Rövid leírás
A Magyar Földhitelintézet tisztviselője (1882–1897). A Hét vezető munkatársa, színikritikusa (1890–1905), az Új Magyar Szemle (Blaskovich Sándorral, 1900), a Jövendő (Bródy Sándorral és Gárdonyi Gézával, 1903–1904), a Klasszikus Regénytár c. világirodalmi sorozat szerkesztője (Voinovich Gézával, 1904–1906). A Szerda irodalmi rovatvezetője (1906). A Nemzeti Színház dramaturgja, majd igazgatója (1917–1922), a Pesti Napló belső munkatársa (1923–1932).
Első cikkei a Fővárosi Lapokban jelentek meg (1879–1882), hivatali főnöke, Arany László segítette pályakezdését. Szépírói munkássága az Ország–Világ novellapályázatára írt, Messziről jött levelek (1886) c. elbeszélésével indult. Első, önéletrajzi ihletésű regényét a Midás királyt a Magyar Hírlap közölte folytatásokban (1891–1892; megjelent átdolgozva, könyvalakban: 1906). A mű a 19. század végén induló új novellista nemzedék alapregénye lett, a könyvről éveken át beszélt az irodalmi közélet, szereplői legendássá váltak (jóllehet a mű könyvalakban csak 15 évvel később jelenhetett meg!). A Midás király megjelenéséig négy jelentősebb művet írt: A gyanú (1892; megjelent: 1900) az egyik első magyar detektívregény és talán az első magyar pszichoanalitikus mű, a Szeptember (1895) impresszionisztikus énregény. A Giroflé és Girofla (1899; megjelent: 1901) korai munkásságának másik nagy hatású regénye egy vidéki dzsentri fiatalúr, Vidovits Feri és két színésznőcske bácskai szerelmi históriája a dzsentrivilág mesteri impresszionisztikus képekkel történő leírásával. A művészértelmiség később is foglalkoztatta: a Solus eris (1903) filozofikus zsánerregény. Első regényei gyakran önéletrajzi elemekben gazdagok, a Giroflé és Girofla bácskai, ill. szabadkai élményeiből, megfigyeléseiből keletkezett.
Ambrus Zoltán azonban a modern városi irodalom egyik magyarországi megalapítója ízig-vérig budapesti író. Elbeszéléseiben, kisregényeiben, tollrajzaiban (Árnyék-alakok, 1901; Berzsenyi báró családja, 1902; Kevélyek és lealázottak, 1903; A Berzsenyi lányok tizenkét vőlegénye, 1907; Régi és új világ, 1913; Nagyvárosi képek, 1913) a századforduló magyar társadalmának minden jellegzetes alakja feltűnik: a hozományvadász dzsentri, az újgazdag polgár, a kispénzű hivatalnok, a fővárosi bérkaszárnyák szegény sorsú lakója. Elbeszéléseinek színterei tiszti garnizonok és kaszinók, fővárosi kávéházak, lóversenyterek, szerkesztőségek és polgári otthonok. Mesterei a francia prózaírók – Gustave Flaubert, Guy de Maupassant és Émile Zola – voltak, realisztikus-naturalista szemléletük azonban Ambrus Zoltánnál kiegészült páratlan lélekábrázoló képességgel. Örök témája a keserűen ostorozott főváros és polgársága, s csak olykor-olykor jelenik meg a vidék képe, gyermekkori éveinek színtere. Finoman árnyalt képet rajzol a századvég társadalmi változásairól, műveiben erős hangsúlyt kap a századforduló-századelő polgári értelmiségének társadalmi és szellemi válsága. Kívülállóként látja és láttatja a polgárság minden gyengeségét, a kibontakozás reménye nélkül. Mércéjével mérve a polgárság sem mutatkozik jobbnak, mint az arisztokrácia, amely régi erényeiből keveset őrzött meg. Ellensége minden egyszerűsítő valóságábrázolásnak, bemutatás helyett sejtet, elbeszélés ürügyén inkább problémákat elemez. Szellemes és lényeglátó író, publicista és kritikus; nyelve választékos, stílusa tiszta és világos, néha ironikus.
Ambrus Zoltánt a kortársak a magyar irodalmi élet egyik vezető személyiségének, Gyulai Pál utódjának tartották. A publicisztika, az irodalom- és színikritika egész pályafutását végigkísérte. Kritikusi befolyása rendkívüli volt: a Nemzeti Színház drámabizottságának tagjaként polgári színjátékok és történelmi drámák szerzőinek sorsát intézte évtizedeken át. Színikritikáiban (Színházi esték, 1914; Régi és új színművek, 1914–1917) elsősorban külföldi drámaírók műveivel foglalkozott, felismerte Henrik Ibsen jelentőségét (olyannyira, hogy Rosmersholm c. drámáját németből le is fordította, 1916-ban). Addigi színházi tekintélye alapján 1917-ben kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójává. Igazgatóként nagyszabású programot dolgozott ki, amelynek lényege a színház és az irodalom egymásra építése: a világháború utolsó éveiben azonban ezt a programot már nem tudta megvalósítani. A forradalmak idején tanúsított lojális magatartása miatt pedig elmozdították állásából (1922-ben).
Kritikusként elsők között ismerte fel az újságírás jelentőségét és veszélyeit, a kialakuló tömegsajtó igen nagy példányszámban eljutó irodalmi művei robbanásszerű hatását és befolyását (ezt maga is megtapasztalhatta a Midás király folytatásaiban!). A napilapok keretein belül, valamint a kialakuló újságolvasói szokások mellett – véleménye szerint – új irodalmi műfajok születtek meg (pl.: tárcanovella). Gyakran foglalkozott továbbá az irodalom elvi kérdéseivel A Hét és a Jövendő körül kibontakozó irodalmi csatározásokban, ill. a Nyugatot közvetlenül megelőző egyéb vitákban. A Nyugat nesztoraként – minden fenntartása ellenére – csatlakozott a lap fiatal szerkesztőinek formai és tartalmi újdonságaihoz; sőt, tekintve, hogy munkásságában ennek már kialakult és megalapozott előzményei voltak, sokszor tudatosabban és következetesebben képviselt bizonyos művészi színvonalat, mint a pályakezdő kortárs író kollégái.
(A kép forrása: Wikipédia)