2019. október 16.
A művész törvénye, hogy kifejezze magát: üzenetet hozzon, mint a fák, a hegyek, a virágok e tökéletes tükrei az igazságnak. Az én mondanivalóm nem fér bele semmilyen színész számára lehetséges keretbe, még akkor se, ha ez az „üzenet” – életem története – oly hétköznapi és útszéli, mint lenne egy kő meséje, vagy az útifű virága. (Mezei Mária)
Mezei Mária 1909. október 16-án született Kecskeméten. Édesanyja Igó Mária a szülést követően gyermekágyi lázban meghal. Édesapja dr. Mezei Pál hamar felismeri, hogy egyetlen gyermekének felneveléséhez gondoskodó mama kell, ezért megkéri egy kecskeméti tanár özvegyét, hogy legyen „anyahelyettes”. Már felnőtt korában Mezei Mária így emlékszik vissza szüleire: „Nagy árat fizettek ők ketten érettem. Az egyik az életét, a másik a boldogságát. Szeretném, ha ezt az útiköltséget nem adták volna hiába.”
Édesanyja halála után még csak egy év sem telik el, amikor újabb tragédia sújtja a családot: egy földrengés romba dönti házukat. Szegedre költöznek.
Az iskolában jeles tanuló. Szép hangjával az iskolai ünnepélyeken gyakran énekel és szaval. A visszaemlékezésében elmondja, hogy „Sokan hittek bennem. Azt az iskolai kiválasztottság diadalát gyakran éreztem. És ha kérdezték, azt mondtam, színésznő leszek.”
Még nincs nyolcadikos gimnazista, amikor egy majálison találkozik a „zene mámorában élő” Paulovits Tibor joghallgatóval. Hamarosan terhes lesz, titokban megszakítják a terhességét, majd közlik vele, hogy többet nem lehet gyermeke. Amikor apja megtudja a történteket, kényszeríti Pulovits Tibort, hogy lányát feleségül vegye. Ezután férje a jogra, ő pedig a szegedi egyetem bölcsészeti fakultására iratkozik be, magyar, francia és filozófia szakra.
Házasságuk harmadik szemeszterében apjának bejelenti, hogy elválik és Pestre megy színésznőnek. Apja egy barátja elviszi Rózsahegyi Kálmánhoz, aki tehetségesnek találja és felveszi iskolájába. Tanulmányainak végeztével Sebestyén Mihály miskolci direktor azonnal szerződteti színházába.
Néhány hónap után – húszpengős gázsitöbbletért – átszerződik Pécsre. Ám rövidesen itt sem érzi jól magát.
1934-ben Pestre jön és a Fészekben lép fel, ahol sanzont énekel, majd rövidesen a New York kávéház tulajdonosa szerződteti bárjába. Úgy konferálják fel, hogy ő „Lucienne Boyer és Yvette Guilbert keverék, a jövő nagy dizőze…” Sikere van, de nem ez a világ az élete álma… Még ebben az évben a Nemzeti Kamara Színházába szerződik. Két darabban szerepel, melyek ugyan megbuknak, de a kritikák róla pozitívan szólnak. Felkeresi Bárdos Artúrt a Belvárosi Színház igazgatóját, akiről az a hír járja, hogy szenvedélyes színészfelfedező. Felkéri a direktort, hogy „azonnal fedezze fel őt!” Meghallgatás után Budapest akkoriban egyik legrangosabb színházában hároméves szerződést és tucatnyi szerepet kap.
Első alkalommal Ralph Benatzky: „Az esernyős király” című zenés játékában egy énekes-táncos jelenetben lép fel nagy sikerrel. A következő Zilahy Lajos darabban, az „Úrilány”-ban már igazi „franciás” félvilági kokottként jelenik meg. „Közben egész más voltam – írja visszaemlékezésében –. Titkolnivalóan, igen, szégyellnivalóan más, mint aminek látják (…) abba szerettem volna hagyni az egészet.” De szerencsére kitartó és két év múlva Molnár Ferenc Liliom és Eugen Scribe: Egy pohár víz című darabjaiban mutathatja meg drámai képességeit.
Ám az igazi kihívások, a nagyobb lehetőségek és szerepek a Vígszínházban várnak rá, ahová 1938-ban szerződtetik le. Bár itt is várnia kell néhány évet, míg Jób Dánieltől megkapja a Somerset Maugham regényéből készült „Színház” című vígjáték főszerepét: Júliát. „Ez volt az első igazi szerepem – emlékszik vissza. Ekkor éreztem először azt a boldogságot, hogy valami dolgom van a világban, nem vagyok felesleges, hogy értelme van az evésnek, és alvásnak, a nappali nevetésnek és szomorúságnak, mert mindez azért kell, hogy este, ha felmegy a függöny és csend lesz, elmondhassak valami lényegeset, valami fontosat embertársaimnak.”
