Rövid leírás
A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Levéltárának levéltári segédtisztje (1919–1920), a Magyar Országos Levéltár (MOL) allevéltárnoka (1920–1922), a hg. Esterházy család főlevéltárosa (1922–1930). A Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára (1920–1930), az újkori egyetemes történet ny. r. tanára (1930–1948); közben a Bölcsészettudományi Kar dékánja (1944–1947).
A magyarországi történettudomány korszakos jelentőségű képviselője, a szellemtörténet és a pozitivizmus ellenében egy sajátos történetszemlélet alapjait rakta le, amely a szociológia és a történelem szintézisét tűzte ki célul. Összehasonlító írástörténettel, a technikai fejlődés társadalmi összefüggéseivel, a szociológia és a történettudomány kapcsolataival, a magyar politikai történet egyes kérdéseivel foglalkozott. Írástörténet az írásbeliség felújulása korából (1921) c. műve a 20. századi magyar történettudomány egyik kiemelkedő teljesítménye. Magyar, osztrák, német és francia oklevelek írásformáinak aprólékos összehasonlító tanulmányozása után arra a meglepő következtetésre jutott, hogy az Alpoktól északra eső területen az egymástól legtávolabbi vidékek is meglepő szinkronban vannak egymással az írásfejlődés szempontjából. Ami változás a betűk rajzolásában, az írás technikájában időről időre Franciaországban megjelent, az csaknem egyidejűleg a közép- és kelet-európai területeken is feltűnt. A magyar írásbeliség jóllehet gyérebb és szórványosabb volt, mint a francia, de technikailag nem maradt el tőle: kevesebb oklevelet produkált ugyan, de az a kevesebb épp vagy majdnem ugyanolyan volt, mint az ugyanakkor francia földön írottak. A meglepő párhuzamosságból Hajnal István arra következtetett, hogy az okleveleket kiállítók alighanem ugyanabban az iskolában sajátították el az írás mesterségét. Jóllehet írás- és technikatörténeti egyetemes érdeklődése egész munkásságát elkísérte, igen részletesen vizsgálta a magyar történelem sorskérdéseit; elsősorban az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc problémáit, a magyarországi emigráció vitáit, továbbá az első felelős magyar kormány külpolitikáját. (Monográfiája, A Batthyány-kormány külpolitikája csak halála után jelenhetett meg, az Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat. 1. köteteként, 1957-ben). Az utókor harmadikutas gondolkodónak tartotta, aki történelemszemléletében is egy sajátos utat nyitott azzal, hogy egyik divatos történetírói áramlathoz sem csatlakozott.
(A kép forrása: Wikipédia)