Rövid leírás
Jogi tanulmányainak befejezése után ügyvédi vizsgát tett (1824). A Perczel család nevelője (1817–1822 és 1824–1826), Csehfalvi Ferenc mellett joggyakornok (Görbőn, 1823–1824), Pesten kir. táblajegyző (1824–1826). Felhagyott a jogi pályával csak irodalommal foglalkozott.
A Tudományos Gyűjtemény és szépirodalmi melléklapja, a Koszorú szerkesztője (1827–1832), az Athenaeum (1837–1843) és a Figyelmező társszerkesztője (Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel, 1837–1840). A Nemzeti Kör elnöke (1847–1848). Első művével, a Zalán futása (1825) c. honfoglalás kori eposzával országos ismertséget szerzett. Jelentős szerepet játszott a Magyar Tudós Társaság korai munkáiban, kezdeményezte a magyar nyelv szótárának az összeállítását, elsősorban az ő javaslatára fogadta el az Akadémia a Révai-féle nyelvtani rendszert. Politikával kezdetben nem foglalkozott lírája, azonban Széchenyi, majd Kossuth hatására mégis előhírnöke, majd kísérője lett a nemzeti küzdelmeknek.
A pesti győztes forradalmat Szabad sajtó c. versével köszöntötte (1848. márc. 15-én), az első népképviseleti országgyűlésen Bács-Bodrog vármegye Almási választókerülete képviselője (1848–1849). Követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre és Aradra is, a Habsburg-ház trónfosztása után a kegyelmi törvényszék közbírája (1849. jún.–aug.). A világosi fegyverletétel után évekig bujdosott, egészsége súlyosan megromlott, feladta magát: Haynau végül is kegyelmet adott (1850 nyara). Élete utolsó éveiben Csépen, Baracskán, majd szülőhelyén, Nyéken lakott és gazdálkodott. Felköltözött Pestre, hogy gyógyíttassa magát, de váratlanul elhunyt.
A magyar irodalom egyik legjelentősebb képviselője. A Zalán futása után írt lírai költeményeivel (Cserhalom, 1825; Tündérvölgy, 1826; Délsziget, 1826; Két szomszédvár, 1833) a mai magyar költői nyelv megteremtője. Korai történeti drámáiban a magyar történelem egy-egy tragikus eseményét idézte (Salamon király, 1826; A bujdosók, 1830). Legismertebb műve a Csongor és Tünde (1831) a legtöbbször elemzett munkája, amellyel a magyar irodalomtörténet valójában évtizedekig nem tudott mit kezdeni. Mesejátéknak, allegorikus drámának nevezték, de a kortársak értetlenül álltak a különös műremek, a jellegzetes emberi törekvéseket különös szimbólumrendszerbe tömörítő színpadi mű előtt.
Az 1830-as évek közepe–1840-es évek írói-költői pályafutása csúcsa. Ekkor született meg a magyarság második imájaként számon tartott Szózat (1837) és nemzeti romantikus történeti drámái (Vérnász, 1833; Marót bán, 1838; Áldozat, 1839; Czillei és a Hunyadiak, 1844). Alkalmi darabjával, az Árpád ébredésével nyílt meg a Pesti Magyar Színház (= Nemzeti Színház, 1837. aug. 22-én). Filozofikus hangú költeményei a 19. századi magyar líra legismertebb alkotásai (Gutenberg-albumba, 1840; Gondolatok a könyvtárban, 1845). Politikai tárgyú cikkeket és színi bírálatokat is írt, Dramaturgiai töredékeiben elsők között elemezte a dráma elméleti és műfaji kérdéseit. A forradalom bukása után, már keveset alkotott, főleg műfordítással (Shakespeare: Lear király, 1850) foglalkozott. Utolsó jelentős műve A vén cigány (1854) a nemzeti fájdalom és az egész emberiség sora fölött érzett aggodalom apokaliptikus víziója. Pesten, a Kappel-házban halt meg, ugyanott ahol huszonöt évvel korábban Kisfaludy Károly; temetése pedig Kisfaludy halálának napján és órájában volt. A minden korábbinál nagyobb temetés az önkényuralom elleni kiállás, tkp. az első nemzeti gyászünnepnek tekinthető (1855. nov. 21-én).