„Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk?”

Tisztelt Államtitkár úr! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

E néhány sor egy 1944-ben bemutatott film főcímdalából származik. Egy olyan évből, amikor a mozik vásznán még remény, szerelem és emberi történetek jelentek meg, miközben odakint már dörögtek a fegyverek, és Európa városaiban – köztük Budapesten is – civilek milliói kerestek menedéket pincékben, óvóhelyeken, rommá lőtt utcák között. Az Egy nap a világ című alkotás nemcsak korabeli filmsiker volt, hanem – talán akaratlanul is – sűrített lenyomata annak, mit jelent a háború: bizonytalanságot, félelmet és törékeny emberi sorsokat.

„Csak egy nap a világ…” - A második világháború ezt tanította meg a legkegyetlenebb módon: hogy az idő nem biztosíték, a holnap nem ígéret. Egyetlen nap, egyetlen óra, sőt, egyetlen pillanat válhat végzetessé. A háború éveiben kontinenseken átívelően vált mindennapossá ez a tapasztalat. Városok égtek porig, falvak tűntek el nyomtalanul a térképről, és civilek milliói éltek állandó életveszélyben – nem katonaként, hanem egyszerű emberként.

A második világháború civil áldozatainak története az emberiség egyik legnagyobb kollektív tragédiája. Olyan embereké, akik nem fegyverrel a kezükben álltak a fronton, hanem a hátországot biztosították: otthonaikban, munkahelyeiken, menekülés közben vagy éppen alvás közben érték őket a bombák, a sortüzek, az éhínség és a járványok. Nők, gyermekek és idősek váltak célponttá vagy áldozattá – gyakran pusztán azért, mert rossz helyen voltak, rossz időben.

Budapest ostroma ennek a globális tragédiának az egyik különösen fájdalmas fejezete. A város polgárai csaknem két hónapon át éltek ostromgyűrűben, nélkülözésben, folyamatos félelemben. A második világháború civil áldozatai nem nemzetekhez, hanem emberi sorsokhoz kötődnek. Közös bennük a kiszolgáltatottság és a veszteség.

„Csak egyetlenegy csók az életünk.” – folytatódik a dal. A háború ugyanis nemcsak életeket olt ki, hanem elveszi az emberi élet legszemélyesebb pillanatait is. A búcsút, amely véglegessé válik. A találkozást a szeretteinkkel, amely soha nem történik meg újra. Ezek az elveszett pillanatok adják a tragédia valódi mélységét. Ezek a történetek a háború igazi arcai.

„Ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk?…” Ez a kérdés volt a mindennapok valósága 1944–45-ben szerte a világon. És ez a kérdés ma sem csupán történelmi emlék. 

Tisztelt Megemlékezők! 

Amikor szomszédunkban háború dúl, amikor ismét civilek válnak menekültekké és áldozatokká, amikor városok pusztulnak el, világossá válik: a második világháború tanulságai nem veszítették el érvényüket.

Nem mindenki van biztonságban. A béke nem magától értetődő állapot, hanem törékeny egyensúly. Fontos felismernünk: kimaradni a pusztításból, amikor lehet, nem gyengeség, hanem felelősség. Az emberi élet védelme minden politikai, katonai vagy ideológiai megfontolásnál előrébb való kell, hogy legyen.

A Nemzeti Örökség Intézetének feladata, hogy őrizze nemzetünk közös emlékezetét. Nemcsak a nemzeti, hanem az egyetemes emberi emlékezetet is, amikor civil áldozatokról beszélünk. Az Egy nap a világ eltűnt kópiái is ezt jelképezik: ahogyan egy alkotás szinte nyomtalanul elveszhet, úgy veszhetnek el emberi életek és történetek is végérvényesen, hacsak nem őrizzük meg tudatosan emléküket.

Ma azért emlékezünk, hogy a második világháború civil áldozatai ne váljanak puszta számadatokká. Hogy kimondjuk: az ő emlékük kötelez bennünket józanságra, felelősségre és a béke melletti következetes kiállásra.

És talán ezért olyan megrendítően pontos az a gondolat is, amely a normandiai partraszállás kapcsán hangzik el, és amely végső soron minden fegyveres konfliktus lényegét összefoglalja. George Taylor, az Amerikai Egyesült Államok szárazföldi hadereje ezredesének szavai ezek, amikor a partraszállás legvéresebb partszakaszán, az Omaha Beach-en vezette katonáit:

„Kétfajta ember található itt ezen a parton: aki már meghalt, és aki még csak ezután fog meghalni. El kéne húzni innen a francba!”

Ez a mondat nem hősi póz, és nem is gyávaság. Ez a józan ész mondata. Annak a felismerése, hogy ahol háború van, ott nincs igazságos kimenetel, csak veszteség. Ott nincs győztes, legfeljebb túlélő.

A második világháború civil áldozatainak emléke ezért nem pusztán gyász, hanem figyelmeztetés is. Figyelmeztetés arra, hogy a háborút nem támogatni, hanem elkerülni kell. Nem igazolni, hanem megakadályozni. Nem táplálni, hanem elfojtani. 

Hölgyeim és Uraim! 

A háború végső ára mindig ugyanaz: emberi életekben mérik, legtöbbször ártatlanokéban.

Az emlékezés pedig akkor válik valódi felelősséggé, ha kimondjuk: józan ésszel nincs olyan cél, amely felülírhatná a civil élet védelmét. Nincs olyan eszme, amely megérné, hogy városok pusztuljanak el, családok semmisüljenek meg, gyermekek nőjenek fel a háború árnyékában.

Amikor ma fejet hajtunk a második világháború civil áldozatai előtt, valójában egyetlen dolgot állítunk: a béke melletti döntés nem gyengeség, hanem erkölcsi kötelesség. A legnagyobb tanulság pedig nem a harc, hanem az, hogy időben nemet mondjunk rá.

Ez a mi felelősségünk. Ez a mi csendes örökségünk. 

Köszönöm, hogy meghallgattak!