Rövid leírás
Láng Boldizsár (1854–1856), Havi Mihály és Hegedűs Lajos (1856–1858), Latabár Endre társulata tagja (1859–1861), a kolozsvári Nemzeti Színház (1861–1863), a pesti Nemzeti Színház színésze (1863–1868), rendezője (1868–1874), egy súgóval történt, a tettlegességig elfajuló vitája miatt kizárták (1874). Visszatérése után a Nemzeti Színház főrendezője (1877–1878), drámai főigazgatója (1878-tól).
A Színészeti Tanoda (= Színitanoda) titkára (1864–1868), a drámai gyakorlat (1868–1873), az elméleti szak r. tanára (1873–1893) és aligazgatója (1874-től). A jogutód Színművészeti Akadémia első igazgatója (1893–1894).
A magyar színháztörténet egyik legjelentősebb rendezőjeként nevéhez fűződik – többek között – a Csongor és Tünde (Vörösmarty, 1879. dec. 1.) és Az ember tragédiája (Madách, 1883. szept. 21.) Nemzeti Színházi ősbemutatója, de ő vitte színre a Katona József Bánk Bánját és számos klasszikus Shakespeare-művet (az Othellót, a Szentivánéji álmot, a Rómeó és Júliát stb.; 1868–1873). Műfordítóként több mint 61 színművet (Goethe, Racine, Schiller drámái) tolmácsolt. Jelentős szerepet játszott a modern magyarországi színész- és rendezőképzés megszervezésében.
Irodalom
Az ember tragédiája nem pusztán egy magyar dráma, hanem egyfajta szimbóluma a hazai drámaírásnak, túlmutat önmagán. Volt, hogy lelkesen megtapsolták, volt, hogy félve rettegtek egyes színeitől. Madách Imre 1862-ben megjelent művét sokszor, sokan és sokféleképpen játszották. A több mint ezeregyszázötven hazai és külföldi előadás többségéről – elsősorban a 19. század végén, a 20. század elején születettekről – nem sokat tudni. Nem ismert, hogy milyen felfogásban, milyen rendezői utasítások mentén, milyen díszletek között és hogyan adták elő a darabot. Ugyan számtalan színész nevét ismerjük, de hogy valójában kik voltak ők, azt homály fedi. Arctalanok ezek az Ádámok, Évák, Luciferek. Rendezőként Paulay Edét érte az a kétségkívül megtisztelő, de az elvárásokat tekintve nehéz feladat, hogy az 1880-as évekre szinte mindenki által ismert Madách-darab sikerét színházban is megalapozza. A mű bemutathatósága miatt aggódókat Paulay azzal igyekezett leszerelni, hogy „színpadi előadásra Az ember tragédiája van olyan alkalmas, mint a Faust első része, és okvetlenebbül alkalmasabb, mint a 2-ik rész. […] Tán az én kísérletem se lesz meddő, s a remélhető eredmény sem bánthatja a költő szellemét." Korábbi példák hiányában Paulay számára sok lehetőség mutatkozott a kibontakozásra. Négyezer sorból kettőezer-ötszázhatvanat hagyott meg. A négyórás előadás színeit előjátékra és öt szakaszra osztotta. Ha csak a külsőségeket nézzük, keveset költhetett a látványra. A minimális, bemutatóra készített díszlet mellett úgy kellett a régieket adaptálnia, hogy azok újnak tűnjenek. A jelmezeknél is ugyanezzel a módszerrel járt el, sőt Luciferét ő maga tervezte. Fontos szerepet szánt a süllyesztőnek, a hanghatásoknak, a zenének (harmincnégy szám csendült fel) és a Bécsből hozatott világítási berendezésnek. A Nagy Imre, Jászai Mari és Gyenes László főszereplésével 1883. szeptember 21-én, a Nemzeti Színházban színre vitt historizáló kísérlet meddőnek semmiképp sem volt nevezhető. A kritika lelkesen fogadta. Mi több, az ősbemutató egyes elemei hosszú időre kanonizálódtak, ezzel is biztatva a mű világába fejest ugrókat, hogy ne legyen igaz a madáchi mondat: „A gép forog, az alkotó pihen.” A rendezők már több mint száz éve keresnek újabb kihívásokat Az ember tragédiájában. Elsőként Paulay Ede rendezte meg a darabot, sírja a Nemzeti Sírkert része.
Élő Emlékezet
a képek forrása: mek.oszk.hu