Műhely

Nagy Imre 1849. november 1-én született Pesten. Édesapja Nagy József a Batthyány kormány biztosa. Keresztapja Kossuth Lajos, akire példaképként tekint.
Ahogy felmenőiről, úgy a gyerek- és ifjúkoráról is keveset lehet tudni. Azt igen, hogy tizenöt évesen, iskoláinak befejezése előtt Szabadkán kóristaként indul el a színészi pályán. Később Debrecenbe, Ressler István társulatához szerződik, ahol előbb kisebb szerepeket kap, majd sikeresen mutatkozik be „A peleskei nótárius” című bohózatban, mint Vasas káplár. Tehetségét felismerő igazgatója biztatására beiratkozik az akkoriban alakuló Színészeti tanodába, ahol egy osztályba jár Helvey Laurával és Rákosi Szidivel.
Diplomája megszerzése után a Nemzeti Színház szerződteti, melynek haláláig tagja marad. Alig akad olyan darab, melyben ne szerepelne. Alakításai között olyan szerepek sorakoznak, mint: Rómeó, Essex gróf, Hamlet, Fourchambault, Bánk, Don César de Bazan, Lear király, Ádám, Nagy Galeotto, Rákóczi Ferenc, Antonius, Faust, Danton, Kepler, Borics, Othello – és még sok más…
Először Jókai Mór „Könyves Kálmán” című darabjában, Álmos szerepében lép színpadra. A kritikák pozitívan fogadják: „Szép alakkal, erős, csengő hanggal bír, érthetően szaval, és könnyedén mozog, úgy látszik, alakító tehetség is van benne – szóval mindennel bír, mi szükséges arra, hogy jó színésszé váljék.”
Huszonnégy éves, amikor első alkalommal játssza Hamletet. Bár a szakmai közvélemény még fiatalnak tartja erre a szerepre, de megállapítják azt is, hogy „az anyag és tehetség a jobb ábrázoláshoz nem hiányzanak.” Sőt azt is észreveszik, hogy mennyire meggyőző az érzelmesebb részek megvalósításában, amikor egy-egy jelenetrész a „szív belső húrjait érinti”. A várakozásoknak is megfelelően öt évvel később már egy olyan érettebb Hamletet jelenít meg, melyről úgy fogalmaznak a kritikában, hogy „Egressy Gábor óta még nem volt színészünk, kit e szerepben szívesebben nézhettünk volna.”
1873. márc. 11-én házasodik meg: feleségül veszi Benza Károly operaénekes lányát Benza Idát a későbbi híres drámai operaénekesnőt, aki Újházi Ede szerint „az éneklő Jászai Mari volt”. Esküvőjüket a Kálvin téri református templomban tartják. Benza Ida igazi érző társa férjének, akit imád és akinek művészetét csodálja.
A hetvenes évek közepétől Nagy Imre sorra kapja a hős- és szerelemes szerepeket. Újházi Ede így ír róla: „Olyan szép színész talán nem is volt magyarban soha, és milyen hangja volt! Édes, szívhez szóló. csengő, bongó, buzgó harmónia volt az ő szép beszéde. […] Egy kissé szerelmes volt a saját hangjába, én nem csodálkoztam rajta, én is szerelmes voltam bele. Afféle beszélő énekes volt. A feje olyan, mint egy Apollóé. Termete délceg, igazi hősi alak”
Később ezt a „hősi alakot” többször is hiányolják. Különösen, amikor „Bánk bán” címszerepét játssza. Tehetsége „másnemű irányának” tulajdonítják, hogy a büszke önérzet, a tettvágy, vagy az elkeseredettség nála halványabbak a kívánatosnál. Ugyanakkor nagyra értékelik azokat a jelenetrészeket, amikor a családi boldogságának megtámadása miatt kesergő, fájdalmas érzés hangjait formálja meg.
1883. szeptember 21-én mutatja be a Nemzeti Színház a magyar irodalom egyik – eredetileg nem színpadra írt – legszebb ékességét „Az ember tragédiáját”. A drámai költeményt első alkalommal színpadra Paulay Ede átdolgozásában és rendezésében adja elő a színház. Ádámot Nagy Imre, Évát Jászai Mari, Lucifert Gyenes László játssza. A több mint négyórás előadásban a 86 szerepet jeles színészek alakítják. Az előadás különlegessége, hogy a Nemzeti Színházban (a Rákóczi út 1-ben!) ezen az estén először alkalmaznak villanyvilágítást és a díszleteket is modern technikával mozgatják.
Madách Imre művének színpadi sikerének is része volt abban, hogy rövidesen Paulay színre viszi Vörösmarty Mihály „Csongor és Tünde” költeményét. A két főszerepet Nagy Imre és Márkus Emilia az egyik újság kritikusa megfogalmazása szerint „a szerelmi sóvárgás hevével” játssza. A siker óriási.
Ezekben az években Nagy Imre az egyik legismertebb és legkedveltebb férfiszínész. Különösen a hölgyközönség rajong érte.
Nemzeti Színházbeli pályafutása és emelkedése egybeesik a színház új és tehetséges „Paulay generáció” megjelenésével. Helvey Laura, Jászai Mari, Márkus Emília, Hegyesi Mari, Nagy Imre, Halmai Ferenc és Benedek Lajos társulathoz való csatlakozásuk idején valamennyien vagy még nincsenek, vagy alig múltak húszévesek. És a színház vezetése is új: a hetvenes évek elejétől Szigligeti Ede, majd később Paulay Ede irányításával a színház első fénykorát éli, és a magyar színjátszás európai szintre és rangra emelkedik.
Ebben az átalakulásban a színházat az első nagy veszteség akkor éri, amikor a nagyon tehetséges Halmi Ferencet fiatalon 33 éves korában elveszti. Elmegy az ifj. Lendvay Márton is. A színháznak fájdalmas vesztesége a szintén ifjú Benedek Lajos váratlan halála. Az általuk hagyott űrben kap előbb és több szereplehetőséget Nagy Imre. A színház drámai játékrendje nagymértékben az ő sokszor kritikát érdemlő, ám mindig érzelemgazdag, szenvedélyes, szeretni tudó és szeretetre méltó személyiségére épül rá. Az újságíró Alexander Bernát így emlékszik rá: Mi kibékültünk egyenetlenségeivel s mindig, ha hallottuk, találtunk momentumokat játékában, melyek nemcsak magasan kiemelték a többiek közül, hanem tiszta, abszolút örömet keltettek bennünk. Számtalanszor szívünk mélyéig hatott erős szava, hatalmas férfiassága, izzó szenvedélye, energikus egyénisége. Ő volt az egyetlen, kinek révén néhány remekét az irodalomnak élvezhettük.”
