Nemzeti Sírhelyek


Babits Mihály, szentistváni

Rövid leírás

Babits Mihály, szentistváni

A bajai ciszterci gimnázium gyakorló, majd h. (1905–1906), a szegedi állami főreáliskola h. (1906–1908), a fogarasi gimnázium r. (1908–1911), az újpesti gimnázium r. (1911–1912), a budapesti X. kerületi tisztviselőtelepi gimnázium r. (1912–1916), a budapesti VI. kerületi Munkácsy Mihály utcai gimnázium r. tanára (1916–1917). A Tanácsköztársaság idején, a budapesti tudományegyetemen a magyar irodalom ny. r. tanára (1919), a bukás után az ellenforradalom megfosztotta állásától és nyugdíját is megvonta. A két világháború között írásaiból, fordításaiból és szerkesztői munkájából élt. A Baumgarten-alapítvány kurátora (1927-től).

Már 1903-ban összeállította első, zsengéket tartalmazó, kéziratos verses füzetét Troubadour-kor címmel, amely az utóbb Angyalos könyvnek nevezett kéziratos versgyűjtemény része. Szegedi fogantatású első ismert verse is (Messze… messze…, 1907). Első szegedi iskolai évének végén utazási ösztöndíjért folyamodott a minisztériumhoz, Párizst kívánta látni, de kérése nem teljesült. Képzeletében keresett kárpótlást: sok országot járt be, szeszélyesen egyberakott jelenségekből álló impresszionista tablót alkotott. 1908 nyarán Velencébe utazott, s olaszországi élményei költészetére is termékenyítően hatottak. Ekkor kezdte el Dante Isteni színjátékának fordítását (A pokol, 1912; A purgatórium, 1920; A paradicsom, 1922). A Holnap első kötete (1908 ősz) közölte néhány versét, s neve az antológia körül dúló irodalompolitikai háború következtében országosan ismertté lett. Ettől kezdve rendszeres szerzője a Nyugatnak (neve először a lap 1908. nov. 1-jei számában szerepelt), s A Holnap második kötetében (1909) publikált verseivel párhuzamosan megjelenő rendkívül tudatosan megszerkesztett, első verseskötetével (Levelek Irisz koszorújából, 1909) már kiforrott költőként lépett a nyilvánosság elé. A kötet záró verse, A lírikus epilógja a költőléttel folytatott küzdelem ars poeticája.

Lírai műveivel párhuzamosan, főleg a Nyugat hasábjain jelentek meg fontos kritikái (Petőfi és Arany, 1910) és tanulmányai (Bergson filozófiája, 1910), majd napvilágot látott első tanulmánykötete is (Két kritika, 1911). Először a Nyugatban, majd önállóan is megjelent népszerű kisregénye a Gólyakalifa (1913 és 1916). Recitativ (1916) c. verseskötetében a rejtőzés különböző lehetőségeivel élő versek mellett, új vonásként, a személyes és közvetlenebb hang erősödött fel. A világháborúba egyre jobban belesodródó ország helyzete költészetén és filozófiai gondolkodásán is maradandó nyomot hagyott. A többféle igazság létezését hirdető, pluralista alapon álló Játékfilozófia (1911) és A kételkedés kötelessége (1912) c. esszéi után érdeklődése egyre inkább Szent Ágoston (1917) felé fordult, és az ezer istent dicsérő Hiszekegy (1911) helyett tudatosan mást választva, a keresztény hagyományban gyökerező Miatyánkkal (1915) adott hangot békevágyának. A Játszottam a kezével (1915) c. ártalmatlannak tűnő szerelmes versének utolsó három pacifista soráért a konzervatív napi sajtó Rákosi Jenő vezetésével hadjáratot indított ellene. Hazafiatlansággal vádolták és a nevelői munkára alkalmatlannak ítélték, végül budapesti X. kerületi iskoláját is el kellett hagynia. Az I. világháború idején végig kitartott háborúellenessége mellett, s a Zeneakadémián, lelkes ünnepléstől kísérve elszavalta Húsvét előtt c. versét (1916. márc.). A Fortissimo (1917) c. békeverse miatt elkobozták a Nyugatot, s vallás elleni vétség címén bírósági eljárást folytattak le ellene. A világháború végén lefordította Kant Az örök béke c. művét (1918), ekkor már Ady Endre mellett egyre inkább a háború ellen küzdő, haladó magyar irodalmi élet vezető, meghatározó személyiségévé vált.