A kritikák elismerően írnak róla és az első siker hozza maga után a többit is. A Pesti Színházban: Keith Winter: „Tűzvész”, és Illés Endre: Méreg című színdarabjainak Judit illetve, Mariella szerepét játszhatja el.
Ezidőtájt szorosabb barátság alakul ki közte és Márai Sándor között. Kapcsolatukra így emlékszik vissza: „…Valaki akkor lépett be az ajtón, amikor a tetőn álltam. Híres színésznő voltam, sztár. Sok mindenem volt, ékszereim, sok pénzem, szép lakásom, de olyan árva voltam, hogy legszívesebben már abbahagytam volna az egészet és hazaszaladtam volna Apámhoz, ha még élt volna. A Valaki nagyon ismerős volt, magas és okos… Kinyitotta elém a világot és én boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy végre hazaértem… Aztán elment… Magányosan és szomorúan. Más dolga volt… Művész volt…
Sikersorozata Ibsen: „Rosmersholm” című színművben folytatódik, melyben West Rebekka szerepét játssza.
Közben a róla alkotott kép és a belső lelki világának eltérésének érzése egyre feszültebbé teszi. Igaz valójának bemutatására megírja a Névjegy című könyvét.
A háború kezdetétől kezdve, „a sötétség éveiben,” egyre gyakrabban húzódik vissza a tátrai hegyekbe. Csodára vár, ami meggyógyítja, erőt ad neki, és ami irányt mutat elbizonytalanodott életében. S a Csoda megérkezik! Ő maga mondja el, hogy „S én nem vártam hiába. Megkaptam a Csodát: Hitet kaptam. Én a református, de ateista Apám hit nélkül felnőtt színésznő lánya – hívő lettem. (…) Hiszek a Világmindenségben: a csillagokban és a porszemben – tehát az emberben lakó – Szeretetben.”
Gondolatait, hitét és érzéseit írásba, színházban is megjeleníthető előadásvázlatba foglalja, melynek a „Hoztam valamit a Hegyekből” címet adja. A háború befejezése után boldogan hozza Pestre mindazt, „amiért megszületett.”
Itthon keserűen kell megtapasztalnia, hogy az általa megálmodott előadás senkinek nem kell. Magában már az a gondolat is megfogalmazódik, hogy abbahagyja a színészi pályát, beiratkozik a teológiára és pap lesz.
Elutazik Sárospatakra, ahol saját költségen rendbe hozatja a vár Rákóczi szárnyát. Azt tervezi, hogy Sárospatakon megvalósítja a magyar Salzburgot. Előadják „A hoztam valamit a Hegyekből” című produkciót, mely hatalmas kudarcba fullad. A bukás kijózanítja és belátja, hogy vissza kell térnie színpadra.
A Belvárosi Színházban korábbi szerepében folytatja pályáját. De több színház is invitálja. A Pesti Színház Szomory Dezső: „Takáts Alice” című darabjának címszerepére hívja meg. Különös erővel és szeretettel vonzódik ehhez a szerepéhez. Évekkel később otthonában az ágyával szemközt egyetlen, az előadáson róla készült fotó, Takáts Alice képe függ a falon. „Néha ránézek és mosolygok. mennyivel szebb, jobb, fiatalabb, mint én. A lányom.”
A Szomory darab után egymás után további szép és rangos feladatok következnek:
– A Vígszínházban: Molnár Ferenc A császár Amélieje és Csehov: Három nővér Másája;
– A Pesti Színházban: O’Neill Anna Christie Annája;
– A Fővárosi Operettszínházban: Eisemann Mihály: Egy csók és más semmi Anni-ja
– A Belvárosi Színházban: Illés Endre: A mostoha Eszterje és Priestley Ádám és Éva darabjának Helénje
A negyvenes évek végén a színházi szerepei mellett fellép a Café de Paris belvárosi lokálban is, ahol „Dal az igazságról” címen naponta kétórás műsort ad. Zongorakísérője – ahogy ő nevezte: „zongoracsoda” – Czifra György Műsoraiban felcsendülnek az olyan híres dalok, mint a Hova tűnt a sok virág; vagy a Tíz óra múlt; vagy a Neked a búcsú sose fájjon…
Évekig nehéz időszak köszönt rá a színházak államosításával. „Tábornoki” rangjától megfosztva mint egyszerű „közlegényt” a Fővárosi Operettszínházhoz osztják be. Később szabotázsra hivatkozva felbontják szerződését és valamennyi fővárosi színház kapuja bezárul előtte. Heteken keresztül a városligeti Vurstliban, a Liliputi Színháznál talál egyedül munkalehetőséget. Innen menti ki a Vidám Színpad igazgatójának hívása egyszerű és könnyű kabaréfigurák alakítására.
