Rövid leírás
Budapesti felsőkereskedelmi és polgári iskolák közgazdaságtan-tanára (1912–1918), a Vörösmarty Akadémia ügyésze (1918–1920); közben a Tanácsköztársaság alatt megszervezte az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségét (1919). A forradalmakban játszott vélt szerepe miatt felfüggesztették állásából (1920), nyugdíjaztatta magát (1921), csak irodalommal foglalkozott. A két világháború között sokat utazott, bejárta Ausztriát, Németországot, Lengyelországot és Görögországot. A Képzőművészeti Főiskolán az esztétika r. tanára és a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára (1947–1950), az ELTE BTK Esztétika Tanszék egy. docense (1950–1960), egy. tanára (1960–1967).
Irodalmi pályakezdése egybeesett a Nyugat indulásával, Osvát Ernő közölte első írásait (1908). Munkásságának elején klasszikus formájú verseket, elégiákat, ódákat, kardalokat írt a formai tökéletességre törekedve, hangvétele ugyanakkor mégis szakítást jelentett a hagyományosnak tekintett poétikával (Változtatnod nem lehet, 1914). Lelkes ódát írt Ady Endréhez, azonban távol állt tőle Ady radikalizmusa. Verseiben érzéki kísértetvilágot teremtett, a rendkívül pontosan leírt részleteknek, s a költemény érzékfeletti hangulatának groteszk ellentétéből teremtődött meg jellegzetes stílusa. Az 1920-as években költészete megszabadult a klasszikus formáktól, egyre több szabadverset, prózaverset írt. Későbbi köteteit a szomorú hősiesség komor pátosza, biblikus és görögös modor jellemzik (Az elmúlás kórusa, 1921; Szellemek utcája, megjelent: 1948).
Kisregényeiben a lélektani próza eszköztárát alkalmazta, a kor lelki gyötrelmei elleni lázadását pszichikai mítoszokba rejlő magatartással ellensúlyozta (Nevetők, 1920). Ádvent c. műve (1923) az angol vallásháborúk idején játszódik, az egész művön végigvonul egyfajta tárgytalan szorongás, félelem mindenféle erőszaktól. A feleségem története (1942), a féltékenység nagyszabású eposza modern irodalmi eszközökkel, groteszk öniróniával, páratlan lélekelemző készséggel. Elbeszéléseiben, kisregényeiben (Az aranytál, 1921; Amine emlékezete, 1940) gyakran visszatérő motívum az élet groteszk jelenségeit, a lélek rejtelmeit kutató izgalom.
Drámái a magyar drámairodalom klasszikus művei, hősei önnön lelkükkel küzdenek, érzelmi és erkölcsi igényeik összeférhetetlenek. A Boldogtalanok egy szerelmi tragédia puritán naturalista ábrázolása, a Negyedik Henrik király c. történelmi műve Nagy Gergely pápa és a német uralkodó összecsapását ábrázolja különleges megjelenítő erővel. A II. világháború után elsősorban esztétikával és erkölcsfilozófiával foglalkozott, kötetbe rendezte legfontosabb előadásait (Látomás és indulat a művészetben, 1948). Híres szabadegyetemi előadásokat és Shakespeare-kollégiumot tartott (1947–1949), tervbe vette Shakespeare műveinek újrafordítását (csak a Lear-király fordítása készült el, 1955). Az 1950-es évek elején hallgatásra kényszerült, majd elsősorban prózáival tért vissza az irodalmi közéletbe (Pilli története, 1954; Őszi vadászat, 1955), ill. újabb esztétikai köteteket jelentetett meg (Emlékezések és tanulmányok, 1956; Ez mind én voltam egykor, 1957). Noha az irodalom minden ágában jelentőset alkotott, a teljes elismerést csak jóval később, részben csak a halála után kapta meg.
(A kép forrása: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/fust-milan#fotok)
Irodalom
Ki síromhoz méla dudaszóval eljön, ki sírkövemre bágyadt gyermeket lerajzol, Az holtomban megérti életem: Az megholt lelkem mélységes és titkos Tengerszemére rátalált és áhítatos szájjal Nesztelenűl megcsókolta tükrét.
(Füst Milán: Meghaltam, 1909)
Konstantin úrfi ifjúsága
Fürst Márton, egy távolabbi ágán báróságot szerzett zsidó család örökre elkallódott tagja, a 19. század végén, egy azt megelőző korszak arszlánjait utánozva; Obrenovics Milán, a későbbi szerb király ifjúkori mulató környezetéhez tartozott. Később hivatalt vállalt, amelyet hamar elvesztett, s fiatalon meg is halt. Szerb barátja tiszteletére, egyetlen, rajongásig szeretett fiát később Milánnak (és Konstantinnak) nevezte el.