Életének és érdeklődésének középpontjában a színház áll, de szabad idejében szívesen fest. Képei között van egy különleges Madonnakép, melyet az általa rendezett Rafael című darabjában tervez felhasználni. A festmény Rafael festményének utánzata, de az arc más: nem az eredeti, hanem Fornaninának, a dráma női főszereplőjének arca.
Ebben egy egyészen új, akkor születő technikával: a fényképezéssel nemcsak megismerkedik, de gyakorlatot is szerez a képek készítésében. Sok pályatársáról készít fényképfelvételeket, melyek sajnos már nem fellelhetők, elkallódtak.
Életfelfogását tekintve Újházi Ede azt írja róla, hogy „magánéletben kissé különc volt, s játéknak tekintette az egész életet”. Gyakran hívja magához vendégségbe ismerőseit és szívesen főz nekik. Nagy boldogságot jelent neki, ha főztjét dicsérik. Társaságkedvelő, mulatni is tud, de egyedül, magával is jól elvan. Éjjelente gyakran csillagászati távcsőjével a csillagokat kémleli és csodálja. A csillagászati és földrajzi témák iránt feltűnő érdeklődést mutat, amit tekintélyes könyvtára tanúsít. Kedveli az utazást, akár távolabbi tájakra is.
A 80-as évek végétől már nemcsak színészként, hanem rendezőként is közreműködik a színház előadásainak magvalósításában, és a Színiakadémia tanáraként is részt vesz a fiatal színésznemzedék tanításában is. Tanítványai tisztelik és szeretik.
Élete nagy drámája kisfiának elvesztése és felesége korai halála. Nemcsak lelki élete, de művészi kiegyensúlyozottsága és fejlődésének dinamikája helyrehozhatatlanul megrendül. A megözvegyült művész egyszem lányát kénytelen nevelőintézetbe adni.
Egyre többet hallani idegi kimerüléséről és annak rövidebb-hosszabb kezeléséről. Arról nem esik szó, hogy a külső aggasztó jelek mögött, van-e valami belső lelki seb, mely valódi okozója a visszatérő tüneteknek. Pedig a színháznál egyre többen tudják azt, hogy a tisztelet korlátai között egyre mélyebb érzéssel viszonyul a társulat egyik fiatal és új hölgytagjához.
Ha betekintésük lett volna titokban vezetett Naplójába, akkor az sok minden korábbi és későbbi történés lelki hátterére és mozgatójára fényt vetett volna. A művész határozott tiltása ellenére a Napló egyes részei később nyilvánosságra kerülnek. Ezekből – immár utólag – tudható, hogy már fél évvel halála előtt megfogalmazódik benne az öngyilkosság gondolata. Széteső és alig olvasható írással jegyzi fel, hogy: „Délben sötét gondolataim voltak. Jobb is lenne véget vetni ennek a világ életnek, így úgysem tudom tovább vinni!”
Ugyanebben az év márciusában a Várszínházban „A Fourchamboult család” előadásán összeesik s az előadást abba kell hagyni. Naplóbejegyzésében ezzel kapcsolatosan írja: „Elájultam, az előadás abbamaradt. Hazavittek lakásomra és ápoltak, gonddal. Mosolyogtam az orvosok diagnózisa felett, s csak akaratlanul szedegettem az orvosságokat. Nem tudták mi bajom, s ha tudták volna? Nem, ők nem segíthettek rajtam. Szerelmemben, végtelen szerelmemben nem bírtam tovább, torkomon akadt a szó, nem tudtam tovább beszélni. Összedőltem szerelmem édes terhe alatt.”
Két hónappal később pedig ezt jegyzi fel: „A te élted lesz az én halálom, de azért élj, élj soká boldogan. Tudom a te élted lesz az én halálom, de azért csak üdvözülj! Jobb lesz nekem pusztulni, mint neked, mert az ily szerelmet, milyen az én szívemben dúl, nem emberi lény számára teremté a természet.” Kevesen tudnak vagy képesek így és ennyire szeretni! Még színészként: szerepet játszva sem. A valóságos, „hétköznapi életünkben” pedig különösen nem. Talán még ennyire őszinte megfogalmazására sem.
Ám ezekről a érzéseiről, különösen vonzalmának mélységéről környezetének akkor még halvány sejtése sincs. 1893. szeptember 6-án az újságolvasó közönség megdöbbenéssel értesül rajongva kedvelt színművészének megrendítő haláláról. Fiatal életének ciánkálival és egy sajátkezűleg a halántékába eresztett revolvergolyóval vet véget.
Sokakban ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy Nagy Imre nemcsak a megírt drámák ráosztott szerepeit játszotta el színészi pályafutása alatt, hanem egy másikat, egy számára szó szerint is életbevágót: saját élete drámáját is, mely vele a valóságban történik és tragikus véghez vezet. Dráma, melyet csak egyszer lehet előadni.
Személyes tragédiájához vezető eseménysor első meghatározó történésnek a legtöbb őt ismerő pálya- és kortársa szeretett feleségének elvesztését jelöli meg. „Meghasonlott nyugtalan szellemed nem bírta elviselni a végzet rendelését”– fogalmazza meg ravatalánál Császár Imre színésztársa. Ugyanezt mondja, és egy lépéssel tovább is megy gyászbeszédében Szász Károly püspök: „…az őt rajongásig szerető nőt korán elragadta a halál, tőle, (….) egy új szenvedély tette rabbá, egy igaz és mély szenvedély. S itt kötődik a tragédia csomója. Mert szenvedélyének a viszonyok, a társadalmi erkölcs, s a női hűség erénye állott ellen.”
Egy szenvedélybe sokkal könnyebb beleesni, mint abból kigyógyulni. Különösen olyanoknak, akik érzelmeiknek könnyen és szívesen adják át magukat. A színész Nagy Imre pedig éppen ezzel a tulajdonságával tűnt ki és ez által lett elismert művész. Ám ugyanennek a képességnek egy megvalósíthatatlan, erőltetett és ennek okán is reménytelen kapcsolatban való alkalmazása csak tragédiához vezethetett.

