Műhely

A Rákosi-diktatúra a háború előtt felsőfokú végzettséget szerzett értelmiségiek (hivatalnokok, katonatisztek, egyházi személyek stb.) tömegeivel szemben is hátrányos megkülönböztetést alkalmazott. Emiatt számukra csak a nehéz fizikai munka nyújthatott megélhetési lehetőséget. Az idős, szívbeteg Reviczky Imre ezredes számára különösen gyötrelmes lehetett az 1953 szeptemberétől 1956 októberéig tartó időszak, amikor a Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat (TÜKER) pincéiben „minden vedret, zsákot ő cipelt le és föl a meredek lépcsőn, gyakran teljesen önként, mert mindenkit elesettebbnek hitt magamagánál”. Feltehetnénk a kérdést, hogy ezt a fajta megkülönböztetést miért terjesztették ki egy olyan emberre, aki 1943 tavaszától az erdélyi X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokaként hozzávetőleg húszezer zsidó (magyar, román stb.) munkaszolgálatost mentett meg a deportálástól, s aki az embertelen parancsok kijátszásával gyakran kockáztatta saját életét? Erre a kérdésre még a sztálini korszak abnormális önkényuralmának ismeretében sem könnyű a válasz.

Akkoriban nem volt nehéz az úgynevezett deklasszáltak közé kerülni. Elegendő volt a korábbi katonai, köztisztviselői, vagy bármilyen vezetői, egyházi pálya, a nemesi, főnemesi, nagypolgári származás, vagy ha valakinek korábban földbirtoka, saját boltja vagy vállalkozása volt. Még a kultúra területein szerzett érdemek is könnyen semmivé foszlottak, ha az illető nem volt bizonyíthatóan meggyőződéses (vagy annak látszó) kommunista. Ilyen és hasonló okok miatt sok ezer értelmiségi került utcára, majd nem juthatott a végzettségének megfelelő munkakörbe. Eltávolíthatatlan bélyeget jelentett, ha valaki hivatásosként fegyveres testületnél szolgált, így Reviczky Imre alezredesi rangja és parancsnoki beosztása a „Horthy-hadseregben” sem volt a legjobb ajánlólevél.
Reviczky ráadásul egy nagy múltú, felvidéki nemesi családból származott, amelynek történeti gyökerei az utolsó Árpád-házi királyok uralkodásának időszakáig nyúlnak. Az alezredes unokája, Reviczky Katalin nyilatkozta a Budai Polgár című lapnak 2014-ben (Humanista katona, igaz ember – riporter Szabó Gergely): „Személyiségét formálta a családtörténet, a kiváló szakmai képzés, Trianon hatása az ország és családja sorsára, a háborúk esztelensége, az üldözöttek megaláztatása, beleértve a saját magát ért traumát is. Sosem politizált, emberi magatartásával és cselekedeteivel mégis egy embertelen korszak tudatos ellenállójává vált.”
Vessünk egy pillantást a revisnyei Reviczky famíliára. Első ismert őse, Hotimer, 1272-ben IV. László királytól kapta a Revisnye nevű két ekényi birtokot Árva vármegyében. A következő évszázadban az utódok földjeinek egy részére mohó főurak tették rá a kezüket, s emiatt Lodan (Lowdanus) fiainak, Jánosnak és Benedeknek I. Lajos királytól oltalomlevelet kellett kérniük, amit 1348-ban meg is kaptak. A király tovább gyarapította a família vagyonát, ugyanis 1350-ben hat, öt évvel később pedig tizenkét ekényi földdel jutalmazta Hotimer utódait.
Mátyás király uralkodása alatt Benedekfia János és Mátyás a királyi hadak oldalán részt vettek a huszita vezér Komorovszky István elleni harcokban. Az Árvavár elfoglalásakor szerzett érdemeikért az uralkodó megerősítette őket birtokaikban. A família főnemesi ágából többen is vezető szerepet játszottak az országos és a vármegyei közéletben. A rendkívül kiterjedt család tagjai az 1754-55-ös nemesi összeírás szerint Árván kívül Abaúj, Bihar, Borsod, Pest-Pilis-Solt, Pozsony, Sáros, Szabolcs, Szepes, Trencsén és Zemplén vármegyékben éltek. E családból származott Reviczky Gyula költő, író is, a hazai szimbolizmus vezéralakja, aki házasságon kívül született 1855-ben. A családnak az az ága, amelyhez Reviczky Imre tartozott, a zempléni Bánócon szerzett birtokot és kúriát.
