Rövid leírás
Pályáját a Budapesti Napló belső munkatársaként kezdte (1906), majd A Hétben, Az Élet c. lapban és az akkor induló Nyugatban jelentek meg első versei (1906–1908), a Nyugatnak állandó szerzője lett (1908-tól). Első verseskötete, a Négy fal között (1907) nagy feltűnést keltett, a kor neves írói (Kaffka Margit, Lukács György, Schöpflin Aladár) írtak róla dicsérő kritikát, Ady Endre elmarasztaló bírálata azonban kettejük kapcsolatát a későbbiekben is negatívan befolyásolta. Első novelláskötete, a Boszorkányos esték kevésbé sikerült, bár Schöpflin Aladár elismerő kritikát írt róla a Vasárnapi Újságban (1908). Folyamatosan dolgozott Guy de Maupassant összes verseinek fordításán, amely hosszabb utazását követően (Szerbia, Németország, Franciaország) jelent meg (1909), ugyanebben az évben Az Élet c. lap belső munkatársa lett. Lótuszevők (1910) c. mesejátéka után jelent meg A szegény kisgyermek panaszai (1910), amely országos sikert és ismertséget jelentett. Az eredetileg 23 versből álló kötet anyagát a ciklus alapkompozícióján nem változtatva 1923-ig fokozatosan bővítette, végleges variánsa 63 versből állt. A tudatosan komponált ciklust két vers indítja, két vers zárja, a keret a gyerektéma intonálását adja nem a gyermeki, hanem a felnőtt tudat stilizációján és a kor szecessziós nyelvezetén keresztül.
Hatvany Lajos lapjainak, a Pesti Naplónak (1917-től) és az Esztendőnek a vezető munkatársa (1918-tól). A diadalmas forradalom könyvében cikkel köszöntötte az őszirózsás forradalmat, azonban alkotói szabadságát is féltve fokozatosan eltávolodott a Tanácsköztársaságtól. A bukást követően az Új Nemzedék munkatársa lett, s a lap Pardon rovatában közölt cikkeiben erősen támadta a forradalom vezetőit. Szabó Dezső mellett bekapcsolódott az akkor indult új írószövetség munkájába, nemsokára azonban viszonyuk olyannyira megromlott, hogy személyeskedő hírlapi vitába keveredtek, amely a kor egyik leghíresebb eseményévé vált. 1920-ban Babits Mihály és Móricz Zsigmond Petőfi Társaságból való kizárattatása miatt lemondott tagságáról, majd kivált az Új Nemzedék szerkesztőségéből is, csatlakozott a Pesti Hírlaphoz, ahol haláláig publikált.
A 1920-as években érdeklődése a lélektan és a freudizmus felé fordult, amelyet Ferenczy Sándor kutatásain keresztül tanulmányozott. Ez idő tájt megjelent regényei elsősorban mélylélektani problémákkal foglalkoznak, művei már a kortársak szerint is a magyar prózairodalom legkiválóbb alkotásai. A rossz orvos (1921), első korai regénykísérlete, egyetlen gyermeküket akaratlanul a halálba kergető szülőkről szól. A Nero, a véres költő (1922) a zsarnokság „létmódját” és pszichológiai hátterét feszegeti, középpontba állítva a dilettáns császár és költő lezüllését. A Pacsirta (1924), amelyről Kosztolányi többször mint legkedvesebb regényéről nyilatkozott, egy idős levéltáros, Vajkay Ákos és felesége lélekrajza. Az Aranysárkány (1925) egyik legjobban megkomponált műve, amely a századelő Magyarországával való illúziók nélküli számvetés regénye. Főhőse, Novák tanár úr belehal az őt ért szégyenbe, a tanítványa által való megverettetésbe és leánya hazugságába. A regényből Novák lélekrajzán, s világhoz való viszonyán keresztül ismét a kispolgári torz létforma válik nyilvánvalóvá. A Pacsirtával egy időben jelent meg A bús férfi panaszai (1924) c. verseskötete és Goethe naplójának fordítása, amelyet Shakespeare Téli regéje (1925) és Oscar Wilde költeményei (1926) követett.
A Meztelenül (1928) c. kötet expresszionista szabadversei újabb fordulatot jelentettek költészetében. A Toll c. folyóirat 1929. júl. 29-ei számában jelent meg az Ady-revíziót meghirdető, Az írástudók árulása (Különvélemény Ady Endréről) c. tanulmánya. Az írás hónapokig tartó, az irodalmi közvéleményt élesen megosztó vitát váltott ki, amelyben korábbi barátaival (pl. Babits) is szembekerült. Munkásságának fontos része volt a nyelvművelés, amelyben igen tevékenyen vett részt, cikkeiben különösen a nyelvhasználat idegenszerűségeit bírálta. Esti Kornél (1933) c. kötete prózapoétikájában bekövetkező fordulatát tükrözi. Míg a regényíró Kosztolányi a mélylélektant helyezte műalkotásainak középpontjába, addig az Esti Kornél domináns eleme a nyelv, a stílus, ill. annak felismerése, hogy a nyelv nem csupán a közlés eszköze, hanem a tudat létezési formája. Esti figurája 1925 óta tűnt fel novellisztikájában, az 1933-as kötet korábban már közölt szövegeket is tartalmaz. A kötet műfaja erősen vitatható, regényként, regénytöredékként, novellafüzérként vagy novellacsoportként egyaránt felfogható. A bohém, nagyotmondó utazó alakja visszatért Tengerszem (1936) c. kötetében. Az Esti Kornélt Babits kedvezőtlenül fogadta, ami már amúgy is elhidegülő barátságuk végleges megszakadásához vezetett.
1933 nyarán jelentkeztek a később halálát okozó betegségének első tünetei, még ebben az évben megszületett a lírája összegzésének is tekinthető Számadás c. szonettciklus (megjelent: 1935), amelyen érezhető a halállal való számvetés tudata (Halotti beszéd). A Nyugat 1933. nov. 16-ai számában jelent meg a magyar költészet egyik klasszikus verse, a Hajnali részegség. Erdélyben járt előadókörúton (1934. ápr.), az utazásról hazatérve megoperálták, a budapesti fasori szanatóriumban lábadozott. Megjelentek összegyűjtött (valójában válogatott) költeményei, ebben önálló ciklusként új kötete, a Számadás (1935), míg a Tengerszem (1936) az életében utoljára megjelent kötete. A 77 történetet tartalmazó gyűjteményben helyet kaptak Esti Kornél kalandjai címen újabb egységbe foglalt novellái. 1936. febr. 5-én ismét Stockholmba utazott feleségével, ahol újabb rádiumbesugárzást kapott. Hazaérkezése után, márc. 28-án megint megoperálták, egy hónap múlva, az újabb műtét után elveszítette hangját, írásban érintkezett környezetével. Halála után legjelesebb kor- és nemzedéktársai tisztelegtek emléke előtt.
(A kép forrása: Wikipédia)