A polgári forradalom eszméivel egyetértve 1918 őszétől közéleti tisztségeket vállalt. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a budapesti tudományegyetemen a magyar és a világirodalom r. tanáraként népszerű szemináriumokat és előadásokat tartott Adyról és Az irodalom elméletéről (1919). A kezdeti lelkesedés után már a nyár folyamán, a megvalósult diktatórikus hatalom láttán kiábrándult a kommünből, s megírta a Szíttál-e lassú mérgeket? c. versét. Ősszel, a bukást követően, Trianon sokkoló hatása alatt a Nyugatban a Magyar költő kilencszáztizenkilencben c. érzelmi zaklatottságát vállaló és tükröző tanulmányában egyaránt elzárkózott a szélsőséges bal- és jobboldali eszméktől, amelyeket éppen ezért mindkét oldalon ellenérzéssel fogadtak. A forradalomban vállalt közéleti szereplése miatt a legélesebb támadásokat ekkor indították ellene, a Petőfi Társaságból kizárták, megfosztották tanári nyugdíjától, rendőri zaklatásnak többször volt kitéve, még a toloncházat is megjárta (1920). A Timár Virgil fia (1921) c. lélektani regénye önéletrajzi elemeket is tartalmaz, a nevelő-tanár erkölcsi felelősségének súlyáról és érzelmi lehetőségeinek határáról, a pedagógiai érosz fájdalmáról és szépségéről szól.

Rövid ismeretség után 1921-ben feleségül vette Tanner Ilonát (= Török Sophie); mivel gyermekük nem született, felesége öccsének házasságon kívüli leányát, Ildikót örökbe fogadták (1928). Zaklatott élete a házasság kettes csöndjébe, biztonságosnak érzett keretek közé került. Házat vett az esztergomi Előhegyen (1924), s a „nyári lak“ ettől kezdve nemcsak a haladó magyar szellemi élet egyik gyülekező helye lett, hanem verseinek visszatérő szimbóluma is, az ellenséges világ közepette egyszerre enyhet adó menedék és magaslatot nyújtó őrtorony. Verseskötetei (Az Istenek halnak, az ember él, 1930; Versenyt az esztendőkkel, 1933) és nagyhatású tanulmányai (Az írástudók árulása, 1927; Ezüstkor, 1930), valamint az irodalmi életet befolyásoló állandó kritikai rovata (Könyvről könyvre) tanúskodnak irodalmi vezető szerepének erkölcsi felvállalásáról, megszilárdulásáról. Osvát Ernő halála után előbb Móricz Zsigmonddal (1929–1933), majd egyedül (1933–1937) szerkesztette a Nyugatot. A Kisfaludy Társaság több évi kicsinyes halogatás után tagjává választotta, székfoglalóként egyik legfontosabb önszemléleti szimbólumát megfogalmazó versét, a Mint különös hírmondót (1930) olvasta fel. Katolicizmusa az 1920-as évek folyamán felerősödött, „minden emberre érvényes vallásnak“ tartva azt, bár az egyháztól mint hatalmi intézménytől mindig függetlennek vallotta magát (Egyház és irodalom, 1933). Szellemi irányultságát jelezte fordításkötete az (Amor Sanctus Szent szeretet könyve. Középkori himnuszok latinul és magyarul, 1933), és egyre több töprengő, vívódó versében kereste az utat Istenhez (Psychoanalysis Christiana, 1927; Az elbocsátott vad, 1934).

Gyűjteményes verseskötetének (1937) új, záró darabjai (Új versek) már a múló idő vagy a súlyos betegség árnyékában fogantak. Az Ősz és tavasz között (1935) c., egyik legjelentősebb, összegző versében a halállal, mint személyesen is átérzett lételméleti kérdéssel vetett számot, egyéni élményét az európai kulturális és művészi hagyományok gazdagon szövött utalási rendszerébe ágyazva, teljes költői eszköztárát biztos kézzel mozgósítva rendkívüli erővel jelenítette meg. A Balázsolás (1937) közvetlenül műtétje előtt született, a szenvedő ember töprengéssé sűrűsödő segélykérése, mely egyben a méltósággal viselt sors példázatává emelkedik. 1938 elején került sor gégeműtétjére, hangját többször, hosszabb időre elveszítve írásban érintkezett környezetével (B. M. beszélgető füzetei. I–II., Szerk. Belia György. 1980). Majdnem egy évi munka után 1938 őszén fejezte be egyik legjelentősebb művét, a bibliai témára épülő Jónás könyvét. A magasztos és ironikus hangot mesterien ötvöző filozofikus költeményben, amely egyszerre epikai mű és lírai vallomás, betegségének és a nácizmus előretörésének árnyékában a költői szerepvállalás dilemmáira az emberi egzisztencia alapkérdéseinek dimenziójában kereste a választ. Tömeg és nemzet (1938) c. esszéjében, a humanista liberalizmus jegyében határozottan állást foglalt a zsidótörvény korlátozó intézkedései ellen. Erdély visszacsatolását örömmel üdvözölte (Erdély, 1940), de egyre komorabban követte a világpolitika eseményeit (Ezerkilencszáznegyven, 1939). Nagy fájdalmai ellenére, szinte halála napjáig dolgozott Szophoklész Oidipus Kolonosban c. drámájának fordításán (megjelent: 1942).

 

(A portrékép forrása: Nyugat- OSZK ; http://nyugat.oszk.hu/html/alkotok/fotok/babits_nagy.jpg)