, féltékenyen kell megőriznünk az egyetemi tanítás tudományos jellegét, el kell távolítanunk minden akadályt, mely az ez irányban való haladásnak útját állhatná.” 

Már huszonöt éves korában levelező tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. 1873-ban lett rendes tagja a testületnek, negyvenegy éves korában pedig elnöknek is megválasztották. Elnöki székfoglalójában mondta el, hogy: „Ifjan, komoly akarattal, de személyes érdem nélkül törekedtem hazánk tudományos munkásságának terére lépni, s előttem minden ajtó mintegy varázsszóra megnyílt, mindenütt baráti karokra találtam, melyek első lépéseim támogatására ajánlkoztak. A szó, melynek ezt köszönhettem, boldogult atyám neve, e név, mely legnagyobb örökölt kincsem s mely folyton arra int, hogy erre munka által érdemessé váljak.”

„E kitüntetést megérdemelni, arra magamat méltónak mutatni, életem egyik legfőbb törekvése lesz. Érdemtelenségem érzete soká visszatartott abban, hogy e tudományos testületben széket foglaljak; mert bár megválasztásom óta már voltam szerencsés e helyen értekezhetni, székfoglalóul valami késszel, egy kikerekített egésszel kívántam volna fellépni. De idővel én is idősebb lettem s napról-napra meggyőződtem arról, hogy a tudományban készen sohasem leszünk. Kérem ezért a Tekintetes Akadémiát, legyen elnéző most is, midőn zöldasztala előtt széket foglalva, arra csak töredékeket hozhatok.”

Eötvös Loránd állandó tagja volt annak a kezdetben főleg matematikusokból álló társaságnak, akik az 1880-as évek második felében egyre gyakrabban összejöttek, hogy a tudomány újabb eredményeiről egymást tájékoztassák. E magánjellegű összejövetelek résztvevői magukat „Matematikai Társaságnak” nevezték, melynek találkozóira később a fizikusokat is meghívták. 1891 őszén elérkezettnek tartották az időt arra, hogy Matematikai és Fizikai Társulat néven hivatalosan is megalakuljanak. Az 1891. november 5-én megtartott alakuló ülésen Eötvös Loránd az ülést a következő szavakkal nyitotta meg:

"Uraim! Avégből jöttünk össze, hogy a Mathematikai és Physikai Társulatot megalakítsuk. (…) A tudomány haladását rendes összejöveteleinkben élőszóban előadni, és mindazt, ami a szakember figyelmére méltó, szakfolyóiratunkban megírni: ez a mi feladatunk. E feladat nem látszik nagynak, alig többnek egy önképzőkör feladatánál; és mégis, ha híven teljesítjük, érdemes munkát végzünk, és nagy szolgálatot teszünk vele. Hiszen ha elérjük azt, hogy mindenki, aki hazánkban fizikát és matematikát tanít, igazán fizikus és matematikus legyen: akkor nagy szolgálatot tettünk nemcsak az iskolának, hanem hazánk tudományosságának is. Hogyha ezen önképzés feladatát híven és komolyan teljesítjük, annak az is lesz az eredménye, hogy a mi körünkből fognak majd kiválni a tudomány önálló művelői és fejlesztői." 

„Folyóiratot akarunk teremteni, mely a mi kedves hazánkban is terjessze tudományszakainknak napról-napra gyarapodó vívmányait és amely matematikusaink és fizikusaink tudományos érdeklődését ébren tartva, kedvessé tegye nekik tudományuknak nemcsak művelését, de tanítását is.”

Wekerle Sándor miniszterelnök első kormányába 1895 júniusában felkéri Eötvös Lorándot vallás- és közoktatási miniszternek. Marx György a róla szóló visszaemlékezésében úgy fogalmaz, hogy „a miniszterelnök nagy unszolására vállalta el néhány hónapra a miniszteri hivatalt, amikor a magyar demokráciának egy progresszív arisztokratára volt szüksége, hogy elfogadtassa az emberi, lelkiismereti, vallási szabadságot garantáló törvényeket…” 

A feladat súlyát Eötvös is átérezte, hiszen maga is megfogalmazza: „Nagy feladatot vállaltam magamra, mikor ezzel az állással hazánk összes iskolaügyét kötelességszerű gondozásomba vettem. Hivatalba lépésem első percében különösen nehéznek találtam ezt a feladatot, hiszen nem tekinthettem közvetlenül az iskolába, amit apám emléke nyomán annyira szerettem, hanem az iskolaügy hivatalos iratok halmazának formájában tűnt föl előttem.”

