Műhely

Azóta harminc év telt el. Az idő megszedte a maga áldozatait.

A mi feladatunk is megváltozott. Tegnap hallgattuk őket, ma már őrizzük az emlékeiket, s ha mód van rá: továbbörökítjük.  

Valamikor, bőven a rendszerváltoztatás előtt egy falusi temetőben, a nagyari temetőben kószáltam szinte céltalanul. Előttem egy sír, gazzal bőven benőve, a fejfát is eltakarva. A fejfán egy verset olvashattam. Íme:

„Mint egyetemista
Népünk szabadságharcát vívta
Szívét éles golyó járta
Élete pályáját lezárta
Meghalt ő a szabadságért
Milliók akaratáért
Jó szüleim, testvéreim ne sírjatok
Isten igéjében bízzatok
Mert nincsen nagyobb szeretet annál,
Mintha valaki életét adja barátaiért.”

Ugyancsak a nyolcvanas évek elején, a Fiumei úti temetőben kószálva arra lettem figyelmes, hogy egy családapa gyermekét vezetve megkérdezte a temetőőrt, hogy merre van az illemhely. Az őr egy gazzal sűrűn benőtt területre bökött a fejével: ott végzik el a gyerekek a kisdolgukat. Ez volt a 21-es, azaz az ötvenhatosok parcellája.

De miért, mi vagy ki ellen fogtak fegyvert eleink 1956-ban?

Néhány adat, hogy a feltett kérdésre világos választ tudjunk adni:

1948 és 1953 között 400 000 paraszt embert ítéltek el közellátási bűntett ürügyén. Tegyük hozzá, konstruált vádak alapján.

S néhány adat a börtönbüntetések számáról:

1945-ben 8 247 főt ítéltek el. Köztük háborús bűnösöket, nem oktalanul.

1948-ban, a kommunisták „kék cédulás” választási győzelmét követően ez a szám 17 222 volt.

Rákosi Mátyás regnálása csúcsán – 1952-ben – 35 039 volt az ítéletek száma.

Az ügynökök száma 1951-ben 34 625 volt, 1952-ben 40 842, 1953-ban 48 521. Rákosi bukása után, 1956 januárjára 35 793-ra „csökkent” a számuk. Ehhez járult 5 027 rezidens és 33 036 informátor.

S ekkor elérkezett az 1953 és 1955 közötti, rendszeren belüli kríziskezelési kísérlet bukását követően a pillanat, amikor: egy nép azt mondta, elég volt!

Emlékezhetünk a korabeli filmhíradó képeire: vidám, magabiztos fiatalok vonultak fel, kart karba öltve, hosszú tömött sorokban, különböző jelszavakat skandálva.

Íme, néhány emlékeztetőül:

„Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!”

Ekkor még az 1953–55 közötti, s megbuktatott, úgynevezett reformer politikus visszatérte a hatalomba is alternatíva volt.

Aztán:

„Lengyel–magyar barátságot, jólétet és szabadságot!”

„Szovjet–magyar barátság, egyenlőség alapján.”

„Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!”

S egy humoros jelszó: „Miniszternek buta, pusztuljon a Bata!” Ő volt a honvédelmi miniszter.

S ahogy szaporodott a tömeg, úgy radikalizálódtak a jelszavak:

„Ruszkik haza!”

„Vesszen az ÁVÓ!”

Az egyik a szuverenitást követelte, a másik a demokráciát, a diktatúra megszüntetését.

S ez a két jelszó jelezte tartalom maradt ’56 két fő követelése.

Nagy Imre esti beszéde alaposan lehűtötte a kedélyeket. S bár a pártvezetés 23-ról 24-re virradóan Nagy Imrét miniszterelnökké választotta, de Gerő Ernő, az MDP főtitkára 24-re virradóan már a szovjet fegyveres beavatkozás birtokában volt.

