Rövid leírás
Békéscsabán asztalosmesterséget tanult, majd Aradon volt asztaloslegény, miután felhagyott szakmájával Szamossy Elek vándorfestő mellett segéd (1861–1862), Pesten Ligeti Antal és Than Mór támogatták művészi törekvésiet (1863–1865). Első korszakának legjelentősebb alkotása a Búsuló betyár Madarász Viktor romantikus képeinek hatását mutatja (1865). A Képzőművészeti Társulat ösztöndíjával a bécsi akadémián tanult és Münchenben képezte magát (1865–1867), állami ösztöndíjjal a párizsi világkiállításra is kijutott, ill. Düsseldorfban Ludwig Knaus tanítványa volt (1867–1868).
Még Düsseldorfban festette Ásító inas (1869) c. képét, de még ugyanebben az évben megfestette a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett első, világsikert hozó művét, a Siralomházat (1869), amely a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját. Az 1860-as évek végére kialakult a festészetére jellemző sokalakos, többrétegű jellem- és cselekményábrázolásra épülő, a drámai hatáskeltés eszközeit felerősítő életképi kompozíciótípus, amelyet az 1870-es években már érett festői eszközökkel, nagyvonalú egyszerűsítésekkel alkalmazott (pl. Tépéscsinálók, 1871; Éjjeli csavargók, 1873; Köpülő asszony, 1873; Zálogházban, 1874).
A De Marches házaspár meghívására Párizsba költözött (1871–1896), ahol betegsége elhatalmasodásáig élt és alkotott immár mint világhírű és a francia arisztokrácia és a vagyonos polgárság által egyik legkeresettebb művész. Franciaországi letelepedése után témáival igyekezett a helyi szalonok ízlésvilágának megfelelni szalonképeket (Műterem, 1876; A baba látogatói, 1879; Ablakfülke, 1879) készített magyarországi témájú tájképek mellett (Poros út, 1874; Kukoricás, 1874).
Az 1880-as években nagyméretű kompozíciókat (Krisztus Pilátus előtt, 1881; Golgota, 1884; A reneszánsz apoteózisa, mennyezetpannó, 1888–1890) és klasszikus portrékat (Liszt Ferenc, 1886; Haynald bíboros, 1887) alkotott, amelyek életműve csúcsteljesítményei. A magyar kormány megbízásából megfestette Honfoglalás c. nagyméretű tablóját (az Országház számára, 1891–1893) és utolsó sokalakos kompozícióját, az Ecce homót (a Krisztus-trilógia utolsó képét, 1895). Élete utolsó éveit súlyos betegsége miatt szanatóriumokban és elmegyógyintézetben töltötte.
A magyar történelmi realista festészet egyik megteremtője, a közvélekedés szerint a legnagyobb magyar festőművész volt. Művészetében a hazai romantikus zsánerfestészet elbeszélő, gesztusokra épülő hagyománya a barbizoni tájképfestészet és a pszichologizáló düsseldorfi életképfestészet sajátosságaival ötvöződik. Alkotómunkája során számos vázlatot készített, karakterei megformálásához a korai fotóművészet eredményeit is felhasználta. Iskolateremtő egyéniség volt, festészetének értékei az alföldi festőiskola művészetében éltek tovább.
Irodalom
A kis csoport lázas izgalommal várta, hogy most éppen milyen utasítást ad majd a nagyszakállú mester. Nem sokat tudtak róla, de az minden megnyilvánulásából látszódott, hogy a tökéletesnél nem adja alább. Pilátus is megérkezett már, szó nélkül tudta a dolgát, elfoglalta a „törvénytevő széket”. A Názáreti eközben a sarokból figyelte az eseményeket. Sejtette, hogy mi fog történni, ismerte a sorsát, de még így is összeszorult a gyomra. Előlépett. A papi méltóságok kérésre összesúgtak, Kajafás vádlón lendítette karját a fehér ruhás alak felé, miközben valaki elkiabálta magát a tömegből, hogy „istenkáromló”. De Suse márki fényképezőgépe ekkor exponált az 1879-es párizsi „festő castingon”. A Megváltónak, Cesare Leonardinak és a jelenetben szintén részt vevő Nikola Demariónak is jól jött az a kis fizetség, amit aznap kaptak Munkácsy Mihálytól, aki a Krisztus Pilátus előtt című képére készült. Munkácsy rendkívüli precizitásáról volt ismert. Mielőtt hozzáfogott volna választott témájához, feltérképezte a szóba jöhető, hasonló alkotásokat (legyenek azok festmények vagy akár szobrok), hosszan tanulmányozta a karaktereket, irodalmi művekben keresett inspirációt. Az utcákat róva alaposan megfigyelte a vele szembejövőket, a francia fővárosban sétálva például megjegyezte, hogy „felséges zsidókat” találhat az ember, ha nyitott szemmel jár. Egyeseket invitált is műtermébe, vázlatokat készített a kiszemeltekről, és a kompozícióba merevített hús-vér szereplőket olykor le is fényképeztette. A „modellkölcsönzés”, a kellékek beszerzése már akkoriban sem volt olcsó, a karrierje elején szinte fizikai fájdalmat okozott ilyen mélyen a zsebbe nyúlni. „Eddig az előkészületekkel voltam elfoglalva, tanulmányokat festettem külön minden figurához, kartont rajzoltam, skiccet csináltam stb. Mindezt roppant költséggel, amit képzelhet Ligeti úr, ha megmondom, hogy a modellek naponta 2 forintba kerültek és kerülnek most is a kép festésénél.” A vak John Miltont ábrázoló mű nemzetközi sikere után már nem kellett akkora lélegzetvételt vennie, amikor a pénztárcáját kereste. A Krisztus-trilógia első darabjánál a legnagyobb fejtörést maga a főszereplő, Jézus okozta. Feleségének címzett egyik levelében azt írta, hogy „sokszor gondolok Krisztusomra. Azért gondolok rá, mert nem lehet tőle szabadulnom, mint egy felöltőtől, melyet levetünk, ha melegünk van, és felvesszük egy félórával később.” A trilógia második festményéhez is vázlatokat készített és ismét csak Jézussal kellett megbirkóznia. Maga oldotta meg a feladatot. Meztelenre vetkőzött, fellépett a keresztre és széttárta a karjait, amiket a csuklóinál a fához kötöztek. De Suse márki akkor is jelen volt. A Golgota 1884-re készült el.
a kép forrása: munkacsy.hu