Műhely

„Azt hiszed, hogy nagy tett kell ahhoz, hogy megmaradj az utókornak.
Végtelen és önzetlen szeretet kell hozzá.”
       (Váradi Hédi)

„Az ember nem az, amit vele tesznek, hanem az, amit ő tesz.”
(Marcus Aurelius)

Váradi Hédi 1929. szeptember 22-én született Újpesten. Édesapja Váradi István nyomdász, aki napi munkája után műkedvelő művészként irodalmi köröket, vagy dalversenyeket szervez, verseket ír és mond, melódiákat komponál, plakátokat tervez és fest. Édesanyja szintén nagy barátja a művészeteknek, énekével és táncolásával egyik aktív közreműködője ezeknek a rendezvényeknek.
Váradi Hédi szüleivel és testvéreivel szerény körülmények között nő fel. „Szegények voltunk, de boldogok” – jellemzi később családjukat. A Váradi gyerekek vasárnaponként gyakran járnak a Munkásotthonba, vagy a helyi barakk színházba, ahol szüleik műsorát nézik. Nem véletlen, hogy elemi iskolás korában egy írásbeli dolgozatában megfogalmazza, hogy színésznő akar lenni.
A család a 30-as években a belvárosba költözik, ahol Váradi Hédi a Lovag utcai polgári iskolába jár. Társai közül versszeretetével tűnik ki. Ő az iskola legjobb szavalója.
16 éves korában gyakori vendégként egy szentesi család vendégszeretetét élvezi, ahol a különböző mezőgazdasági vagy háztáji munkákákban segít házigazdáinak.
A Rózsahegyi Kálmán színésziskolájába jár, majd később felveszik a Színművészeti Főiskolára.
1952-ben kapja meg a diplomáját a főiskolán. A Madách Színház szerződteti.

Üstökösként felívelő színészi pályafutása első 12 évében, vagyis Madách Színházi tagsága idején (1952 – 1964 között): 35 bemutató előadás részese. Ez évenként átlagosan három bemutatót jelent. Közöttük – többek között – olyan darabok vannak, mint Shakespeare: Rómeo és Júlia, G.B. Shaw: Caesar és Kleopátra, Oscar Wilde: Lady Windermere legyezője, Brecht: Kaukázus krétakör és Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom. Váradi Hédi valamennyiben emlékezetes alakítást nyújt.
1964 májusában szerepet vállal a József Attila Színház akkor bemutatásra kerülő Sommerset Maugham: Imádok férjhez menni című nagysikerű zenés vígjátékában. Ebben a színdarabban ő énekeli, a később slágerré váló: „Engem nem lehet elfelejteni” dalt.

Magánélete sohasem nyilvános. Visszahúzódó, zárkózott természetű. Amikor csak teheti, kerüli a közösségi megjelenéseket. Álláspontja az, hogy közönségnek az legyen a képe a színészekről, amit a színpadon mutatnak. (És nem az, amit a magánéletükben…)
Bessenyei Ferenccel 1961-ben köt házasságot, mely rövid idő után 1963-ban válással végződik A szakítás erősen megviseli a színésznőt. Párizsba utazik, ahol sikerül enyhítenie lelki megrázkódtatását.

A már ismerté vált, neves és közönség által szeretett színésznő 1964-ben átszerződik a Nemzeti Színházba. Itt 1964 és 1973 között összesen 15 bemutatóelőadásban lép fel. Ezek közül kiemelkedik három darab: Madách Imre: Ember tragédiája, Artúr Miller: Bűnbeesés után, és Schiller: Stuart Mária drámája. Az akkor 30-as éveinek közepén járó Váradi Hédi színművészi pályafutásának csúcsállomása Éva, Maggie és Stuart Mária alakítása.