Reviczky Imre történelmi küldetésének legizgalmasabb és számára legveszélyesebb időszaka 1943 tavaszán kezdődött, amikor kinevezték az ötven munkásszázadot magában foglaló erdélyi X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj élére és Nagybányára küldték. Az előzményekről Deák István történész többek között ezt írta a História című folyóiratban (2010. 08., Tisztesség és becsület a II. világháborúban):
„Amikor a front 1942 telén összeomlott – és katonák, munkaszolgálatosok egyaránt pusztultak el a Don-vidék fagyos pusztáin –, addigra mérsékelt politikusok közbenjárására a kormányzó emberségesebb honvédelmi minisztert nevezett ki, aki azt az utasítást adta a tisztjeinek, hogy a munkaszolgálatosokkal se bánjanak rosszabbul, mint a honvédekkel. Reviczky Imre alezredes kinevezése 1943-ban a 30–50 ezer munkaszolgálatosból álló X. erdélyi munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokává a kormány azon törekvéséből fakadt, hogy megakadályozza az előző év borzalmainak a megismétlődését.”
Miért éppen őrá esett a választás? Akadnak, akik büntetést emlegetnek, ám nem zárható ki, hogy éppen legendás embersége, igazságszeretete és rendíthetetlen elvhűsége miatt került arra a helyre, ahol tiszttársai korábban híján voltak e tulajdonságoknak. Randolph Louis Braham történész, egyetemi tanár írta 1981-ben (The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary I-II.):
„A történelem iróniája, hogy a Honvédelmi Minisztérium, amelyben az előző négy-öt évben a zsidók szenvedéseinek egyik közvetlen okozóját láttuk, hirtelen a legnagyobb kormányzati szintű intézménnyé vált a zsidó életek mentése terén. A minisztériumi tevékenység mögötti indítékok nem voltak egyértelműen érthetők. Az biztosan megállapítható, hogy több kormányzati és katonai vezető, valamint helyi parancsnok a gettózás és deportálás programjának felismerése után, humánus meggondolásoktól vezérelve, hatáskörében mindent elkövetett, hogy annyi zsidót vegyen védelmébe, amennyit csak tud. Ezen katonai személyek egyik leginkább elismerésre méltó alakja volt Reviczky Imre ezredes [akkor még alezredes – B. A.], a Nagybányai X. Munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka. Az ő parancsnoksága idején minden zsidót, aki állomáshelyén jelentkezett, azonnal állományba vettek, és védelemben részesítettek, tekintet nélkül korára vagy egészségi állapotára.” (Reviczky Ádám fordítása.)
Braham szerint tehát a Honvédelmi Minisztérium a legnagyobb kormányzati szintű intézménnyé vált a zsidó életek mentése terén. Erről évtizedeken keresztül semmit nem lehetett hallani, és ma is akadnak, akik megkérdőjelezik Horthy Miklós kormányzónak és a magyar honvédség egy részének a német megszállás alatt ezzel kapcsolatban tanúsított bátor magatartását. Pedig e magatartás kiemelkedő megnyilvánulása volt a június 5-én és 6-án végrehajtott katonai akció, amellyel sikerült megakadályozni mintegy 300 ezer (más adatok szerint 200 ezer) budapesti zsidó honfitársunk deportálását.
A megnyirbált jogkörökkel kormányzó Horthy ekkor az esztergomi páncélos ezredet Budapestre irányította, s ezzel letörte a nyilas államtitkárok által szervezett, úgynevezett csendőrpuccsot. A Koszorús Ferenc ezredes által vezetett akció következtében a vidékről fölrendelt csendőrök kiszorultak a fővárosból, a nácik és nyilas kiszolgálóik pedig ezután már nem voltak képesek végrehajtani a zsidóság egészének deportálását. Erről sem feledkezhetünk meg Reviczky Imre története kapcsán.