Ebben az időben kéri fel Tamási Áront és Lajtha Lászlót, hogy álmodjanak meg számára és a kabaréhoz is illeszthető műsorszámot. Ennek eredményeként születik meg a „Bújdosó lány” mely lényegét tekintve egy székely népdalcsokor. Az „új műfaj” mindössze kilenc előadást él meg és megbukik, és majd csak az ötvenes évek végén, Mezei Mária önálló estjén szerepel nagy sikerrel.
1950 nyarán egy hitmélyítő konferencián vesz részt Alcsúton. Itt találkozik egy evangelizátorral, akirádöbbenti, hogy fényes, tapsos Bizonyságtétellel bejárni a világot, vagy egyetlen elhagyott, szomorú embert megvigasztalni, az Isten előtt egyenlő értékű. A tiszteletes arra is emlékezteti, hogy bizonyára sok méltatlan embert engedett már be az életébe. Felteszi neki a kérdést:
– „Az ajtód mögött szerényen várakozó, megfáradt, tőled megfáradt Krisztust mikor akarod végre behívni?!” A művésznő erre a kihatását tekintve életében fordulópontot jelentő eseményről visszaemlékezésében megvallja: „…Arcomra borultam és sírtam…sírtam… S a boldogság, amit egész életemben hiába kerestem, szétáradt bennem. Azóta nem vagyok egyedül.”
Élete mottójául egy Tolsztoji mondatot választ, mely szerint: „A hit az élet ereje: az ember ha egyszer él, akkor valamiben hisz… ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne…” Ehhez még ő hozzáteszi: „Színésznek születtem: a hazugság művészének, mégis az Igazság szolgája vagyok, mert hiszem: csak a művészi, ami igaz.”
Megérzi és felismeri, hogy vár rá egy út, mely életének második felébe vezet és amelyben minden embernek maradéktalanul ki kell fejeznie valódi és igaz természetét – egyszerűen szólva: életének értelmét, célját.
Az ötvenes évek első fele nívótlan, értéktelen munkákkal és (az ő szóhasználatával) „székláb faragással” telik el. A helyzet 1956 után változik csak meg, amikor újra jelentős szerepeket, a klasszikus és modern drámairodalom szerepeit játssza a legrangosabb pesti színpadokon. A Madách Színházban például ő Sabina Thornton Wilder: Hosszú út színjátékában, majd Mrs. Erlyne Oscar Wilder: Lady Windermere legyezőjében.
1958 március 8-án házasságot köt Lelbach Jánossal, akivel egy jó évtizeddel korábban ismerkedik meg, amikor megszólítja őt a villamoson. Az akkor 18 éves fiatalemberről kiderül, hogy már kamaszkora óta szerelmes a színésznőbe. Megismerkedésük után a nyurga fiú hét éven keresztül „mint szép nagy kutya” állandó kísérője lesz. Amikor első alkalommal leül vele beszélgetni, a fiú megvallja, hogy „ő azért született, hogy a Művésznőre vigyázzon”. Három évi próbaházasság után kötik meg a házasságot. Később egy nyilatkozatában így nyilatkozik szerető, hűséges és őt ápoló férjéről: „Társam a legritkább fajtájú ember: jó. Olyan magától értetődően jó mindenkihez, ahogy lélegzik az ember. Persze ez a jóság olyan összetett, mint a napsugár, ezért elviselhető, s ezért olyan éltető.”
A Bartók teremben, a mai Pesti Színházban 1959. június 11-én van a bemutatója Mezei Mária önálló estjének. Az „Életem története” című műsor a művésznő évek óta hordozott és épülő Szeretet-színház álmát valósítja meg. Pályafutásának egyik legsikeresebb előadását ezekkel a gondolatokkal vezeti be:
„Én ma amellett, hogy szeretnék átadni a színészet minden ágából: drámából, versből, dalból egy-egy gyöngyszemet – saját magammal is szeretném megajándékozni Önöket. …Megpróbálom elmesélni az én kis életemet, úgy érzem – kötelességet teljesítek. Az ember kötelességét, aki színésznek született, bejárta már életútjának bizony lényegesen nagyobbik felét, s nehéz batyuját, amiben az úton összeszedett kincsek és kacatok szoronganak, most leteszi és szétosztja Önöknek. Hiszen ennyi egy művész életének értelme. Válogassanak belőle, fogadják el vagy dobják vissza, az én kötelességem és egyben örömöm csak annyi, hogy odaadhatom.”