„Akár a művészetben, akár az irodalomban, akár a tudományban mindnyájan egyetértünk egy nemzeti irány meghonosításában. (…) Nem szabad az egész emberiség nagy eszményei elől elzárkóznunk. Különösen azért nem, mert célunk és kívánságunk, hogy ezek az eszmények itt; nemzetünk kebelében is meghonosodjanak, és hogy ezáltal ezek az eszmék magyar nemzeti jelleggel felruháztassanak. Azt hiszem, hogy az a mód, amellyel ebbe az irányba el kell járnunk, az, hogy a művészet fejlődésének megadjuk a maga teljes szabadságát.” 

A magyar középiskolai tanárok színvonalas, széles látókörű képzésének támogatására Eötvös Loránd kezdeményezésére – a párizsi École normale superiure mintájára – 1894-ben megalakult az Eötvös József Kollégium, „melynek hivatása, hogy a magyar nemzet legtehetségesebb egyetemi polgárait támogassa, tudományos előmenetelüket segítse. Célja, hogy olyan kiválóan fölkészült szakembereket képezzen, akik tudományterületükön az átlagot meghaladó tudással rendelkeznek, önálló kutatómunkára képesek, és akiknek a tudomány művelése nem csupán szakma, hanem tanári hivatás is.”

Eötvös Loránd személyiségét tanítványai és kollégái ismerhették leginkább. Volt tanítványa Mikola Sándor így emlékszik rá: „A nagy igazságok embere volt. Ezeket, nem mint készeket nyújtja, hanem a jelenségekből hüvelyezi ki. Előadásait a mélyreható analizáló szellem hatja át. A természeti tüneményeket a bennük megnyilatkozó hatók elemeire bontja szét, és azon igyekszik, hogy tanítványait a fogalmaknak, gondolatoknak és törvényeknek legutolsó, többé már nem elemezhető részeihez vezesse el, oda, ahonnan a formáktól, sablonoktól mentes tudás ere fakad. Nem ismerünk a fizikai irodalomban művet, amelyre az analizáló szellem annyira rányomta volna a bélyegét, mint az ő előadásaira. Ítélete elfogulatlan, gondolatmenetének minden állítását igyekszik valódi értékben feltüntetni, és megmutatni, hogy törvényeink mennyire közelítik meg az igazságot. Valamely kedves hipotézis vagy a rendszer, vagy a pedagógiai hatás kedvéért soha sem enged az igazságból egy szemernyit sem." 

„Csendben, szerényen dolgozó igazi tudós volt, –idézi fel alakját pályatársa és egyetemi tanárkollégája Fröhlich Izidor –. Tekintet nélkül minden más körülményre, annyira belemerült kísérleti problémáiba, hogy neje többször sóhajtva panaszolta el, hogyha férje mögött bezárul laboratóriuma ajtaja, akkor ő családja részére sokszor a következő napig el van veszve.”

Eötvös Loránd sokrétű, sokirányú, magasszínvonalú és igen értékes munkáját itthon és külföldön, több kitűntetéssel is elismerték. Ezek közül kiemelkedik a Magyar Tudományos Akadémia Nagydíja 1896-ban, Őfelsége valóságos titkos tanácsadója és a Ferenc József rend nagykeresztjének kitűntetése, valamint a francia kormány becsületrendjének lovagkeresztje.

