Rövid leírás
A Budapesti Napilap munkatársa, a tárcarovat szerkesztője (1877–1878), a lap megszűnését követően a Szegedi Napló belső munkatársa (1878–1880). Miután újra Pestre költözött, néhány hónapig az Ország–Világnál dolgozott (1880–1881), majd a Pesti Hírlap szerkesztője (1881–1903), a Vasárnapi Ujság és az Ujság főmunkatársa (1903–1910). Szabadelvű Párti programmal Illyefalva (1887–1892), majd a Fogarasi választókerület országgyűlési képviselője (1892–1910).
Első írásai többnyire rövidebb elbeszélések, amelyeken erőteljesen érződik a korszak túlretorizált nyelvezetének, valamint Jókai témáinak hatása. A vármegye rókája (1877) c., első, sikeresebb nagyepikai kísérletét a Magyarország és a Nagyvilág közölte; a mű a Nógrádi Lapokban megjelent Nibelungok harca (1873) c. elbeszélés átdolgozása. Megjelent két, Kákay Aranyos álnéven írt politikai pamfletkötete (Még újabb fény- és árnyképek, 1878; Politika svindlerei, 1878). Szegeden született meg a később Budapesten, önálló kötetben kiadott A jó palócok (1881) és A tót atyafiak (1882) novelláinak többsége; a két kötet nemcsak a Mikszáth-prózapoétika fontos állomása, hanem hazai prózairodalmunk számára is gyökeresen új hangot hozott. A népdalok és balladák témáit és formavilágát a novella műfajába beemelve nyílt alkalmas keret a szerző számára arra, hogy a parasztság és az egyszerű tót és palóc emberek mindennapjait ábrázolásra érdemes irodalmi témává emelje. Az élőbeszéd nyelvezetén megszólaló, többnyire lírai vagy drámai novellák újfajta természetszemléletet is hoztak: a természetben élő, azzal dialogizálva létező emberek világát mutatták be.
Írói sikerét a Pesti Hírlapnál folytatott publicisztikai tevékenysége is erősítette. Apróságok a házból, majd A tisztelt ház főcímmel írt szatirikus parlamenti tudósításai, karcolatai nemcsak a közönség, hanem a képviselők körében is népszerűvé tették. A politikai életet és annak résztvevőit sokszor túlzó, komikus hasonlatokkal bemutató cikkeivel önálló műfajt, a mikszáthi karcolatot teremtette meg. Az 1880-as években számos, a romantika stílusjegyeit tisztán felmutató kisregényt publikált, amelyek közül fontosabb A tekintetes vármegye (1885), A lohinai fű (1885), A két koldusdiák (1886), valamint a prózapoétikai szempontból is legértékesebb A beszélő köntös (1889). Az 1890-es években írt regényei már poétikai és stiláris szempontból is összetettebb képet mutatnak az előző évtized alkotásainál. A Galamb a kalitkában (1891) két párhuzamos elbeszélést tartalmaz, ugyanannak a tematikának, a szerelmiháromszög-motívumnak két, időben több száz évnyire eltávolított, de egymást egyszerre ellenpontozó és kiegészítő variációját kínálja, melynek értelmezésébe az ősszöveg, az elbeszélés eredeti forrása, a Gesta Romanorum c., latin nyelvű középkori gyűjtemény 171. története is belejátszik. A magyar Don Quijote történetét elbeszélő Beszterce ostroma (1894) az egyén és közösség egymáshoz való viszonyát, az idő és a történelem individuumra gyakorolt hatását és a történeti lét élhetőségének kérdését feszegeti. Mikszáth a magát a 17. századba visszaálmodó Pongrácz István gróf különc figuráján keresztül mutatja be a századfordulón élő dzsentri dezillúzióját és válságát, ugyanakkor nem kevés nosztalgiával és szimpátiával ábrázolja az időből kiesett gróf különcségeit. Az időproblematika tért vissza az Új Zrínyiász (1898) c. regényben is, amelyben Zrínyi Miklóst és a szigetvári vértanúkat a 19. századba helyezte át, így ütköztetvén a két történelmi kor sajátosságait. A fikció fantasztikumba hajló közege, az újra, de másként elbeszélt történelmi narratíva, a duplicitásra rájátszó narráció a modernitás egyik legreprezentatívabb szövegévé teszi a művet, amely kortörténeti dokumentumként is olvastatja magát: a századforduló köz- és politikai életének szereplőiről, eseményeiről kapunk nem kevés iróniával ábrázolt képet.
Mikszáth legnagyobb hazai és világsikerét a Szent Péter esernyőjével (1895) aratta, melyet több mint 20 húsz nyelvre fordítottak le. A két különböző szálon futó, anekdotaláncokból építkező regény két távol eső világot ábrázol: a glogovai pap véletlenszerű meggazdagodását és a különc Gregorics Pál környezetét. A tipikusan mikszáthi megoldású, párhuzamos szálon futó történet csak végkifejletében kapcsolódik össze, miközben a Szent Péter ajándékának tulajdonított esernyő legendája születésének, s a legenda dekonstruálódásának is tanúi lehetünk. A jellegzetesen kétpólusú, a kritika és szimpátia, a szkepszis és a gyönyörködés stílusjegyeit keverő írói attitűd jelenik meg A gavallérokban (1897), amely a dzsentritematika egyik legjobban megírt mikszáthi felfogása és ábrázolása. A Sáros vármegyében megesett esküvő adott alkalmat a narrációban önmagát szereplőként feltüntető szerzőnek arra, hogy kétszólamú előadásmódján keresztül a káprázatokba menekülő, a főúri gesztusaikat látszatban és külsőségekben őrző, lecsúszott nemesség hétköznapi színjátékát leplezze le.