Reviczky Katalin így nyilatkozott nagyapja fontosabb intézkedéseiről: „Megakadályozta a kitelepítéseket, a közüzemek, bányák, vegyi üzemek felrobbantását, valamint, hogy a visszavonuló nácik lerombolják a várost, és megszerezzék aranykészleteit. Kiszabadította Russu román püspököt és más egyházi személyiségeket. Mentett magyar zsidókat, román munkaszolgálatosokat, a katonaköteles román fiatalokat a deportálás helyett szabadon engedte. A gettóba hurcolás megakadályozására emberek helyett fával megrakott vonatszerelvényeket indított útnak, vagy behívóval irányította – a ma is álló – katolikus templom építésére a kiszolgáltatott embertársait. Tízezrek megóvása érdekében vállalta a kockázatot, és sosem bújt a szabályzatok és a parancsok mögé, mint azt sokan megtették.”
Reviczky ezredes fia, Ádám, Vesztes háborúk – megnyert csaták (Bp., 1985.) című vaskos kötetében beszámolt édesapja életének főbb mozzanatairól, helytállásáról, a háború utáni megpróbáltatásokról. Ebben közölte a volt munkaszolgálatosok hozzá (tehát a könyv szerzőjéhez) intézett leveleinek, visszaemlékezéseinek egyes részleteit, illetve különféle dokumentumokat, amelyekből jól kirajzolódik az embertelen időszakok visszataszító valósága.
[…] 
Reviczky Imrét 1945. február 27-én Öttevényben letartóztatták, majd március 4-én a sopronkőhidai fegyházba vitték. Onnan március 29-én megszökött. Reviczky Ádám megbízható információk alapján számolt be a szökésről:
„1949-ben Révay Kálmán […] derűsen emlékezett arról, hogy apám keményen állta a hírhedt bíróság kérdéseit, és amazoknak nem voltak kéznél a kellő bizonyítékaik. […] Előkészületek folytak a húsvétra – még passiót is gyakoroltak – meg a várható elszállításra, de tulajdonképpen a tárgyalások is folytak az utolsó órákig, és volt néhány felmentés. Egy ezredesért jött egy teherautó a volt alakulatától, apám segítette a csomagját feltenni… Az őrség a váltással, vagy isten tudja, mivel volt elfoglalva, és ők ketten összenéztek…
’Ugorj fel, Imre!’
Almásy Pál megerősítette, hogy március 28-án vagy 29-én körülbelül nyolc-tíz személyt – közöttük magasabb rangbeliként Kuti László ezredest – részben felmentő ítélettel szabadon engedtek. Véleménye szerint Kuti segítette apám szökését.”
A főváros ekkor már a szovjetek kezén volt. (Mint ismeretes, február 11-én a német–magyar csapatok megpróbáltak kitörni a Budapestet körülzáró szovjet gyűrűből. A katasztrofális következmény: 42 ezer katona elesett, illetve eltűnt, és mindössze hétszáznak sikerült a kitörés.) Reviczky gyalog ment a szovjet csapatok által ellenőrzött fővárosba, ahol április 19-én szolgálattételre jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumban.
Barátságos fogadtatásra talált és nemsokára megkapta a kinevezését Mátészalkára, a honvéd kiegészítő parancsnokság élére. „A volt munkaszolgálatosok közül többen a fejüket csóválták […], hogy ez lenne az a legteljesebb elismerés a magyar állam érdekében önmagát nemegyszer veszélyeztető cselekedeteiért?”
Június táján két volt nagyváradi munkaszolgálatos jelent meg teherautóval Mátészalkán, az alezredes állomáshelyén. „Verő Pál és Sipos Imre hozták el a Verő Pali asztalosműhelyében a felszabadulás után elsőnek elkészült teljes szobabútort, mint a nagyváradi ’fiúk’ gondoskodó ajándékát. Át a határon, át a városok ki- és bejáratainál még oly szép számmal meglévő sorompókon, ellenőrzési pontokon… Volt üldözött, megbélyegzett emberek a volt parancsnokuknak, aki ember volt. És ezt alig pár héttel a háború befejezése, az ellenségeskedés megszűnte után mindenütt elfogadták, megértették, támogatták a román és magyar határőrök, az ellenőrző pontokon a szovjet katonák. Mert ha ezek a volt munkaszolgálatosok a tisztjüket erre méltónak tartották, akkor… akkor fel kellett emelni azokat a sorompókat a teherautó előtt!”
