Történelmi emlékhelyek

A Rákosi-féle diktatúra leghírhedtebb munkatábora, a kommunista terror szimbólumának számító „magyar Gulag” 1950 és 1953 között működött a Mátrában található Recsken. A második világháború végétől létező internálótáborok mellett 1950-ben kényszermunkatáborokat alakítottak ki a kommunista rendszer ellenségeinek bélyegzett emberek („jobboldali” szociáldemokraták, „kulákok”, „horthysta” katonatisztek) megbüntetésére. Ezek a táborok közvetlenül a Péter Gábor vezette Államvédelmi Hatóság (ÁVH) irányítása alatt álltak. A foglyok bírósági ítélet nélkül kerültek a szigorúan őrzött titkos recski táborba, amelynek létszáma a kutatói becslések szerint 1300 és 1700 között mozgott.

A recski tábor területe korábban a Barkóczy család birtokához tartozó birkalegelő volt, az állatok szállásán helyezték el 1950 júliusában az első foglyokat. A fogvatartottak késő őszre öt barakkot építettek folyamatosan érkező rabtársaik számára. A nagyjából téglalap alakú tábor 1600 méter hosszú és 600 méter széles volt. A területet három méter magas, kettős drótkerítés vette körbe, ennek mentén ötven méterenként őrtornyokat állítottak. A tábor a kényszermunkások szenvedése árán lassan szinte településsé nőtte ki magát, utakkal, tavakkal és mintegy ötven, különböző funkciójú épülettel. Recsken az internáltak összesen nyolc barakkot húztak fel saját elszállásolásukra, ezek 7x20 méter alapterületűek voltak. A táboron belül 1950 végén egy büntetőbarakkot is létrehoztak a munka szabotálásával és különböző fegyelmi vétségekkel vádolt rabok elkülönítésére, amelynek ablakait bemeszeltették. A Sirok felé vezető út bal oldalán terült el az alsó tábor. Az ide helyezett körülbelül 160–170 fogolynak egy mocsaras területet kellett lecsapolnia, valamint fogadóépületet kellett emelnie a fenti táborból érkező kőszállítmánynak.

A többnyire szintén büntetésből Recskre vezényelt őrök kegyetlen bánásmódja mellett a kényszermunka is mérhetetlen szenvedést okozott a fogvatartottaknak. Minden reggel öt órakor ébresztették az embereket, akiknek évszaktól függetlenül reggeltől estig robotolniuk kellett a tábortól bő fél kilométerre fekvő Csákánykő kőbányájában. Az önmagában is megerőltető fizikai munkát tovább nehezítette rabok számára a rendkívül hiányos táplálkozás. Sokan a kimerültségtől vagy betegségektől haltak meg, őket többnyire a váci rabtemetőben temették el. Voltak olyan fogvatartottak, akik nem ezt a sorsot választották. Könnyebb munkabeosztásért és jobb élelmezésért cserébe ugyanis többen besúgónak álltak, míg a rabok közül kinevezett brigádvezetők gyakran még az őrök brutalitásán is túltettek.

A Sztálin halála után bekövetkező politikai fordulatot követően Nagy Imre lett Magyarország miniszterelnöke, aki az általa meghirdetett „új szakasz” intézkedései keretében 1953 nyarán felszámolta az internáló- és a kényszermunkatáborokat. A rabok egy része a kistarcsai bíróság elé állt, másik része ugyan hazatérhetett otthonába, de rendőrhatósági felügyelet alá került, és olyanok is voltak, akiket kitiltottak korábbi lakhelyükről. A legutolsó recski foglyok 1953. szeptember végén hagyták el a tábort. Távozáskor minden fogvatartottnak titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia, ennek értelmében senki sem beszélhetett a táborban történtekről. A recski tábort ezt követően teljesen lebontották, a rendszerváltást követően az egykori rabok visszaemlékezései alapján állították helyre egyes részeit, hogy Recsk örök mementóként szolgáljon az utókor számára.

A recski tábor fennállása során mindössze két embernek sikerült megszöknie. Az egyikük Dobó József volt, aki azonban feladta magát, miután megtudta, hogy családtagjait letartóztatta az ÁVH. Egy nyolcfős csoport 1951. május 20-án aprólékosan megtervezett szökést kísérelt meg, de csupán Michnay Gyulát nem fogták el, aki sikeresen kijutott az országból. Michnay a müncheni Szabad Európa Rádió adásában emlékezetből felsorolta mintegy hatszáz recski rabtársa nevét, így értesülhetett először a magyar és a nemzetközi közvélemény a kényszermunkatáborok létezéséről. A foglyok hozzátartozói hosszú hónapok után először kaptak hírt már-már halottnak hitt családtagjaikról.

A kalandos szökésről 1997-ben Gyarmathy Lívia rendezett játékfilmet Szökés címmel. Gyarmathynak nem ez volt az első Recskről szóló munkája, már 1989-ben elnyerte a legjobb európai dokumentumfilmnek járó Felix-díjat a férjével, a recski táborban három évig raboskodó Böszörményi Gézával közösen jegyzett megrázó alkotásért, a Recsk 1950–53-ért. A Szökés forgatókönyvét is jegyző Böszörményit élete végéig nem hagyták nyugodni a szörnyű recski élmények. Fent említett munkáin kívül egykori rabtársáról, a Recsk poklát műveiben bemutató Faludy György költőről is dokumentumfilmet forgatott feleségével. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy Böszörményi, Gyarmathy, illetve Faludy munkássága döntő szerepet játszott Recsk magyar kollektív emlékezetbe emelésében.