Nemzeti Sírhelyek


Korányi Sándor, 1884-től tolcsvai; 1908-tól báró

Rövid leírás

Korányi Sándor, 1884-től tolcsvai; 1908-tól báró

 

A budapesti tudományegyetem I. sz. Belgyógyászati Klinika gyakornoka (1889–1891), egy. tanársegéde (1891–1895), egy. adjunktusa (1895–1897) és magántanára (1893–1897). Az I. sz. Belgyógyászati Intézet ny. rk. tanára (1897–1909), a belgyógyászati diagnosztika ny. r. tanára (1907–1909), a belgyógyászat ny. r. tanára és a III. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója (1909–1936), nyugdíjazásakor klinikáját megszüntették (1936). Az Állatorvosi Akadémia Élettani Tanszék vezetője (1891–1892). A budapesti Stefánia Gyermekkórház (1894–1895), a Szent István Kórház ideggyógyászati rendelőorvosa (1895–1897).

A vesebetegségek diagnosztikájával foglalkozott, a funkcionális vesepatológia egyik magyarországi megalapítója, nevéhez fűződik a veseelégtelenség fogalmának bevezetése. Vizsgálta az ún. vesevizenyő keletkezését, kimutatta, hogy nagy magasságban az oxigén részleges koncentrációjának csökkenése okozza a vörösvérsejtszám szaporulatát. A tüdőbetegségeket, elsősorban a tbc-t és más gümőkóros elváltozásokat is vizsgált, megszervezte a tuberkulózis magyarországi, tömeges, szanatóriumi gyógyítását.

(A kép forrása: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MuMaTu-a-mult-magyar-tudosai-1/koranyi-sandor-37E8/)

Irodalom

„Soha úgy nem lehet megismerni a beteg embert, mint abban a félórában, melyet egészen neki szentelünk, és amelyben az orvos és a beteg zavartalan együttléte szolgálja a bizalmat és a megértést”

 

 

 

„A szóban forgó eset rendkívül érdekes!”

 

Az idős professzor minden nap, délelőtt 10 órakor, elegáns fekete ruhában megjelent a III. számú Belgyógyászati Klinikán. Az előadása mindig pontosan egy órás volt, általában egy esetismertetésből indult ki, majd ismertette a kórelőzményeket, a beteg családi körülményeit, az esetleges diagnosztikai nehézségeket, végül általános elméleti megállapításokat tett és történeti áttekintéssel fejezte be beszédét, amelyet nemcsak medikusok serege, de az egész klinika, sőt még társintézetek szakorvosai is hallgattak. A szokásos, hosszan tartó taps után, az idős professzor visszavonult szobájába, elfogyasztotta „tizenegyóraiját”, majd köpenyt öltött és elmaradhatatlan sztetoszkópjával vizitre indult. A klinika régi betegeit röviden üdvözölte, az újabban érkezetteket viszont alaposan kifaggatta. Idős kora ellenére rendkívül kíváncsi volt minden új esetre: ha alaposan érdeklődött a betegség lefolyása, szövődményei, a páciens lelki problémái és más személyes dolgai iránt, a professzort kísérő másodtanársegéd már tudta, hogy „a szóban forgó eset rendkívül érdekes”. Ez csak annyit jelentett, hogy még aznap este egy egész kartotéksereg társaságában fel kellett keresni a professzort, mert minden bizonnyal a következő napokban az eset ismertetésre kerül.

 

 

 

„A szóban forgó eset rendkívül érdekes!”

