Rövid leírás
Tisza István
Tisza családból származó magyar arisztokrata politikus, országgyűlési képviselő, előbb a Magyar Királyság miniszterelnöke először 1903 és 1905 között, majd 1913 és 1917 között (egyben a király személye körüli miniszter), továbbá a Képviselőház elnöke 1912 és 1913 között, valamint több alkalommal a horvát–dalmát–szlavón tárca nélküli miniszteri tisztséget is betöltötte. A Magyar Tudományos Akadémia tagja.
Nevéhez a magyar történelem szempontjából két olyan jelentős esemény kapcsolódik, mint az Osztrák–Magyar Monarchia belépése az első világháborúba a második miniszterelnöksége alatt, illetve az ellene elkövetett gyilkosság az őszirózsás forradalom utolsó napján, 1918. október 31-én. Politikai nézetei szerint az osztrák–magyar dualista rendszer fenntartásának a híve volt, valamint az akkor elterjedt liberális-konzervatív konszenzus képviselője, ezáltal egyszerre volt híve a joguralomnak, a parlamentarizmusnak és az alkotmányos monarchiának, ugyanakkor ragaszkodott az arisztokrácia és a dzsentri vezető szerepének, és a korlátozott szavazati jog rendszerének fenntartásához is. Véleménye szerint csak ezek révén maradhat fenn a nemzeti kisebbségekkel szemben a magyar szupremácia, a hagyományos társadalmi rend és kultúra.
Berlinben, Heidelbergben és Budapesten jogi és közgazdasági tanulmányokat végzett, majd öt évig a család bihari birtokán gazdálkodott. 1886-tól szabadelvű párti programmal képviselő, 1897-ben nagybátyja, Tisza Lajos grófi címét a király ráruházta. A Magy. Ipar- és Kereskedelmi Bank elnöke, több részvénytársaság igazgatósági tagja volt. Politikai pályája kezdetén felismerte, hogy a Monarchia előbbutóbb válságba, háborús konfliktusba keveredik és az erre való felkészülést sürgette. Ennek érdekében erélyes intézkedéseket kívánt a parlamenti ellenzék obstzukciós tevékenysége ellen. 1903. nov. 3. – 1905. jún. 18. közötti első miniszterelnöksége idején az újonclétszám növelését célzó törvényjavaslat ellen obstrukciót folytató ellenzék megfékezésére házszabályrevízió-tervezetet terjesztett be, s ezzel az ellenzéket ideiglenes meghátrálásra kényszerítette, majd az engedmény fejében a királynál kieszközölte II. Rákóczi Ferenc hamvai hazahozatalának engedélyezését. Mint a munkásmozgalom és az agrárszociaíista mozgalmak elleni fellépés híve, erőszakhal elfojtotta az 1904. áprilisi országos vasúti sztrájkot. 1904. november 18-án erőszakkal keresztülvitte a házszabálymódosítás (lex Daniel) elfogadását, ez azonban pártjának bomlásához vezetett. Az 1905. jan -i választások során a koalícióba tömörült ellenzék legyőzte a kormánypártot, de ~ még hónapokon át mint ügyvezető kormányelnök a helyén maradt. 1906-ban feloszlatta a Szabadelvű Pártot és maga is visszavonult a közvetlen politikai tevékenységtől. 1910-ig csak a főrendiház működésében vett részt. A koalició bukása után ~ 1910. febr. 19-én régi szabadelvű párti híveire támaszkodva megalapította a Nemzeti Munkapártot, amely a választáson nagy győzelmet aratott, amely tükrözte az uralkodó osztályok közötti erőviszonyban a burzsoázia javára beállott eltolódást. Ehhez az egyensúlyhoz mint a dualizmus hazai tartópilléréhez szilárdan ragaszkodott; egyéniségére jellemző merevséggel szembeszegült minden reformtörekvésnek, különösen az általános választójog bevezetésének, mely e szövetség hatalmi helyzetét veszélyeztette. Herczeg Ferenccel együtt indította 1911-ben a Magyar Figyelő c. politikai lapot. 1912. máj. 22-én az a képviselőház elnökévé választották. Megbízatása másnap a korszak legnagyobb, „vérvörös csütörtök” néven ismert munkásmegmozdulását, sztrájkok sorát váltotta ki. ~ jún. 4-én önkényesen elfogadtatta a véderőtörvényt, a következő napokban karhatalommal eltávolította a tüntető ellenzéki képviselőket. jún. 7-én Kovács Gyula képviselő a parlamentben sikertelen revolveres merényletet kílérelt meg ellene. Megszavaztatta a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket, a hadiszolgáltatásokat tartalmazó törvényeket. 1913. jún. 10-én kezdődő második miniszterelnökségére a közvetlen háborús készülődés jegyében került sor. A belső konszolidációt szolgálták a nemzetiségek egy részének, a horvátok és a román nagytőke megnyerésére irányuló kísérletei. 1913 okt.-ében a Szerbia elleni erélyes fellépést javasolta; 1914 júl.-ában azonban, a szarajevói merénylet után a háború megindítása ellen foglalt állást, mert a nemzetközi erőviszonyokat ekkor kedvezőtlennek találta, tartott az Erdélyt fenyegető román betöréstől és az esetleges győzelmet is a dualista berendezkedés fennmaradása szempontjából veszélyesnek ítélte. Amikor a német kormány a háború megindítását sürgette, feltétlen támogatásáról biztosítva a Monarchiát, s a bécsi uralkodó körök is a háború mellett döntöttek, a júl. 19-i minisztertanácson hozzájárult a Szerbiához intézendő, lényegében hadüzenetet jelentő ultimátum elküldéséhez. Háborús politikáját a német szövetséghez való ragaszkodás, a belső gazdasági és politikai erőknek a háború szolgálatába állítása jellemezte. Ellenezte IV. Károly – a birodalom megmentésé érdekében – mérsékelt reformokkal kísérletező politikáját is, s amikor az ellenzék és az SZDP tüntetéseket szervezett ellene, a két tűz közé szorult 1917. máj. 23-án kénytelen volt beadni lemondását, jún. 15. után mint a debreceni huszárezred parancsnoka a frontra ment, pártjának vezetéséről azonban nem mondott le. 1918. okt. 31-én fegyveres katonák mint a háború és a régi rendszer egyik legfőbb megszemélyesítőjét; a demokratikus átalakulás ellenségét budapesti lakásán agyonlőtték.