Nemzeti Sírhelyek


Prohászka Lajos (Prochaska, Ludwig Georg)

Rövid leírás

Prohászka Lajos (Prochaska, Ludwig Georg)

 

A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára (= Országos Széchényi Könyvtár) alkönyvtárnoka (1923–1928), a budapesti Egyetemi Könyvtár könyvtári őre (1928–1931), a budapesti VII. kerületi gimnázium r. tanára (1931–1932). A pécsi Erzsébet Tudományegyetem magántanára (1929–1930), a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára (1930–1935), a pedagógia ny. rk. (1935–1937), ny. r. tanára (1937–1949), kényszernyugdíjazták (1949. dec. 12.). A Képzőművészeti Főiskolán a filozófia előadó tanára (1933–1934).

19–20. századi filozófiai irányzatokkal, klasszikus filozófiatörténettel és oktatáselmélettel, ókori és középkori neveléstörténettel foglalkozott. Első berlini tartózkodása idején megismerkedett Eduard Sprangerrel (1882–1963), akinek kultúrfilozófiai munkássága döntően befolyásolta gondolkodását. Mester–tanítványi kapcsolatukat halálukig fenntartották, Spranger – Prohászka meghívására – többször járt Magyarországon, műveit Prohászka rendszeresen ismertette pedagógiai és filozófiai szakfolyóiratokban, sőt több művét maga tolmácsolta magyar nyelven. Első írásai pedagógiai dolgozatok voltak: a pedagógiaoktatás elméletét vizsgálta, majd a vallás és a kultúra viszonyát elemezte. Legnagyobb hatású műve A vándor és a bujdosó (1936) az első magyar nemzetkarakterológiai monográfia. A munka tisztázza a népközösség fogalmát, amely Prohászka szerint egy kollektív valóság, sorsközösség, amely nem családi vagy vérségi kapcsolaton alapul. A magányos vándor „európai feleselő társa” a bujdosótípus. Prohászka szerint a magyarság a bujdosók népe, mert a magyarság alapélménye a némettel ellentétben az, hogy minden örökké változatlan. A finitizmus (végzethit) lényege idegenkedés minden változástól, a biztos állandó felé törekvés, a magyar nemzetkarakter elszigetelődik a külvilágtól és független akar lenni; nem holmi zsigeri nacionalizmusból, hanem mert fél az idegentől, amely őt változásra ösztökéli. Ebből vezethető le óriási tűrőképessége, hogy soha nem törekszik hódításra, ellentétben a végtelenség mámorától hajtott némettel. Ezért növesztette magában a tűrésnek példátlan, valóságos heroikus készségét és ezért van benne hajlam az időről-időre fellobbanó féktelen kitörésre: a társadalmi változások a magyarságon belül mindig hirtelen, lökésszerűen mentek végbe. Mivel a változatlanság iránti vágyból fakadóan az esemény sokáig „halogatódik”, amikor pedig már muszáj, hogy megtörténjen, akkor hirtelen tör felszínre; a hirtelen cselekvést a magyarság mindig elhibázta. A mű rendkívül nagy vihart kavart. A bujdosó magyarság képét mind bal-, mind jobboldalról élesen visszautasították. Legismertebb Szekfű Gyula válasza volt (Nem vagyunk bujdosók, 1938), sőt Szekfű Prohászka felvetését továbbgondolta több írásában (Schittenhelm Ede, 1937), amely újabb vitákat generált. Szekfűt az évekig tartó és újabb tanulmányokat megjelentető ideológiai küzdelem végül egy tanulmánykötet összeállítására is sarkalta (Mi a magyar, 1939).

 

 

(A kép forrása: http://www.jakd.hu/index.php?p=evfordulo&id=1088)