Eötvös Loránd élete során számos emlékezetes és a közvetlen témán esetenként túlmutató, mélyebb összefüggéseket is érintő előadást tartott. Ilyen volt „A távolbahatás kérdéséről” szóló előadása is, melyet a következő történettel fejezett be:

„Száz évvel ezelőtt Holbach báró lakában fényes társaság volt együtt, köztük Diderot - a legnémetebb francia, és Grimm – a legfranciább német, valamint a kicsiny és mozgékony nápolyi Galiani abbé. Voltaire világnézetéről beszélgettek. Egyikük megjegyezte, hogy nagyon gyermeki felfogás a világot egy órához hasonlítani és abból az órásra következtetni. Ezzel mindenki egyetértett, kivéve Galiani abbét, akinek tréfás történetei mögött sokszor igen mély filozófiai értelem rejtőzött. 

Galiani egy bűvészről és mutatványról mesélt, melynek ő is bámészkodó szemtanúja volt. A bűvész fogadást ajánlott, hogy két kockájával minden dobáskor hatosokat dob. Néhányan fogadást kötöttek vele, de valamennyien elvesztették, mert a bűvész kockái hamisak voltak. Egy apró ólomdarabka volt az, amelyet a kocka belsejében úgy helyezett el, hogy az a kockákat mindig a kívánt irányba forgassa.

Hasonló ez a mi világunkhoz és a világegyetem valamennyi bolygójához és napjához, a flóra és a fauna megszámlálhatatlan csodájához és természetesen az emberi lényhez is. Bár sokan úgy tartják, hogy mindaz, ami történik, a véletlen műve, mondta az abbé, de szerinte a természet kockái is ólmozva vannak, és a fejünk felett csak mosolyog rajtunk a bűvészek legnagyobbika. 

Száz év múlt el, mióta Galiani apologját elmondta, száz év, mely alatt egy Fresnel, egy Gauss, egy Faraday s más hozzájuk méltók egész életüket a tudomány előmozdítására fordították, száz év, mely alatt az emberiség a durva anyagi munka terhe alól felszabadult, s mely alatt megtanultunk a nap sugaraival rajzolni s legtávolibb testvéreinkkel gondolatgyorsan közlekedni; s mégis éppúgy megdöbbenve állunk Galiani kockái előtt, mint egykor Holbach vendégei. Nevezzük bár az ólmot, mely által a kocka fordul véletlennek, erélynek vagy Istennek, de a kocka belseje elménk előtt mindig rejtély marad.”

Eötvös Lorándot már fiatal korától magasfokú tudatosság, ambíció és kötelességérzet vezérelte. Egész életét szenvedélyének: a tudományos kutatásnak szentelte. Már königsbergi tanulmányai idején megfogalmazza, hogy „Végre is meg kell tehát nyugodnunk abban, hogy a tudomány nem adja a természeti tüneményeknek feltétlenül igaz magyarázatát, hanem csak közelebb vezet ahhoz a határhoz, ahol a megfoghatatlan kezdődik." Arra törekedett, hogy szakmai tevékenységével mindenkor az emberi közösségét szolgálja, munkájával értékeset és nemeset hozzon létre. Eötvös Loránd szerint a tudós is költő; az a lelkesedés, mely őt eltölti szeretett tudományos problémáival való foglalkozása közben, éppen olyan tiszta és önzetlen, mint a költő ihletettsége, mikor fenséges gondolatát szép és megragadó külső formában óhajta kifejezni. A költőt is lelkesíti saját, sikerült költeménye; a természettudós is érzi a benne lakozó isteni szikrát, mikor hosszú munka és fáradozás után sikerül egy új igazságot kifogástalanul megtalálni; a megelégedettség és az öröm, mely a tudóst ekkor eltölti, felemeli őt a mindennapi gondolatköréből és azt érezteti vele, hogy az egész emberiség boldogításáért cselekedett.” Eötvös elengedhetetlennek tartotta az emberiség alapértékeihez való ragaszkodást és a korszellemhez való illeszkedést. A tudományos képzettség emelésének és elmélyítésének elkötelezett képviselője volt. Meggyőződéssel vallotta, hogy „a tudományban … ma is nem a seregek sokaságától, hanem egyes hősöktől függ a diadal, ilyen hősökre van szükségünk, hogy nekünk magyaroknak a tudomány világában országot hódítsanak.” 

Halálának száz éves évfordulóján tisztelettel hajtunk fejet emléke előtt.

Weszelovszky Zoltán, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság tagja