Műhely

Budapest több mint 100 napos ostroma 75 évvel ezelőtt, 1945. február 13-án ért véget. A döbbenetes veszteség: több tízezer katona és budapesti lakos halt meg, sokan különböző súlyossági testi és lelki sérülésekkel élték meg az ostrom végét.

Mikor kezdődött Budapest ostroma? Milyen szakaszai voltak? Tény, hogy Pestet, sokszor házról-házra folytatott közelharcban hamarabb elfoglalták Malinovszkij marsall katonái, mint Budát. A végső hurok azután 1945 hideg januárjában, a Vár és környezete körül szűkült.

A karácsony előtti napokban még Budáról át lehetett menni a romos Pestre, némi karácsonyi vásárlásra, de a visszaút egyszer csak nagyon nehézzé vált. Fokozatosan szűnt meg a világítás, a vízellátás, került az asztalra először lóhús, készültek a mécsesek a ló zsírból. A légitámadások folyamatosan érték a várost. Egy idő után, már a szirénák sem jelezték a légiriadót. A halál árnyékában „ösztönösen ítéljük meg, hogy a rövid lélegzetű szünetekben mikor biztonságos a levegőzés, mikor lehet még a második emeletre felszaladni, hogy a fennmaradt holmikat lehordjuk.”   – olvasható az egyik visszaemlékezésben.

A mindent elpusztító ostromot szenvedte a civil lakosság, úgy, ahogy szenvedték a katonák is. A német hadvezetés Budapesten akarta megállítani a Vörös Hadsereget. Az ostrom idején naponta érkeztek a bíztató, de ellenőrizhetetlen hírek a német felmentő csapatokról.

Ezzel szemben „a Budapestet támadó szovjet tüzérségi erők 1945. február 1-én is még 784 löveggel és 520 aknavetővel rendelkeztek, és a tüzérség jelentős része 122 milliméter, illetve annál nagyobb űrméretű, azaz nehéztüzérség volt.” – olvashatjuk a visszaemlékezésekben.

Márai Sándor szerencsésen lekésett egy csatlakozást, így Leányfalun élte át Mikó utcai otthonának pusztulását. „Ég és föld között lebeg minden, – írta Márai – s hallgatjuk a zúgást, amely valóban olyan, mint mikor a malom a pokolban zúg; ez a pokolbeli malom őrli most Budapestet.” 
„Éjjel, nappal pergőtűz; Budapestet lövik.”

Minden naplóban többször is olvasható, hogy az 1944/45-ös tél, ráadásul, rendkívül hideg volt.

Raoul Wallenberget január 14-én látták utoljára. Addig, megállás nélkül mentette a zsidókat. Felfoghatatlan az a gyalázat, hogy miközben a földről és a levegőből is kiszámíthatatlanul érkeztek az életeket kioltó vagy az embereket súlyosan megsebesítő bombák és lövedékek, a nyilasok kegyetlen embervadászata őrületes hajszába ment át. Mindenki életveszélyben volt, de voltak, akik többszörös életveszélyben élték át ezeket a heteket. Az 1944. november 29-én létrehozott pesti gettó 1945. január 17-ig, a szovjet csapatok megérkezéséig állt fenn, de Budán a gyilkolások még tovább folytatódtak.

1945. január 18-án végkép megszakadt a közúti kapcsolat Pest és Buda között, felrobbantották a németek az addig még járható Erzsébet- és Lánchidat. 

A 109. orosz nehéz tüzér dandár utolsó bevetése, Budapesten, február 12-én volt. Éjjel és a nap folyamán a dandár nehéz lövegei 45 lövést adtak le az ellenséges élőerő gyülekező pontjaira: a Margit körút és Csalogány utca sarkára, a Batthyányi utca első épületére, a Margit körút–Ganz utcai sarok tömbökre, valamint a Királyi palota környékére – ahol ekkor már semmilyen ellenállás nem volt. Ezt követően hallgattak csak el a nehézfegyverek.

Ezt az utolsó és a megelőző bevetéseket kritikus környezetben, a Krisztina körúton, a Szociális Missziós Nővérek rendházában élte át gyerekként Czigány György, költő, író, a nagy többség által, azonban mint a Ki nyer ma? rádiós műsorok gazdája.

„… a Krisztinavárosban »próbáltam ki«, milyen a háború igazán, tizenhárom-tizennégy évesen. A szociális missziós nővéreknek volt, illetve most is van ott egy rendházuk…, annak az óvóhelyén voltunk a szüleimmel az ostrom alatt.” – beszélt az ostromról 2019-ben.

A mögöttem lévő két sír 1-1 lakóépület összeomlásával eltemetett embereknek állít emléket. 1945. január 2-án, a Fő utca 59 és a Vitéz utca 2. sz. saroképület közelében lévő nagy erejű lövedékekkel megpakolt lőszervonat felrobbanása a környéken hatalmas pusztítást végzett. Az áldozatok között találjuk a 46 éves korában elhunyt P. Gulácsy Irén ismert írónőt, aki rövid életének nagy részét Erdélyben töltötte. - Erre megemlékezésre készülve vált világossá számomra, hogy éppen ennek az épületnek a földszintjén laktak nagyszüleim a harmincas évek végén. Egy családi fényképen, amely kb. 1940-ben kézült, én is ott vagyok, egy évesen, nagyapám ölében. A család 1942-ben költözött el az épületből, majd a Németvölgyi út mentén, egy családi ház pincéjében élték át az ostromot. Nagyanyám az ostrom után minden nap lement a pincébe hálát adni a Jó Istennek, hogy életben maradtak.

A másik sírban a Margit körúti nevezetes Regent-ház január 22-i összeomlásakor a romok alatt rekedt emberek nyugszanak. Ebben a tragikus esetben is a házban őrzött nagy tömegű lőszer robbant fel, és a ház helyén hatalmas romhalmaz maradt maga alá temetve az ott menedéket keresőket. A Margit körútnak a Regent-házi oldala – még évek múlva is, ahogy gyermekként láttam – ijesztő képet mutatott a félig lebombázott épületekkel, a félbevágott helységekben a semmiben lebegő berendezési tárgyakkal.

Gyerekkori emlékeim között ott van a velem egyidős Lehelke, aki túlélte a bombázást és az épület összeomlását Budapesten, de a romok alatt elvesztette fél karját és fél lábát. Két mankóval járt közöttünk, és mi igyekeztünk észre nem venni az ő különlegességét.

Végül, mi a mai nap üzenete? A nagyon idős korosztályban találjuk a túlélőket, akiknek személyes élményeik között a pusztulás, a rettenetes élmények és a szolidaritás példái, remélhetőleg, már egyensúlyban vannak. „A háború ellenére sok kedves, szeretetre méltó emlék köt még a romos Krisztinavároshoz” – idézem Czigány Györgyöt. A fiatalabbak érdeklődhetnek történelmünk tragikus eseményei iránt – az irodalom bőséges –, és az eszetlen pusztítás és vérlázító embertelenség korszakában is megtalálhatják azokat az embereket, akik – életük kockáztatásával – segítettek. Segítettek elviselni a legrosszabb napokat, heteket, sokszor éveket. – Az áldozatok mellett rájuk is emlékezzünk!

Réthelyi Miklós