Rövid leírás
A Budai Zeneakadémia zeneiskolájában tanított. A Zeneakadémia r. tanárává – Liszt Ferenc javaslata ellenére – nem nevezték ki. Az elmúlt századvég és századelő egyik ismert zongoraművésze, Liszt Ferenc belső baráti köréhez tartozott, jóllehet ritkán hangversenyezett (utoljára az 1911. évi centenáriumi Liszt-ünnepségeken lépett fel). Zeneszerzőként zenekari műveket, zongoraműveket (pl. Magyar ábránd, Zeneköltemény magyar irályban stb.) alkotott. Mint zeneírói és filozófusi tevékenysége is jelentős.
Irodalom
Esztendők óta elvonultan él. Ősszel, Liszt Ferenc emlékezetére rendezett ünnepségek egyik hangversenyén, mikor a nevét a híres professzorok, virtuózok között a programon elolvasták, nagyon kevesen voltak, akik tudtak róla.
A többi szereplő jöttét, a hangversenyjárók, tanítványok lelkes pillantása, bátorító morajlása fogadta, meleg fluidum, mely behálózza az első hangok réveteg elindulását, eloszlatja a hideg csendet.
Juhász Aladárnak nem jutott ki ebből a szeretetből, a magárahagyatott emberek didergő zavartságával lépett a közönség elé. Mint akit magányos vándorlás közben készületlen csap meg a hideg szél.
Néhány futam után mindenki érezte, hogy Valaki ül a zongora mellett. Az érzés mélyén öntudatlanul ott lappangott a keserűség vád az emberek ellen (magunkat sem vontuk ki), hogy nem ismertük, nem szerethettük már régtől fogva, nem volt módunkban méltányolni őt és művészetét.
Játéka híján volt csillogásnak, mutatós dísznek, könnyű súllyal mérő emberek kedvére való játékos felületességnek. A technika érzékelhető mozzanatain kívüleső drámaiság, meg nem magyarázható feszültség rezgett előadásában. Ennek a feszültségnek súlya borult a hallgató emberekre is.
Láttuk, hogy emelkedik túl azon, amit produkál, hogy szakadozik ki nehezen, aztán egyre határozottabban komoly, férfias egyénisége és valósággal megmagyarázza elvonultságának, a nyilvános élet elől való menekülésének okait, rejtett rugóit.
* * *
Juhász Aladár Liszt Ferencnek legbensőbb tanítványa volt és ha van Liszt Ferenc művészetében továbbfejlesztésre érdemes érték, tanulság, annak ő a legmeghittebb őrzője. 1881-ben a pozsonyi Hummel-hangversenyen Liszttel együtt játszotta Hummel egyik négykézre írt kompozícióját. Akkor úgy ismerték őt, mint az egyik legkitűnőbb zongoraművészt.
Harminc esztendeje ennek és ma alig ismeri őt valaki. Persze hogy Budán lakik, annak is a legvégén. Kisebbrangú iskolában tanít, ahol csak garasokkal fizethetik meg munkáját. Hogy mi az oka ennek? Érzéseim szerint nagyobbrészt az, hogy Juhász Aladárt nem elég erős fogakkal ajándékozta meg a természet, talán atyafiság dolgában sem győzi a versenyt a többi beérkezettekkel.
Tehetsége és pedagógiai készültsége szerint megérdemelné, hogy az elsők között legyen.
(Bálint Aladár: Juhász Aladár. Nyugat, 1912. 1.)