 

A badeni tüdőgyógyász kongresszus levezető elnöke kínosan ügyelt a pontosságra. A felszólaló professzorok 20–20 percet kaptak, hogy kifejtsék álláspontjukat a tüdőbetegségek, különös tekintettel a tbc gyógyításának legújabb eredményeiről. Az elnök 20 perc elteltével megvonta a szót az időtúllépőtől, függetlenül attól, hogy az előadó éppen milyen korszakos sikerről számolt be. A német professzor a felszólítás hatására, megkezdett mondata közepén dühösen abbahagyta a szöveget, és valósággal elmenekült a pulpitusról. A francia kutatóorvos a felszólítás ellenére locsogott tovább, nem hagyta magát zavartatni, úgy kellett lezavarni az emelvényről. Az angol lord a felszólítás után zsebéből elővette ezer fontra becsült zsebóráját, megállapította, hogy valóban elmúlt az idő, elegánsan meghajolt és távozott. A magyar professzor pontosan 19 perc 50 másodpercet beszélt, s ekkor az első sorokban ülő, a professzort kísérő másodtanársegéd már tudta, hogy az utolsó mondat következik, „a szóban forgó eset rendkívül érdekes”. Ez csak annyit jelentett, hogy mire a levezető elnök megvonta volna a szót, a kongresszus rangidős professzora már be is fejezte előadását, s egy egész kartotéksereg társaságában udvariasan elhagyta a katedrát.

 

 

 

„A szóban forgó eset rendkívül érdekes!”

 

Az idős professzor minden hónap második szerdáján, elegáns fekete ruhában, délután 4 órakor, pontosan megjelent az egyetemen, és részt vett a kari tanácsülésen. Az orvos professzorok mindig aktuális egyetemi és általános egészségügyi kérdéseket vitattak meg, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint az idős professzor általában pontosan húsz percet szólt hozzá. Menzát javasolt a medikusoknak, és támogatta a nők orvosi tanulmányait; a tbc-s hallgatóknak diákszanatórium felállítását kezdeményezte, ahol akár egyetemi tanulmányaikat is folytathatnák; a kiválóan tanuló orvosjelölteket tandíjmentességgel segítette, egyúttal minden megkülönböztetést élesen elítélt. – Egy helyről feltétlenül ki kell űzni a politikát, s ez a hely, az egyetem. Mert az olyan egyetem. ahol politizálnak, az nem egyetem többé, s az a tudomány, amelynek igazságai különböző pártállásra épülnek nem tudomány többé! A szóban forgó eset, rendkívül érdekes – fejezte be az idős professzor a kartotékseregén levő tanulmányi eset ismertetését, s ez csak annyit jelentett, hogy másnap már a másodtanársegéd is sejtette, hogy a klinika napjai meg vannak számlálva.

 

 

„A szóban forgó eset rendkívül érdekes!”

 

 

Az idős professzor 70. születésnapján köszönt el megszüntetésre ítélt klinikája kollégáitól. – Az embert túlélő alkotások sokfélék lehetnek. Egyik fajtájukat a művészek és költők hagyták reánk: Michelangelo művei a sixtusi kápolna mennyezetfreskóiban, Shakespeare drámái a világ színpadain élnek tovább, egyéniségük emléke gyönyörködtetve tanít mindannyiunkat. Ami a tudós után megmarad az egészen más természetű, az ő alkotása munkára serkent másokat, az ő eredményeit vagy eredménytelenségeit mások fejlesztik tovább vagy vetik el. Minél nagyobb a gondolat, amely tőle származott annál többen viszik tovább, annál nagyobb területen áramlik szét, és annál személytelenebbé válik. Az eredmények a tudományos élet fejlődésének csak stációi, amelyet névhez kötni csak a tudománytörténetnek érdeke. A betegség – a rendellenes körülmények között lefolyó funkciók láncolata – gyógyítása, a korábbi eredmények ismerete és továbbfejlesztése azonban minden tudósnak, minden orvosnak szent kötelessége. Végül egy egyszerű mozdulattal összehajtogatta utolsó előadása jegyzeteit, a kartotéksereget elegáns öltönyébe rejtette, majd búcsúmondata előtt magára mutatott. Szerintünk nemcsak a másodtanársegéd, de Önök is tudják, hogy mely szavakkal köszönt el…

 

 

(Legújabb írásunkkal, fiktív történeteinkkel, a 150 éve született báró tolcsvai Korányi Sándorra és a 80 éve, 1936. júniusban megszüntetett Korányi-klinikára emlékeztünk. Sírja a nemzeti sírkert része.)