Kevésbé ismert tény, hogy miközben a fővárosban kitört a fegyveres harc, a hatalom már vidéken is – a helyi pártvezetés irányításával – megindította a fegyvertelen tömegek ellen a megtorló intézkedéseket.

1956. október 23-a és 29-e reggel között – Nagy Imre regnálása alatt, miközben ő is vívta belső küzdelmét az MDP szélsőbalosai ellen – 61 sortűz dördült el az országban.

Az első sortűz színhelye – s ezt se feledjük – október 23-án délután Debrecen volt.

A 61 sortűzből 15 az ÁVH irányításával dördült el. Ebből 12 sortűz okozott halált.

A sortüzeknek – mint ezt Kopácsy Sándortól, ’56 rendőrfőkapitányától tudjuk – leírt protokollja volt.

Az első lépés: a tömeget oszlásra kell felszólítani. Ha ez hatástalan marad, akkor a következő lépés a levegőbe lőtt sortűz. Ezt követheti az úgynevezett „porzósortűz”. Hatástalanság esetén a – protokoll szerint – mozgást bénító, úgynevezett térd alá lőtt sortűz következhet. S csak ezután következhet a testre lőtt sortűz, amely halált is okozhat.

A halált okozó, úgynevezett megtorló sortüzek ezt a protokollt hagyták figyelmen kívül, vagyis gyilkoltak. Vidéken, fegyvertelen embereket.

Eközben a fővárosban sorra alakultak a felkelő csoportok. Corvin köz, Tompa utca, Baross tér, Tűzoltó utca, Juta domb, hogy csak néhányat említsek.

S ekkor, 24-én az idegen beavatkozással a bontakozó forradalom szabadságharccá vált.

1956. október 28-án – miközben a párton belüli küzdelem a reformerek javára látszott eldőlni –megszólalt Nagy Imre miniszterelnök is.

Előtérbe került a régi jelszó: „Elvtársak! Álljunk az események élére!”

Vagyis a miniszterelnök meghirdette, hogy győzött a forradalmi nép, s aki ezek után nem teszi le a fegyvert, az ellenforradalmár.

A forradalom azonban nem adta fel az elveit.

A válasz nem késett. 1956. november 4-én megindult a fegyveres szovjet intervenció. A következményeket ismerjük. De azt se feledjük el, hogy a fegyveres harc kilátástalansága után, a küzdelem immáron fegyver nélkül tovább folytatódott.

1956. december 6. és 1957. január 13. között immáron Kádár János hatalomra jutása után további 20 sortűz dördült el az országban, halálos áldozatokat is követelve.

Közel 300 kivégzés, 20 000 fegyházbüntetés, 200 000 – akkor így nevezték – disszidens.

Kedves Barátaim!

Tegyük fel a kérdést: felszívódott-e ’56 emléke?

Ez már kicsit az én generációm története is. 1972. március 15-én, majd 1973-ban újra tüntetések voltak ’56 szellemében a fővárosban s vidéken is.

A rendszerváltoztatási folyamat során is fontos hivatkozási alap volt ’56. S ma is feladatunk a megszerzett szuverenitás és a diktatúrát demokráciával felváltó rendszerünk óvása, védése.

Ez ’56 öröksége! Ezt ne feledjük. Ez küldetésünk s feladatunk is!

S egy személyes vallomással szeretném befejezni ezt a megemlékezést.

1956. október 25-én Győrött én is egyike voltam 13 éves koromban a tízezres tömegnek, amely a politikai foglyok kiszabadításáért tüntetett a börtön előtt fegyver nélkül. Természetes volt, hiszen az iskolában is azt tanultuk, hogy ’48-ban is tüntettek az akkori fiatalok Táncsics kiszabadításáért.

Egy nálam két évvel idősebb fiút – Halász Ödönt – tőlem húsz méternyire lőtt közvetlen közelről tarkón egy ÁVÓS tizedes. Nem felejtem el, amíg élek.

Emlékezzünk az áldozatokra, hőseinkre, mártírjainkra!