A halottat 1983. szeptember 8-án a Nemzeti Színház udvarán koszorúk erdejének közepén ravatalozzák fel. A koporsó fejénél egy óriási piros rózsakoszorú van, üzenet és név nélküli széles fekete szalaggal. A búcsúbeszédek és a gyászszertartás után a gyászolók tömege által kísérve az elhunytat hatlovas halottas kocsi viszi – a pesti polgárok ezreinek szomorú sorfala között – a kerepesi temetőbe.
A gyászmenetet Rácz Laci zenekara kíséri és többször is eljátssza az elhunyt által korábban kedvelt: „Lehullott a rezgő nyárfa levele…” kezdetű nótát.

A temetés után, amikor már a gyászolók elhagyják a temetőt és besötétedik egy kocsi érkezik Nagy Imre sírjához. Gyászruhás asszony lép ki a fogatból és egy rózsacsokrot köt a fejfára, majd a sírra borulva zokog sokáig…

Jászai Mari három évtizeddel halála után így nyilatkozik róla: „Nagy Imrét ég és föld imádta. De tán épp a nagy kényeztetés ártott meg neki. Az istenek rápocsékoltak mindent. Kell szépség? Nesze! Kell gyönyörű hang? Itt van! Kell fenséges alak? Az is a tiéd! Ő volt a partnerem, szinte énekelte és szavalta a szerepeit, jól állt neki ez az éneklő modor, ezüst harang-hangja még az ellenségeit is rögtön megszelídítette. (…) Ma is sírunk utána.”
Napjainkban, halála után immár több mint tucatnyi évtized elteltével nemcsak „utána sírók”-ról nem tudunk, de csak néhányan lehetnek már azok is, akik olvastak vagy hallottak Róla és ennél is kevesebben, akik még érdeklődnek utána.
 
Születésének 170.-ik évfordulóján tisztelettel és nagyrabecsüléssel hajtok fejet emléke előtt.

Budapest, 2019. november 1.

Weszelovszky Zoltán