Ezután megmozdultak Erdélyben a hálás volt munkaszolgálatosok, akik meghívták Reviczky Imrét Nagyváradra. „Az Új Élet is, meg a Népakarat is egy napon, 1946. április 25-én adott számot a fogadtatásról, apám látogatásairól a hivatalokban és családoknál. Constantinescu tábornok, Nagyvárad helyőrségparancsnoka és Ritiu Alexandru prefektus éppen olyan jól informáltan értékelték cselekedeteit, mint Csehi Gyula, aki román és magyar nyelven mondta a köszöntőt, és a tolmács szerepét is vállalta. […] Most a dicséret – megtestesült. Beszélt hozzá közvetlenül az egész magyar lét, történelem és kultúra szempontjából ismert és szeretett város, a neki magának is ifjúságát idéző Nagyvárad tanára, polgármestere, katonai parancsnoka, az anyákat képviselő asszony – egyedül hozzá beszélt, és neki mondott köszönetet. Az ünnepséget megrendezték, és mégsem volt megrendezett, mert mindenki csak saját maga volt, saját veszteségével és nyereségével.”
Reviczky Imre április 30-án visszatért mátészalkai állomáshelyére, ahol az irodájában egy váratlan levél várta:
„Debreceni 6. honvéd kerületi parancsnokság 1646/eln. szü. – 1946. szám
Reviczky Imre ht. alez. Bajtársnak,
65. honv. kieg. pság. Mátészalka.
Debrecen, 1946. évi április hó 26-án
Önt a Honvédelmi Miniszter Úr 1946. évi április hó 12-én kelt 9960/eln. szü. – 1946. számú rendelete alapján, mint be nem oszthatót, 1946. évi április hó 30-val a szolgálat alól felmentem, és további intézkedésig az eddigi állománytestjének átmeneti viszonybeliek csoportjába a fenti nappal áthelyezem.
Teendőit parancsnokának utasítása, vagy külön rendeletem alapján 1946. április hó 30-án 24 h-ig felelőssége terhe mellett jegyzőkönyvileg utódjának adja át.
Tudomásul közlöm, hogy illetményeit a jövőben a H. M. Úr külön intézkedéséig a Pénzügyminisztérium Központi Illetményhivatala fogja kiutalni.
Kővári Marcel s. k., kerületi parancsnok”
A felmentés nagy megdöbbenést és felháborodást váltott ki a volt munkaszolgálatosokból, s azokból, akik ismerték és tisztelték Reviczkyt. Az erdélyi lapok ismét felidézték tisztességes, bátor helytállását, majd a hazai Haladás vezércikke is felhördült: „Reviczky Imre alezredest, 10 000 munkaszolgálatos megmentőjét a Honvédelmi Minisztérium nyugdíjba küldte…”
Solt Sándor, az akkoriban megalakult Szabolcs Megyei Munkaszolgálatosok Antifasiszta Szövetségének elnöke nem tudta elfogadni az igazságtalan döntést, ezért Pestre utazott, és előbb a HM-ben, majd a Magyar Kommunista Párt központjában sürgette az intézkedés visszavonását. Ez utóbbi helyen sikerrel járt, így Reviczkyt 1946 októberében visszahelyezték Mátészalkára, a kiegészítő parancsnokság élére. Hamarosan Szabolcs-Szatmár katonai parancsnoka lett Nyíregyházán. 1947 nyarán előléptették ezredessé. A megnyugtatónak tűnő állapot 1949 november végéig tartott, amikor az 53 éves Reviczky Imre megkapta a honvédelmi miniszter által aláírt nyugdíjazási végzést.