A hetvenes évek közepén teljesen váratlanul megtörik színészi pályafutása. Az addig foglalkoztatásban „csúcsra járatott” művésznőt, egyszerre elfelejtik az újabb színházi alakítások szereposztásainál. A róla szóló könyv írója Lelkes Péter találóan fogalmaz: „Váradi Hédi ellen valamilyen misztikus koncepciós per folyt – vád, védelem, tárgyalás és ítélet nélkül”
A művésznő ezt a helyzetet metaforikusan úgy fogalmazza, hogy „kikerült a színházi centrifugából”. Lelki erejét és nagyságát bizonyítja, ahogy ezt a nagyon méltatlan helyzetet türelemmel, vádaskodás nélkül és alázattal kezeli. Sőt, az új helyzetet a saját belső világának „rendbetételére” és tehetsége karbantartására fordítja. Dolgozik a Filmgyárnak, a TV-nek: több mint félszáz filmben szerepel. Nagy örömmel szinkronizál rajz- és külföldi filmeket. Ezek közül a legismertebb a „Béni és Frédi a két kőkorszaki szaki” melyben Irma illetve a Casablanca című híres filmben az Ingrid Bergman által alakított Ilza magyar hangja.
Ebben az időszakban kezd önálló esteket szervezni és fellépni szerte az országban. Önálló estjeit azzal vezeti be, hogy egyszerűen és örömöt szerezve szeretne mesélni önmagáról. Nagy sikere van.

Egy színész életében a színházi bemutatók, szerepek és azok fogadtatásai elsőszámú fontosságúak. Váradi Hédi több mint három évtizede nincs közöttünk, mely idő alatt már egy új generáció lépett a közéletbe. Nekik és azoknak is, akiket még életében elbűvölt kiemelkedő tehetségével, a Rá való emlékezésünkben elhagyhatatlannak tartom néhány művészi és emberi értékeinek, gondolatainak és érzéseinek felidézését.
Váradi Hédi gyakran elmondja, hogy „színésznőnek lenni csodálatos dolog, mert egyetlen élet alatt sok életet élhet át.”. Tegyük hozzá, hogy ez az itt szerényen hangzó „sok”, az ő esetében a színházi szerepeken túl (mely önmagában is bőven százon felüli!), film, tv és szinkron megjelenéseivel együtt sok száz! élet átélését jelenti.

