Rövid leírás
Tanulmányai befejezése után rajztanárként dolgozott Békásmegyeren, majd Budapesten. Kiállító művész (1926-tól), Pestszentlőrincen élt és alkotott; gyakran lejárt Szentendrére is, de a művésztelepnek nem volt tagja.
Első művein Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István és Nagy Balogh János hatása érezhető. A KÚT kiállításán mutatkozott be (Napsütés; Ülő lány és A Svábhegy télen c. képeivel, 1926-ban). Munkái tempera-akvarell kompozíciók, tiszta színekkel építkezett, a színfoltok elkülönültek egymástól, képei tömörek voltak. Képeit a természet, az erdők, mezők szeretete inspirálta, figurális tájképein gyakran ábrázolt lovakat (Táj lovakkal, 1932). A II. világháború idején akvarelleken kívül elsősorban színes tinta- és tusrajzokat készített. Figurális kompozícióit az 1940-es években felváltották konstruktív tájképei, külvárosi tájképei szociális érdeklődésről és mély humanizmusról tanúskodnak.
Az 1950-es években már elsősorban konstruktív tájképeket festett, a korszak nem kedvezett az absztrakt művészetnek, Bene Géza is visszavonult (1948-tól 1957-ig egyetlen kiállítása sem lehetett). Kényszerű visszavonulása idején bontakozott ki gyermekrajz-pedagógiai tevékenysége: gyermekrajz-kiállításokat rendezett és szervezett. Az 1950-es évek végén ismét nyilvánosság elé állhatott: első (és utolsó) gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban volt (1958-ban). Utolsó éveinek kimagasló alkotása, egy balatoni kirándulás emléke (Vízparton, 1958). A szentendrei stíluskörnek nevezett konstruktív irányzat egyik kimagasló mestere. Konstruktív és monumentális felfogása mellett lírai, szinte zenei harmóniákat teremtő életműve még nem került jelentőségéhez méltó helyre.
(A kép forrása: deakgyujtemeny.hu)