Mezei Mária a hatvanas évek közepétől a Nemzeti Színház tagja. Régi vágya teljesül, hogy a legrangosabb színpadon végre eljátszhatja a drámairodalom több jelentős szerepét.
1965-ben mutatják be Tennessee Williams: Az ifjúság édes madara című színművét, melyben egy leszállóágban lévő filmdívát, Alexandra del Lagot alakítja.
1967-ben kerül színpadra George Bernard Shaw: Warrenné mestersége, melyben a címszerepet játssza.
Schiller híres színműve a Stuart Mária 1969-ben kerül bemutatásra, melyben Erzsébetet, Anglia Királynőjét jeleníti meg. Partnere Váradi Hédi, Stuart Mária, Skócia királynője szerepében.).
Mezei Máriának ez volt utolsó nemzeti társulatában való fellépése.
A művésznőt nemcsak a színház, hanem a filmszakma, majd később a TV is foglalkoztatja. Sokszínűségének köszönhetően 1936 és 1969 között közel félszáz játékfilmben vagy TV-játékban szerepel.
Első filmje 1936-ban „Az Aranyember”, melyben Brazovics Athanáz lányát, Atháziát játssza. Emlékezetes alakítást nyújt mint Vizyné, az „Édes Anna című filmben. Ugyancsak nagyszerű alakítása Homlódyné, „A Noszty fiú esete Tóth Marival” című filmben. Egy illemtanár alakítása „Az özvegy menyasszonyok”-ban egészen különleges.
Rádiófelvételeinek száma szinte megszámlálhatalan.
Pályájának kiemelkedő állomása az 1969-ben az Egyetemi színpadon „Az izgága Jézusok” címmel, Ady Endre – József Attila – Nagy László műveiből összeállított est, melyet három színművész: Mezei Mária, Cserhalmi Anna és Latinovits Zoltán közreműködésével rendeznek meg.
Ezidőtájt egy Latinovits Zoltánnak írt levelében a színészetről a következőket fogalmazza meg: Drága Zoltán, (…) Ma amikor tiszta szívből kívánok kiszabadulni színészi tehetségem fárasztó rabságából – elsősorban azért, mert már nem hiszek a színház világot előrevívő, – mondjuk ki – megváltó hivatásában… maga velem csodát tett: visszaadta a valódi színészet nagyszerűségébe vetett hitemet. Az a „saját vérrel színezett színészet”, ahogy maga játszik (és ez a legtöbb), igenis előrevisz, felemel, megtisztít, tanít, többé-jobbá-igazabbá: boldogabbá tesz. Ez az önmagát megújító és naponta elégető áldozat – szent cselekedet.
Elhatalmasodó betegsége elszólítja a reflektorfénytől. „1970. január 5-én az ellenség letépte Erzsébet királyi palástját, s lerántott magához a mélybe. Nyolc éve birkózunk, két éve már, hogy oxigénpalackhoz kötött, de le nem győzött…”
Tíz évvel később, 1980 nyarán, a Veszprémi Tévétalálkozón Vitray Tamás kérésére színpadra lép és elmondja Babits Mihály „Zsoltár gyermekhangra” című versét. A tíz éve betegeskedő művésznőnek ez volt az utolsó nyilvános fellépése. Egy év múlva jelenik meg életéről, színészi pályájáról és hitéről szóló Vallomástöredékek című könyve. Ebben szerepel egy 1981-es dátumozásu írása, melyben a már sok évtizede halott szüleit szólítja meg:
Drága jó Apám! (…) Az alap Titkot: szeretni egymást és szeretni az embereket Ti ültettétek génjeimbe Anyámmal, de a harchoz szükséges krisztusi Erőt Alcsúton kaptam harminc év előtt az Ő símogató kezéből.
A „levelét” így fejezi be:
Anyám, olyan fáradt vagyok, takarj be ezzel a puha felhő dunnával, ami a kecskeméti nagymama emeletes ágyán dagadó dunnára hasonlít, csókolj meg és simogass egy kicsit. Apám fogd a kezem…
Halljátok a Dalt?...
Akkor fújjuk el a gyertyáinkat és aludjunk….
Mindenkinek szép álmokat.
Csendesen hagyott itt bennünket a magyar színházi élet egyik különös tehetségű, gazdag adottságú, közönségét hittel és odaadó szeretettel szolgáló, ám a hivatalos elismerésekben méltatlanul nem elkényeztetett művésze.
Szeretettel emlékezünk Rá és őrizzük emlékét.
Budapest, 2019. október 16.
Weszelovszky Zoltán