Visszaemlékezéseiben megvallja, hogy a nagyon sikeres Madách Színházi 14 év után Az ember tragédiájának Évájáért és a Bűnbeesés Maggie-jéért szerződött át a Nemzeti Színházba. Ezeket a szerepeket az élet hívásának, sőt kihívásának érezte, melynek eleget kellett tennie, hiszen „magyar színésznő számára az a legmegtisztelőbb lehetőség, ha az Évát eljátszhatja.”
Nyolc éven keresztül játszotta Évát, nemcsak a Nemzeti Színházban, de a társulat vendégszereplései során, több európai nagyvárosban is. Váradi Hédi számára különlegesen felemelő érzés a Leningrádi előadás, hiszen ott „ő lehetett az első színésznő, aki megszólalhatott magyarul és Madách szavaival elmondhatta, hogy „Élni, élni, mily édes s mi szép”
Itthon, miközben a színházi élet irányítói megfeledkeznek róla, ő egy olyan színházról álmodik „ahol nem a hatalom, hanem a tehetség számít, ahol nem akarják fáradhatatlanul megfojtani a tehetséget. Ahol a tehetség úgy szenvedi tovább magát a megvalósítható tökéletesség felé, hogy az anyaggal küzd s nem a körülményekkel…
Meg is fogalmazza, hogy „Én emelt fővel állok ki a sorból, ebből a hajsza-sorból, megteremtve magamnak egy magasabb életformát, ami csendre, belső építkezésre teszi a hangsúlyt…”
Harmincéves színészi pálya áll már mögötte, amikor önálló műsorokkal járja az országot. Szép, nemes és bölcs az a gondolat, „hogy most én megyek el a közönséghez és azokhoz is, akik még nem tudtak eljönni hozzám.” És hozzáteszi „Hivatásnak érzem és szeretettel csinálom, értelmét látom.”
A sikeres szerepformálásnak a tehetségen, képességen és rátermettségen túl elengedhetetlen feltétele a szerepekre való szorgalmas felkészülés. Fizikailag, lelkileg és szellemileg. Ezzel kapcsolatosan elmondja, hogy „A színésznek a legfontosabb és szinte egyetlen eszköze a hangján kívül a saját teste. Ezért nagyon fontos! Bennem mindig élt egy nagyon magas esztétikai igény, ezért amikor egy szép feladatot kaptam, akkor ahhoz maximálisan hozzá akartam idomulni, formálódni. Amikor például a Maggie-re készültem, akkor komoly napi három órát tornáztam edzővel, ami azután meg is látszott. Úgy érzem, hogy aki magát mutatja, mutogatja az bizonyos esztétikai felelőséggel is tartozik.”
A Stuart Mária szerepére pedig úgy is készül, hogy minden témával kapcsolatos írást elolvas, tanulmányozza korabeli szokásokat, képeket kutat fel Stuart Máriáról és környezetéről, a saját otthonába visz több bútort, tárgyat és rekvizitumot, (pl. emeletes ágyat, imazsámolyt, fali képeket, stb.), melyek közelségében már otthon is „érzések és gondolatok fakadnak az adott szerephez.” Vagyis – időben és térben – szinte mindent a szerepre való felkészülés céljának rendel alá.
Több mint tanulságos, amit Váradi Hédi a hivatástudatról mond.
„Egyszer csak úgy hozta a sorsom, hogy abból a bizonyos centrifugából kikerültem, és akkor valóban én a miértjét nem kutattam. Szembe kellett néznem magammal, hogy mi az én feladatom? És akkor azt fogalmaztam meg magamnak, hogy én felelős vagyok a tehetségemért. És nem engedtem, hogy az tétlenségbe torkoljon és a tétlenség berozsdásítsa az én tehetségemet. Akkor kezdtem az emberek közé menni.”
És folytatja: „A hivatásomat teljesítettem azzal, hogy elmentem az emberekhez, akik akár öten voltak, akár húszan egy öregotthonban, tudtam adni szeretetet, vidámságot, egy kis emelkedettséget. És ettől én nem lettem szegényebb, hanem sokkal gazdagabb.”
A vele történt méltatlan és soha senki által megindokolt mellőzés ellenére elégedett művésznek vallotta magát. „Nem olyan szinten foglalkoztatnak, amire én képesnek érzem magam és a bennem potenciálisan meglévő értékek megérdemelnék.” Ennek a megalázó helyzetnek részéről való szokatlanul belenyugvó, mondhatni elegáns elfogadását úgy indokolta, hogy „Ha valamin nem tudok változtatni, az nem tartozik rám.”
(…)„Boldog és kiegyensúlyozott vagyok. Sokat segített ebben, hogy (…) rájöttem: nincs értelme az örökös rohanásnak. Csak így jut idő arra, hogy az ember önmagát és a környezetét építse. (…)nagyobb perspektívák nyíltak előttem, bármilyen furcsán is hangzik is ez.”
Egy beszélgetésben elmondja, hogy amikor még a harmincas éveiben járt, akkor lényegében csak színésznő volt és semmi más nem foglalkoztatta, csak ez töltötte be az életét. Ám amikor a mellőzni kezdték a sorsa késztette arra, hogy megkeresse saját magát. „Én nemcsak színész, hanem ember is vagyok, és felelős vagyok azért, hogy milyen ember vagyok.” Majd ezt a „nemcsak színész, hanem ember is” gondolatot kifejtve hozzáteszi, hogy ez esetben „a dolgok érték és mértékének rendje lesz benne, és világosság lesz a fejében. Ezt érzem az életem legnagyobb kegyelmének, hogy nekem megadatott, hogy rend van a fejemben, és tudom a dolgok mérték és érték rendjét.”

Születésnapján sírja mellett állva és Rá emlékezve tanúsíthatjuk, hogy maradandó és gazdag értékeket teremtő életében, azt az intencióját, mely szerint „ahhoz, hogy megmaradj az utókornak, végtelen és önzetlen szeretet kell” magára nézve folyamatosan és maximálisan teljesítette.
Az utókor szívében őrzi szép emlékét és önzetlen szeretetét megköszönve, azt viszonozva hajt fejet előtte.

Dr. Weszelovszky Zoltán,
a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság tagja