Műhely

"Mi embertársainkat tetteik után ítéljük meg. Az indokokat rendszerint sem nem ismerjük, sem nem keressük. Pedig a lényeg abban rejlik."

gróf Bethlen Margit

Szendrey Júlia magyar költő, író, fordító Petőfi Sándor, majd később Horváth Árpád felesége Keszthelyen született 1828. december 29 -én. Édesapja Szendrey Ignác a Festetics-, majd a Károlyi uradalom gazdatisztje, édesanyja pedig Gálovics Anna. A kor középosztálybeli családjaihoz hasonlóan a jómódú család Júliának úri nevelést kívánt biztosítani és ezért gyermeküket a mezőberényi Festetics Vincéné Wenckheim Franciskáról elnevezett, majd a pesti a Tänczer (Lejtei) Lilla leánynevelő magán intézetben taníttatják.

Az érzékeny lelkű fiatal lány felvilágosult nevelésben részesült. Nem egyszerűen csak a legjobbak közé kívánt tartozni, hanem ő akart a legjobb lenni. Tehetséges, gondolkodó ember, aki felnőtt korára érdekes és szellemes beszélgetőtárs lesz. Már az iskolában kitűnik, különleges szokatlan és eredeti egyéniségével. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy imádta  az irodalmat és szeretett olvasni. Kedvence és példaképe a különc kortárs francia írónő George Sand (polgári nevén Aurore Dupin) volt, aki akkortájt a legolvasottabb, leghíresebb, sőt leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. (Magyarországon három regénye is megjelent.) Előharcosa volt a nők egyenjogúságának és egyike azon 19. századi nőknek, akik úgy döntöttek, hogy férfi öltözéket viselnek, nadrágot hordanak. Ráadásul nyilvános helyen is dohányoznak…Nem véletlen ezért is, hogy a George Sand rajongó Szendrey Júlia felnőtt korában maga is sok tekintetben követte az itthon különösen excentrikusnak számító „Sandos” szokásokat.

Szendrey Júlia 1846. szeptember 8–án Nagykárolyban találkozott először Petőfi Sándorral. Erről barátnőjének így számol be: „Az a Petőfi gonosz egy fiú… oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon baloldalára, különben annak úgy is tüzes lakosa fellázad ellene…”

Petőfi Sándornak ugyanerre a találkozásra való visszaemlékezésében jól tükröződik, hogy mennyire elbűvöli őt a lány műveltsége és személyiségének varázsa: „Nagykárolyban ismertem meg Juliskámat, a világ legdicsőbb leányát…Dicső, dicső leány! téged kerestelek ifjúságom kezdete óta. Oda mentem minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt, és imádtam. Azt gondoltam te vagy…”

Gyulai Pál egy írásából tudhatjuk meg, hogy Petőfi „…a leányt levélben kérte meg apjától, kit nem ismert, mert a látogatásakor nem volt otthon. Az atya azt válaszolta: ő még nem ismeri annyira Petőfit, hogy határozott válasz adhasson, leánya is még nagyon ifjú. Várjanak egy évig, s ha akkor is mind a kettő megmarad szándéka mellett, ő nem vet akadályt, még akkor sem, ha nem helyeselné. Petőfi Erdődre utazott, sürgette a házasságot, végül összetűzött a szülőkkel, kik megmaradtak határozatuk mellett. Ekkor a leányhoz fordult, s kérte, hogy szökjék el s esküdjék meg vele a szomszéd városban. A leány nem hajlott kérésére, de megígérte, hogy hű marad hozzá s a kitűzött határidő múlva neje lesz szülei ellenére is.”

Szendrey Júlia májusban már az egyre fokozódó türelmetlenségéről ír: „Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan, - mi csak tőle függ, - lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég, és kivívni magamnak a jövő üdvösségét; de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve lesz minden számomra!