„Konyhában laktunk, a legnagyobb piszokban és nyomorúságban. Rendetlen gyerek voltam – a fésűt nem ismertem – s hétéves koromban, egyszer csodálkozva hallottam, hogy az emberek vacsorázni szoktak. Még akkor nem tudtam, hogy mi a vacsora. Később is, a rendes élet egyik legfőbb szimbóluma lett előttem a rendszeres vacsorázás…”
(Füst Milán önéletrajza, 1919)
Weisz Jozefin, Fürst Márton hamar özvegységre jutott felesége a legnagyobb szegénységben nevelte fel egyetlen gyermekét, s ezen még az özvegységi jogon megszerzett trafikengedély sem segített. A Dohány utca 63-as számban, a trafik mögötti konyha-szobában, „amely nem volt szélesebb, mint bejárati ajtaja”, telt el a költő gyermekkora. Ifjúkorában itt írta legszebb verseit, köztük a Meghaltam című epitáfiumot, továbbá „élete fényességét” a Boldogtalanok című drámáját. Élete célja, hogy dicsőséget szerezzen ennek a kis trafiknak, s rajongásig szeretett édesanyjának.
„Miért oly fekete mindig és mindenütt a hétkerületben, kivéve a fényes körutakat? Miért kell ennek a szigorú, jó édes anyának, az övének, ebben a kerületben vergődnie, annyira, hogy már egészen csúnya lett? Konstantin, már nem szereti úgy, mint azelőtt. Mi csűrés-csavarás, ő a szép mamákat szerette, az olyanokat, akik így szóltak fiaikhoz: – Gyertek, vacsorázni.”
(Füst Milán: Konstantin úrfi fiatalsága, 1958)
Fürst Milán Konstantin nem járt be „hetedhét országot”, gyermekkora itt telt el, a „hétkerületben”, ahol minden munkát elvállalt: volt újságárus, egyéb alkalmi eladó, kupec, rakodó és kocsikísérő. A Dohány utca és környékén élt a kisfiú és a fiatalember, gyermekkori emlékeiből írta évtizedekkel később ismert regényét, a Konstantin úrfi fiatalságát. Gyermekkora régi „ösmerősei” Schützmann József szatócs és szegényen is hivalkodó cégtáblái, az Almássy utcai düledező házak foszladozó lábtörlőin álmosan szunnyadó sovány macskák, Lippert vendéglős hat krajcárért árusított, ételmaradékból kotyvasztott „szegényleves” vacsorája, s persze Gizi, az éjjeli nő, akiért szívek szakadtak meg.
Füst Milán költő, a perifériák állandó lakója, a különc ifjú író, konyha-szobája ajtaján egyszer bekopogott Karinthy Frigyes, oldalán egy fényes uniformist öltött hadnaggyal, az író Nagy Lajossal; s az epitáfiumszerző versei iránt érdeklődött. – Te bejöhetsz – mondta Karinthynak, ám barátod előtt restellem magam. Mondd meg, a hadnagynak, palotámat most építik, addig is, itt csak ketten férünk el.
Füst Milán költőnek, a perifériák állandó lakójának, a különc írónak persze sosem lett palotája. A konyha-szobai vendég Karinthy írt a Nyugatban először kritikát az epitáfiumszerzőről, Karinthy élete végéig tartotta a barátságot Füst Milánnal, akivel legendás „fogadóórákat” tartott a New York-kávéházban, azaz a „Nyehóban”. Néha Nagy Lajos is feltűnt ott, akinek búcsúztatásán, 1954-ben, Füst Milán mondott beszédet, talán még epitáfiumot is írt neki.
Füst Milán költőnek, a perifériák állandó lakójának, a különc írónak persze nincs epitáfiuma. Ezért bizonyosan, egyszer, egy verőfényes napon feltűnik majd valahol, egy erzsébetvárosi névtelen utcában, talán még Schützmann József szatócsboltját is megtalálja, ő fog majd bekopogni a kisbolt ajtaján, s újabb szokása szerint, ezúttal vacsorázni is fog…
(Legújabb írásunkkal Füst Milánra, a perifériák lakójára, a különc íróra emlékeztünk, halálának emléknapján, július 26-án. Farkasréti sírja, a nemzeti sírkert része.)