1949-re a magyarországi kommunisták felszámolták addigi szövetségeseiket, végül a pártegyesítéssel létrehozott Magyar Dolgozók Pártjából is kizárták a volt szociáldemokratákat. Erről az időszakról Deák István találóan írta a Históriában:
„A megfélemlített egyházaktól elvették iskoláikat, ahol kötelezővé tették a marxista-leninista ideológiát és megszüntették a vallásos nevelést. […] A magántulajdonon alapuló piacgazdaságot és parlamenti demokráciát fölváltotta a szovjet típusú diktatórikus szocializmus, amely Rákosi Mátyás személyi hatalmában öltött testet. 1949-től a magyar történelem egyik legsötétebb időszaka vette kezdetét. Az egyházi vezetők mellett koncepciós perekben elítéltek számos volt katonatisztet, vállalatigazgatót, tudóst, tanárt is, általában azokat az értelmiségieket, akik veszélyeztették a gazdasági, és kulturális egyeduralmat. Megkezdődtek a kitelepítések, amely az értelmiség és a régi rendszer elitjének a megtörését szolgálták. A kitelepítettek házát, lakását, ingóságait általában valamelyik funkcionárius kapta meg.”
Nem igényel kommentárt az a hivatalos értesítés, amelyet a nyugalmazott ezredes ez idő tájt kapott az Országos Nyugdíjintézettől:
„Értesítem, hogy a 4.400/1947. M. E. számú rendelet alapján ellátásának folyósítását március 1-től kezdődő hatállyal megszüntettem.
Intézkedésem ellen 30 napon belül hozzám benyújtandó, kellően megindokolt fellebbezéssel élhet. A fellebbezést írásban, postán kell beküldeni.
Budapest, 1952. február 20.
Fodor Gyula s. k., elnök.”
Reviczky ezredes fellebbezésére ez a válasz érkezett Fodor Gyulától:
„T. C! Értesítem, hogy nyugdíja ügyében beadott kérelmét megvizsgálták, s azt nem találták teljesíthetőnek.”
További fellebbezésre nem volt lehetőség, ezért az ezredes panaszos levelet írt Farkas Mihálynak, pontosabban: „Farkas Mihály Hadseregtábornok Elvtársnak!” Íme, az 1953. január 20-án írott levél egy részlete:
„Kérvényemhez csatoltam a Budapest II. ker. Tanács Tisztiorvosi Hivatal 1952. III. 4-i bizonyítványát, amely kórházorvosi bizonyítvány alapján 75%-os rokkantságot igazol. Csatoltam még vagyontalansági igazolványt, az elmúlt rendszerben tanúsított politikai magatartásomról pedig megírtam, hogy az emberiesség elvétől és a munkások, parasztok és a múlt rendszer elnyomottainak és üldözötteinek támogatásától soha magam eltéríteni nem engedtem, amiért aztán mellőzést, végül üldözést és sopronkőhidai börtönt szenvedtem… Megdöbbenésemre kérelmemet a Nyugdíjintézet elutasította, pedig a hivatkozott rendelet a 75%-os rokkantságot is mentesítésnek mondja ki.” 
És a válasz:
„T. C! Honvédelmi Minisztériumhoz benyújtott kérésére (panaszára) értesítem, hogy fellebbezését újból felülvizsgálták, s az előbbi határozatot fenntartották. Budapest, postabélyegző kelte, Fodor Gyula s. k., elnök.”
Az ezredes ezután Rákosinak is írt. Reviczky Ádám könyvében erről ez olvasható: „Az ajánlólevél dátuma 1953. május 26. volt. Rákosi Titkársága áttette a levelet a HM-be, így Fodor Gyula elnök az előbbivel teljesen azonos szövegű választ küldhetett. […] A következő elutasítás a Pénzügyminisztériumból érkezett, demokratikusabb volt, mint Fodor, mert nem sajátította ki magának az elutasítást. Így szólt: Értesítjük, hogy nyugdíj folyósítása iránti kérelmét megvizsgáltuk, és a kérés teljesítését nem találtuk indokoltnak. Lengyel Károly s. k. csoportvezető. Budapest, 1953. október 20.”