…Ma már tudjuk, hogy ez beteljesült…

Egy évvel megismerkedésük után 1847. szeptember 8-án, összeházasodnak az erdődi kastély kápolnájában. (Apja Szendrey Ignác nem volt jelen, csak a kápolna feletti helyiségben járkált föl s alá…) Később Szendrey Júlia így emlékszik vissza esküvőjükre: „Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”

Az újdonsült házaspár Pestre költözik, és itt együtt élik át a forradalmi időket. Fiuk Zoltán 1848. december 15-én jön világra, Arany János és felesége Ercsey Júlia tarják keresztvíz alá. Bethlen Margit grófnő, így ír róluk: „Ők rokon lelkek voltak. Szárnyaló fantáziával megáldva, vagy megverve, büszkék, erősek, lázadók. És ezért nem tudtak elszakadni egymástól soha, bármennyire cáfolni látszanak is ezt a tények. Ez erényekből és ezen erények visszájából van összeszőve Szendrey Julia élete. Mi hosszú éveken át csak a fonákját láttuk eme szövésnek. Ideje már, hogy megvizsgáljuk a színét is. A fekete alapon világitó arany szállal beléhímzett írásjegyeket.”

A forradalmi eszmék és a felfokozott közhangulat Szendrey Júliát is áthatja. Pesten eseménydús és pezsgő társadalmi életet élnek. A kezdetben dicsőséges majd később fokozatosan fájóan alakuló történelmi eseményekben végig Petőfi mellett áll és segíti, támogatja férjét.

Az 1849-es év nyarán Mezőberényben meglátogatják Orlay Petrics Soma barátjukat és családját. Petőfi keserű szavakkal beszél a jeles festőművésznek a forradalom és szabadságharc egyre szomorúbb kilátásairól. valamint családja és saját terveiről: „Hátat fordítottam a politikának. A háborúnak, a katonáskodásnak, mindennek. Elhoztam ide Juliskámat, meg a porontyomat. Akár szívesen látjátok, akár nem, bizony itt maradnak, itt maradok én is. Mezőberénynek úgy sem volt még poétája, én leszek az első. Vagy ha a poézisból nem lehet megélni, akkor berényi paraszt leszek. (…) Van még egy kis pénzem abból, amit a kormánytól kaptam, talán szerezhetek egy házacskát, egypár hold földet adósságra. Valahogy megélünk addig, míg megint lesznek könyvek, lesznek újságok és lesznek magyar nők, akik kérdezik: vajon hol él Petőfi, ír-e még?

Orlay Petrics Somáéknál éri utol Petőfit Egressy Gábor és Kiss Sándor ezredes, akik Bem táborába igyekeznek vissza, ahová tábornok Petőfit is hívja az egyre nagyobb túlerővel szembenálló és így egyre esélytelenebb összecsapás előtt álló táborába. Ám Petőfi első reakciója így szól: „Én nem megyek. Elegem volt a vándorlásból…” De később már korrigál:

„Bem szólít, nekem is mennem kell…” Álláspontja megváltoztatását később azzal indokolja, hogy „Én nem fontolgatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön határoztam magamat: még mindig jól ütött ki. Különben is, fátum szerint kell történnie mindennek; azért mindegy, akár fontolgatunk, akár nem.”

Ám azért feleségét is megkérdezi: Mit mondasz Juliskám, menjünk? Az asszonya, mélyen átérezve a kérdés súlyát, így válaszol: „Ahová sorsod vezet, én követlek, tőled el nem maradok…– .majd azért hozzáteszi – Jobb volna, ha nem mennél el, Sándor…

De Sándor elment és a Szendrey Júliának küldött utolsó levelében – minden bizonnyal feleségének aggódását feledtetni próbálván – mintha nem is halálos és esélytelennek látszó véres öldöklésbe készülne – arról ír, hogy „ő már csak Júliának kíván tetszeni, a többivel, az egész világgal nem gondol.” Felesége válaszlevelében kifejti, hogy ez nála másképp van, másként érez: „Én csak, mióta te szeretsz, kívánok tündökölni, vágynám a legjelesebb lenni világon, vágynám istennő lenni, csakhogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy, kit ti csodáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém, én bírom e hölgy örök szerelmét!”

