Műhely

Hogyan érintettek meg téged a zsoltárok, és mi az amit a személyes élményedből megosztani akarsz ezzel az előadással?

Én úgy olvasom a zsoltárokat, mint Rilkét, Pilinszkyt, egy krimit vagy verset; mint napi betevőt. Mellbevágó személyesség, kendőzetlen őszinteség, Isten közvetlen jelenléte van jelen bennük. Ráadásul mindig aktuálisak, és az életünket “megtámasztó" zsidó-keresztény hagyomány legszebb bizonyítékai. Élethossziglan velünk vannak, tele szenvedéllyel, tradícióba mártott naprakész modernitással. Dávid király a maga esendőségével, művészi vénájával akkor is ott van ezekben a sorokban, ha történelmileg sokak számára nem bizonyított a szerzősége. Az előadás ősbemutatója előtt, elvonultunk Borival Bakonybélben egy erdei házba próbálni. Óriási élmény volt belezuhanni a zsoltáruniverzumba, és hálás vagyok, hogy először épp a bakonybéli bencés testvéreknek adhattuk elő. Ők voltak a tesztközönség: nagyon szerették.

„Dicsérjétek az Urat trombitaszóval, citerával és hárfával, dobbal és tánccal, dicsérjétek fuvolával és gitárral, zengő cimbalommal, dicsérjétek búgó cimbalom hangjával!” – a szombati előadáson milyen formában szólalnak meg ezek az ősi imádságok?

Minden eszközt bevetünk: énekelünk, zenélünk, párbeszédet folytatunk, a zenékben is „360 fokosak” vagyunk: elektronika és gospel, zsidó hagyomány vagy Robert Plant-szemplingek is bármikor előfordulhatnak a zenetestben. 

Nemcsak az előadásmód modern. Maga a kor is egész más, mint a szövegek keletkezése idején. Hogyan tud kapcsolódni a 21. század embere ezekhez a Krisztus előtt keletkezett szövegekhez?

Az Istendicsőítés, a Teremtővel való párbeszéd időtlen, hiszen a teremtés óta tart. Ez néhol költészet, máskor harag, düh, akár vád, sőt néha még gyűlölet és szemrehányás hangján is megszólalhat. Ez így van jól, hiszen az ember töredékes, az Isten pedig tökéletes, s ebből a hullámzásból, ritmusból, egymásratalálásból van összetapasztva a zsoltárok összetéveszthetetlen világa. Mindegy, hogy a 21. században élünk vagy más korban: az idő nemcsak hogy relatív, sokkal inkább illúzió a zsoltárok felől nézve.

Szakrális előadásról beszélünk. Mitől lesz egy előadás több, mint kulturális csemege? Mi teszi az előadásban felhangzó zsoltárverseket imádsággá?

Ha nem lenne egyetlen egy ember sem az előadáson a közönség soraiban, akkor is boldogan adnánk elő. Ettől lesz imádság és talán ettől személyesebb, vagy több, mint „kulturális csemege”. A zsoltár mindig imádság, ahogy az is az, hogy kiállunk és elmondjuk ezeket a szövegeket, zenével kísérve. 

Visszakanyarodva a 150. zsoltárhoz: „Dicsérjétek az Urat szentélyében, dicsérjétek égi erődítményében!” – milyen szerepe lesz az előadásban a helyszínnek?

Nagyon várom a sírkerti előadást: mert ez számomra kétszeresen is különleges és csodás lehetőség. Egyrészt maga a hely egyszerre juttatja eszembe az elmúlást és az örömöt – s e kettő kéz a kézben jár, hiszen a halál természetes, a halál a miénk, az is az élet ajándéka, főleg, ha saját halálunkat haljuk és nem valami elvárt kontextusba illeszkedünk. A másik ajándéka az előadásnak, hogy a színpad Szerb Antal sírja mellett áll majd. Ez számomra nemcsak azért nagy öröm, mert épp nemrég indult el egy új irodalmi műsorunk, amelyet Szerb Antal életműve köré álmodtam meg, hanem azért is, mert ő tényleg roppant jókat, sőt, humorosokat mondott a halálról, és a halál „tabusításáról”. Például az Utas és holdvilágban: „a halálról nem illik beszélni, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem.” Mi viszont Szerbbel és a zsoltárokkal együtt hirdetjük az élet és halál teljességét, a „minden egy” gondolatát: zenével, énekkel, fura megoldásokkal, kísérlettel, extázissal, megnyugvással. 

Prieger Zsolt és Magyar Bori zenés-irodalmi estjéről Eseményeink oldalon tájékozódhat bővebben:

Prieger Zsolt és Magyar Bori zsoltároskönyve a Fiumei úti sírkertben