A Legfőbb Ügyészség panaszirodája hasonló szellemű választ küldött 1954. január 28-án, ami érthető, hiszen az aláíró megegyezett a korábbiéval:
„A Legfőbb Ügyészséghez nyugdíj folyósítása iránt benyújtott kérelmére értesítjük, hogy azt megvizsgáltuk, és a kérés teljesítését nem találtuk indokoltnak. Lengyel Károly s. k. csoportvezető.”
Reviczky Ádám kötetében a történet így folytatódik:
„A hetedik (stencilezett) levelet másfél évvel később újra a Nyugdíjintézetben írták és adták postára 1955. október 28-án… […] a tartalom nem sokban változott:
A Honvédelmi Miniszter elvtársnak címezett, 1955. augusztus 31-én kelt beadványa alapján ügyét újból megvizsgáltam, és közlöm, hogy a korábbi határozatot megváltoztatni nincs módomban. Fodor Gyula s. k., a pénzügyminiszter megbízásából!”
Reviczky Imre ez idő tájt nem csak kérvényeket írt. Egészségi gondokkal, szívbetegséggel küszködve dolgozni kezdett. Jobb híján fizikailag megterhelő munkákat vállalt, és különösen kegyetlen lehetett számára az 1953 szeptemberétől 1956 novemberéig tartó időszak, amikor a Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat (TÜKER) pincéiben „minden vedret, zsákot ő cipelt le és föl a meredek lépcsőn, gyakran teljesen önként, mert mindenkit elesettebbnek hitt magamagánál”.
Három éven keresztül vajon senkinek nem tűnt fel, hogy az az ember, akit kivételes helytállásáért nemrég még elismertek, ünnepeltek, miféle sorsra jutott? Senki nem akadt, aki legalább szóban kiállt volna azért a bátor emberért, aki mindent kockáztatott másokért? Nos, akadt valaki, akinek ez feltűnt, ezért megkereste azt az újságírót, akitől joggal remélhette, hogy felemeli a hangját. Reviczky Ádám erről ezt írta:
„A súlyos esztendők elkötelezett krónikása, Ember Mária [a magyar vidék zsidóságának 1944-es tragédiáját felidéző Hajtűkanyar című könyv szerzője − B. A.] mondta nekünk, hogy őt egyszer megkereste valaki, aki említette, hogy a Vörösmarty utcai TÜKER-pincében egy volt ezredes méri ki és viszi házakhoz a szenet, de egy olyan valaki, aki 1943-ban és 1944-ben sok üldözöttet vett a védelmébe, kész megírandó téma egy újságírónak.
Nem hitte el. Lehetetlennek tartotta, hogy aki a vészkorszakban ellenállt a fasiszta rendelkezéseknek, az akkor szenespincében dolgozzon, és nem is ment el a megadott címre. Utólag nagyon sajnálja, hogy tévedett.”
De a jégnek egyszer meg kellett törnie.
„1956. szeptember 29-én az Esti Budapest-ben Ember György ’A Reviczky-ügy’ című vasárnapi levele úgy kezdődött: Szégyellem leírni…” Azt pedig már Reviczky Ádám fűzte ehhez: „… hiszem, ez a szégyenérzet – amit a cikk írójának sokak, nagyon sokak nevében kellett vállalnia – jogos volt.”
Ember György írását a Hatikva című dél-amerikai, magyar nyelvű lap is közölte, ezzel a címmel: „Reviczky Imre szenet lapátol Magyarországon?” Ekkor már új szelek kezdtek fújni, és közvetlenül a forradalom kitörése előtt (október 17-én) Reviczky Imre végre megkapta első ezredesi nyugdíját. Hat nappal később megmozdult a főváros, majd az egész ország. Gyorsan megbukott az a diktatórikus, elnyomó rendszer, amely Reviczky Imrével együtt rengeteg becsületes, ártatlan ember megalázásáért és meghurcolásáért volt felelős. Ám az 1956-os szabadságharc nem győzhetett a szovjet megszállók túlerejével szemben. A mozgalmas napokat és heteket az ezredes nem sokkal élte túl. 1957. február 16-án búcsút mondott a földi létnek.