Még nem tudták, de ezek voltak egymásnak írt utolsó gondolataik, üzeneteik…

….Mindössze csak nyolc nap telik el és augusztus 1-én lóháton érkezik Tordára Ugron Sándor honvédtiszt, aki elmondja, hogy a segesvári csata elveszett … valamint azt is hogy Petőfi Sándor is elesett…

Szendrey Júlia egyetlen és örök szerelmének elvesztését sem akkor, sem ezután még nagyon sokáig nem akarja sem elhinni, sem elfogadni. Petőfi feleségeként ismerjük, pedig alig volt két gyorsan elrepült év, hogy együtt lehettek és nagyon szerethették egymást.

Szendrey Júlia személyesen maga is megpróbál utánajárni Petőfi Sándor sorsának. Még a Segesvári csata helyszínére is elmegy, de az idő múlásával egyre csak halványodik a remény, hogy férje még életben van. Egyre megkeseredetebbé válik. Naplójában erről így ír:

„Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az ítélet s nem állhatok többé ellent. Örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva és meg kell törnöm sorsom vashatalma alatt.

Amikor 1850 tavaszán Petőfivel való közös életük legboldogabb helyszínére Pestre érkezik, levélben önti ki lelkét egy régi barátnak.

„Minden életinger kihalt, elenyészett belőlem. Már sokszor tettem szívemre tőröm éles hideg hegyét, de mindannyiszor a reménynek egy meleg szikrája felvilágositá, felmelegíté a hideg sötétséget, melybe süllyedve vagyok. Hátha még láthatom csak egy pillanatra is, csak egyetlen egy pillanatig is Sándort…,. hátha lábainál halhatok meg. E hiú remény minden lehető boldogságát jövendőmnek magába zárja.”(…) nem merem magamat megölni, mert ez lett hitvallásom, szent meggyőződésem. Míg csak egy szikrája marad a reménynek előttem, mindaddig tűrök és szenvedek. Hogy ne tűrnék el ezer évet, ha ezer évi szenvedésemnek az lenne jutalma, hogy kezeit érintve, csókolva lehelném ki életemet.”

E szent remény életben tartása mellett, szerencsére működik benne az életösztön, az a teremtő női készség is, mely észrevétlenül arra predesztinálja, hogy az élettel és életével is foglalkozzon, családot építsen, gyermekeket szüljön.

Különösen akkor, ha a leendő családépítő partner elfogadja, hogy Szendrey Júlia érzéseiben Petőfi Sándort tekinti örök társának és szerelmének. Ilyen partner volt: dr. Horvát Árpád egyetemi tanár, akivel 1850. július 21-én – néhány nappal a gyászév letelte előtt – házasságot kötnek. Az esküvő hírét a közvélemény nemtetszéssel fogadja…

A Horvát házaspárnak négy gyermeke születik 1851-ben Attila, 1855-ben Árpád, 1957-ben Viola (már csecsemőkorában elhunyt), 1859-ben Ilona. Szendrey Júlia gondos anyaként és szeretetteljesen neveli gyermekeit. Szoros érzelmi kapcsolat köti őket össze. Gyermekeit emberségre, a kultúra és az irodalom szeretetére neveli. Életéről naplót vezet és évekkel Petőfi halála után elkezd verseket írni. Ettől kezdve nemcsak a magyar irodalom legismertebb múzsája majd Petőfi Sándor felesége, hanem egy 19. századi magyar költőnő is.

Harcolt a nők jogaiért, szabadságáért és művelődéséért. Írt verseket, novellákat, naplót és leveleket, gyűjtött népdalokat és meséket, lefordította Andersen meséit. Jókai Mór különösen naplóját értékelte nagyra és később kötetbe is rendezte a verseit, az általa ismert naplórészleteket, valamint a Térey Máriához írt leveleket.

A sikerekről szóló hírek sajnos elfedték azt, hogy második házassága zátonyra futott és hogy Szendrey Júliának pokol és szenvedés volt az élete. Egy apjának írt levelében így fogalmaz: „Hogyha csak fogalma volna kedves jó Atyámnak mindarról, a mit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig bírtam azt elviselni, a nélkül, hogy panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot bele avattam volna szenvedéseimbe.” Horvát Árpádnak igen rossz híre volt. Schöpflin Aladár nagyon találóan fogalmaz, amikor úgy jellemzi Szendrey Júlia magánéletét, hogy „a bogtalan fiatalasszony egy szatír ágyába került”…

Azt kevesen tudhatták, hogy ezidőtájt Szendrey Júliánál méhrákot diagnosztizálnak az orvosok….