Az 1900-as évek elején jelent meg Különös házasság (1900) c. irányregénye, mely egy valós, fél évszázadig elhúzódó válópernek az ideologikus átdolgozása. Bár a regény visszhangtalan fogadtatásban részesült, recepciója annál ellentmondásosabb, hiszen a mű kapcsán az 1930-as évek óta vitatják a realitás és fikció dichotómiáját, ill. a mű mikszáthi életműben betöltött szerepének megítélése is folyamatos vita tárgyát képezi. A Vasárnapi Újság számára írt Jókai Mór-nekrológ megjelenését követően a Révai Testvérek kiadója felkérte Mikszáthot az írótárs életrajzának megírására. A Jókait érintő beszélgetések, emlékezések, a szerkesztőségekbe beérkező levelek alapján készítette el Jókai élete és kora (1906) c. könyvét, amelyet a végleges változat előtt a családdal és a kortárs irodalomtörténészekkel, pl. Gyulai Pállal is lektoráltatott. A biográfia megírása után kezdte a Vasárnapi Újságban folytatásokban publikálni A Noszty fiú esete Tóth Marival c., a dzsentrit leleplező „riportregényét”, amely könyv alakban, jelentős átdolgozás után, 1908-ban jelent meg. A Különös házasság „társadalomkritikai párjaként” aposztrofált, apró képekből és anekdotákból építkező szöveg forrása az ún. Ungár-eset, amelyről Ady Endre is írt. A meghiúsult házasság történetét laza anekdoták szövevényén keresztül beszéli el; a kitérők arra szolgálnak, hogy a Noszty család környezetét, s ezáltal a dzsentrit árnyaltabban láttassa. A regény ugyanakkor ürügyül szolgált a vármegyei politika és dzsentri létmód visszásságainak leleplezésére.
1908-ban kezdte írni A fekete város c., utolsó befejezett, legkomorabb hangvételű regényét, amely könyv alakban már csak halála után jelent meg (1911). A történelmi regény témájához az alapötletet, a lőcsei bíró megölését, ill. a gyászoló és a vérbosszúra áhítozó város históriáját a Görgey nemzetség történetéből merítette. Műfaji értelemben ez a legtisztább történelmi regénye, hisz hősei számára a választott kor valósága nem csupán díszletül szolgál, mint korábbi műveiben (A két koldusdiák; A beszélő köntös), hanem a szereplők a történelmi és közéleti események kiszolgáltatott vagy éppen cselekvő hősei. Stílusát és világképét tekintve a mű Mikszáth legkomplexebb műveinek egyike, s az életmű méltó koronája.
(A kép forrása: Wikipédia)
Irodalom
„Csak nappal vagyok tőle elválva, amint testi szemeimet lehunyom, otthon vagyok, ott vagyok köztük, és ha elgondolom, hogy az öröklét is csak egy álom, hogy a mennyország is csak egy álom, a nagy pihenés, és elgondolom, hogy előleges értesülésünk van arról, hogy ott az angyalok kara zeng, hát elfog a szomorúság, hogy mit ér, ha nem a karancssági erdők zúgnak ehelyett.”
Mondta ezen szavakat jubileumi beszédén szülőföldjéről Mikszáth Kálmán.
Falujának azonban ellentétes, félelmetes oldala is volt, de csak a nem odavalósiak számára, amelyet A fekete fogat című kísértetjárásos elbeszélésében ír le:
„A mi falunk csak nekünk édes, akik ott születtünk, másnak mindenkinek borzalmas, mert a temető bent van a házak között… Ebből aztán az következik, hogy nálunk több a kísértet, mint egyebütt, aki az ablakon kinéz éjjelente, egyszer is, másszor is lát valamit, kivált télen, a gömörödő ködből kihasadó árnyakat és különféle rémítésre alkalmas alakzatokat.”
Szülőföldjéhez való ragaszkodását Herczeg Ferenc is elmondta:
„Neki a fővárosban szállása volt; ő ott csak tartózkodott, nem lakott; húszévi pesti lakos létére lelkében vidéki ember maradt. Az Ezeregyéjből való varázslat, hogy a lármás pesti bérházban otthonát meg tudta tölteni a vidéki kúria idilli levegőjével. Ő fölhozta a Parnasszusra falujának reprezentatív férfiait is: Prakovszkyt a siket kovácsot; Mácsikot, a nagy erejűt; Filcsik Istvánt; a Gilago cigányt és a többit. Mindezeken az alakokon megérzik, hogy a költő gyermekkorában ismerkedett meg velük. Alulról fölfelé nézte őket…”
A palóc föld fia maradt egész életében, első írói sikereit is e tájnak, gyermekkori emlékeinek köszönhette: a szelíd patakok völgyei, a messzeségben zúgó erdők, a dúsan zöldellő rétek, a nógrádi kastélyok, várak és kúriák vissza-visszatérő színhelyei novelláinak és regényeinek. E vidék babonás és költői lelkű parasztjai, különc mesteremberei, hanyatló nemessége, büszke és kényelmes vármegyei urai kedves hősei maradtak mindvégig.
168 éve született Szklabonyán Mikszáth Kálmán, akit, amikor igazán mélyet álmodott, az álom hídja mindig szülőföldjére vezette. Sírja a nemzeti sírkert része.