A sors szomorú fintora, hogy hosszú idő után a halála és a temetése nyújtott különleges alkalmat nagyszerű helytállásának méltatására és a nyilvános főhajtásra. A Farkasréten (katonai gyászszertartás külsőségei közepette) három ferences pap temette Reviczky Imrét. Jenő atya (páter Semjénnel és páter Konstantinnal az oldalán) többek között e szavakkal búcsúztatta az elhunytat:
„Az írás szavaiból vesszük: a hajó, mely a hullámzó vizet átszeli, nem találni nyomát… miként a légben szálló madár, melynek nem találni útja nyomdokát… vagy ahogy a célba lőtt nyílvessző után nem lehet látni annak pályáját – az itt lezárult életnek azonban van nyoma! […] Elhunyt testvérünk hivatásában, munkálkodásában nem tekintette az emberek személyét, hanem szenvedőkben, üldözöttekben, segítségre szorultakban a megsértett szeretetet, a megbántott igazságot, a meggyötört jóságot látta, s […] ezreknek nyújtotta életet, egészséget, otthont jelentő segítő jobbját.”
A sírnál Fischer főrabbi búcsú beszéde e szavakkal zárult:
„Most, amikor az ő emberi nagyságától búcsút veszünk, azoknak a nevében, akik közvetlenül élvezhették létének világító, melegítő, embermentő erejét, azoknak nevében megköszönjük neki, hogy édesanyáink hitét megóvta számunkra. Hisszük továbbra is, hogy a becsületes munka, az igazi élet megkapja jutalmát! Hisszük, hogy lesz még ilyen ember, hogy mindenütt lesz, és mind többen és többen lesznek ilyen emberek, akik úgy érzik, hogy embernek lenni szent hivatás!"
A főrabbi szavai sajnos nem jutottak el a kommunista bürokratákhoz, akik (immár a Kádár-korszak nyitányakor) Reviczky Imre özvegyével szemben alkalmazták megszokott módszereiket. Az ezredes csak pár hónapon keresztül élvezhette a nyugdíját, így érthető, hogy egy jóakaró kérelmezte az özvegy számára folyósított, felére csökkentett nyugdíj felemelését. A beadványra ez a válasz érkezett a „Pénzügyminisztérium Nyugdíjügyi Főigazgatóság Vezetője” fejléccel, a már jól ismert aláírással:
„Kossa István pénzügyminiszter elvtárshoz küldött levelére, melyben a Reviczky Imre ezredes özvegyének megállapított 691,- Ft felemelését kéri, közöljük, hogy az ilyen összegű nyugdíjat felemelni, kivételes ellátással, nem áll módunkban, mert több ezer özvegynek ennél jóval alacsonyabb nyugdíjat folyósítunk. Fodor Gyula.”
1957 nyarán Izraelben, a Volt Munkaszolgálatosok Szövetsége a jeruzsálemi hegyekben egy ötven fából álló ligetet létesített, amelyet Reviczky Imréről neveztek el. Megemlékezések, a túlélők háláját kifejező üzenetek, levelek követték egymást. 1962 márciusában kelt az az özvegynek küldött londoni képeslap, amely egyszerű szavakkal, tömören fogalmazta meg azt, amit nagyon sokan éreztek az egykori, X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka iránt:
„Kedves Asszonyom!
Tizenhét évvel ezelőtt (április 1-én) szabadultam fel a németek és a nyilas banditák keze alól. Ezt kizárólag férjének, a szent emlékű Reviczky ezredesnek köszönhetem. Őnélküle én és sok ezer más volt munkaszolgálatos ma nem élne.
Ezen alkalomból fogadja hálámat és mély tiszteletemet! Kohn Ignác volt munkaszolgálatos.”
Reviczky Imre ezredes életében, a szovjet megszállás alatt álló Magyarországon nem kapta meg azt az elismerést és megbecsülést, ami teljes joggal megillette volna a háború alatt tanúsított bátor és tisztességes magatartásáért, embermentő munkájáért. 1965-ben a jeruzsálemi Yad Vashem (a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága) posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette. 1991. december 15-én, a nyíregyházi hagyományőrzők javaslatára posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő. Ma utcák viselik nevét Budapesten, valamint az izraeli Cfaat, Beet Shemes és Haifa városában.

Kép: Reviczky Imre szobra a Fiumei úti sírkertben.