Hosszú szenvedés és tépelődés után 1867 nyarán elköltözik Horvát Árpádtól. Hátralevő rövid életében, a Szendrey Ignác által vásárolt Zerge (ma Horánszky) utcai lakásban lakik. ápolására Tóth Józsefet fel. A beteg és az őt „legnagyobb kitartással, lankadatlan” gondossággal ápoló között szerelem alakul ki. Egy sokévvel később előkerülő Szendrey Júliának írt levelében Tóth József egyebek mellett így fogalmaz: „Te vagy nekem életem, vérem, egészségem, gondolkodásom, testvérem, anyám, barátom – nálad nélkül csak az őrültség sötét réme az én kísérőm.”

Az, hogy ez az ódaadó szerelem viszonzásra is talált, az kisejlik abból, hogy Szendrey Júlia a halálos ágyáról küldött levelében apjától kéri, hogy a katolikus vallásról evangélikusra térhessen át. Ez ugyanis az evangélikus vallású szerelmével való házasságra lépés eltökélt szándékára utal.

Azonban erre a szerelmi házasságkötésre nem kerül sor. Szendrey Júlia 1868 szeptember 6-án meghal. A kerepesi temetőben temetik el. Koporsó mellett Szendrey Ignác, Petőfi Zoltán és Gyulai Pál álltak. A kiszámú gyászoló mögött távolabb Horvát Árpád és Tóth József volt jelen. A Horvát gyerekek nem lehetnek jelen, mert az anyjuk haláláról és temetéséről szóló értesítéseket apjuk – igazolva a róla alkotott lesújtó képet –szándékosan nem továbbítja nekik. Csak temetés után értesülnek a történtekről. A sírkövön csak a Szendrey Júlia név szerepelt, továbbá, hogy 39 esztendőt élt, kínlódott végig a szomorú asszony Talán az Isteni gondviselés figyelmének is köszönhetően, nem keserűséggel, hanem az igaz szerelem újra érzésével búcsúzhatott el földi élettől. Később 1870 késő őszén, a tüdőbajban korán elhunyt Zoltán fiát is mellé temetik.

Amikor 1908 októberében Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök szenteli be Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán közös koporsóját, megemlékező beszédében a következőket mondja:

„...itt állok ez asszony és e gyermek hamvai előtt, melyek valamikor éltek s életükben a géniusz szeretetének napsugaraiban álltak. (….) Petőfi mindkettőt szerette (…) Ez a szeretet itt is él, sőt megtisztulva éteri átlátszósággal lobog lángja. Fájdalom, gyász el nem némíthatja, homályosíthatja soha, s e szeretettől élni fog az asszony s a fiú emléke is, míg magyar lesz e földön.”

Az asszony emlékének tovább élése azonban nem jelenti a korábbi alaptalan és rosszhiszemű vádak ejtését. Ha máshonnan nem Szendrey Júlia naplójából és leveleiből nemkülönben fájdalmakban gazdag életéből ugyanis nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem volt hűtlen Petőfi Sándor emlékéhez és második férjét is mélyen megalázó, nehezen elviselhető és hosszan tűrt szenvedés után hagyta csak el.

Végezetül álljon itt néhány sor naplójából:

Ember voltam én is, érző, vérző szívű ember, mondja a néma száj; szerettem és szenvedtem. Ki az, aki az első követ dobja rám? Bűnül rótták fel nekem, ami minden ember szent joga: leélni a saját életét. És még nagyobb vétkül azt, hogy mindenek dacára ez mégsem sikerült. Vergődtem a béklyók ellen, lehunytam szemem, hogy feledni tudjak, lázadoztam, mint a börtönbe zárt rab a berácsozott ablak előtt... mindhiába. Az óriás reám sütötte bélyegét, és én nem Szendrey Júlia voltam többé, hanem Petőfi hitvese, akárki nevét viseltem is. Hozzája mértem mindenki mást és senki sem ütötte meg a mértéket.”

Halálának 155 éves évfordulóján tisztelettel hajtunk fejet Szendrey Júlia küzdelmes és nemes emléke előtt.