Rövid leírás
A Kisdobos szerkesztőségének munkatársa (1953–1957), az Élet és Irodalom képszerkesztője, főmunkatársa (1959–1978).
Lírájára nagy hatással voltak gyermekkori élményei és a népi kultúra; a népköltészet elemei átszövik egész életművét. Költővé válásában nagy szerepet játszott Juhász Ferenccel, B. Nagy Lászlóval, Simon Istvánnal kötött barátsága. Első versei a Népi Ifjúsági Szövetség folyóiratában jelentek meg, később rendszeresen publikált a Valóságban. Első két kötetének (Tűnj el, fájás, 1949; Tüzér és rozs, 1951) verseit a későbbiekben nagyrészt átírta, vagy kihagyta gyűjteményes köteteiből. Szófiában nemcsak a bolgár nyelvet sajátította el, hanem a bolgár népköltészettel is megismerkedett; hazatérve egy műfordításkötetet adott ki (Szablyák és citerák, 1953). 1952–1953-ban mindinkább ráébredt politikai-világnézeti tévedésére, versei elkomorultak, költészetében megjelent az ún. hosszúvers, a lírát és az epikát ötvöző versforma egy sajátosan Nagy Lászlói változata. „Hosszú-énekei” a népköltészet és népi mitológia elemeit olvasztják magukba, és emberi, társadalmi, olykor politikai témák allegóriájává absztrahálódnak (pl. Gyöngyszoknya, 1953). Az első jellegzetesen saját hangon szóló, a beérkezett költőt felvillantó kötete a Vasárnap gyönyöre (1956), amely számos ön- és létértelmező verset (pl. Tájkép magamról) is tartalmaz. Első, maga szerkesztette kötetébe (Deres Majális) 1944–1956 között született műveit sorolta be. Az 1950-es évek végén – részben egzisztenciális okok miatt is – a műfordítás felé fordult; főként a délszláv, az albán, a bolgár, a magyarországi cigány és a kelet-európai finnugor népköltészet alkotásaival foglalkozott, de tolmácsolta spanyol, angol, francia, német, lengyel és kínai költők verseit is.
Tolnai Gábor kérésére kezdte el García Lorca műveinek fordítását. Műfordításait rendszeresen sajtó alá rendezte (Sólymok vére, 1960; Babérfák, 1969; Erdőn, mezőn gyertya, 1975). Az 1960-as években írt újabb hosszúénekei közül a Búcsúzik a lovacska (1963), szerelmi költészetének egyik csúcsa, a feleségének ajánlott A forró szél imádata, valamint a Menyegző (1964) egyetlen versmondatba sűrített vízió-költeménye emelkedik ki. Arccal a tengernek (1966) c. könyvét a kritika (Czine Mihály, Diószegi András, Kiss Ferenc) korszakos jelentőségűnek értékelte. Az 1960-as évek végétől fokozatosan növekvő népszerűségéhez hozzájárultak Berek Kati művészi verstolmácsolásai és előadóestjei. A kortárs magyar költészet élvonalába került, s egyre több fiatal költő tekintette mesterének. Életre szóló barátságot kötött a költőként későn jelentkező Kondor Bélával, támogatta a pályakezdő Marsall Lászlót és Kiss Annát; ajánlásával jelent meg a Kilencek költőcsoportjának antológiája, az Elérhetetlen föld (1969).