Nemzeti Sírhelyek

 

A budapesti tudományegyetem Földrajzi Intézetének igazgatója (1909–1913); a Magyar Földrajzi Társulat főtitkára (1910–1923), alelnöke (1923-tól). A Menekültügyi Hivatal elnöke (1921), a budapesti tudományegyetemi Közgazdaság-tudományi Karon, ill. a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (JNMGE) a Gazdasági Földrajz Tanszék ny. r. tanára (1919–1941); közben a JNMGE rektora (1937–1938). Az MTA keretében létrehozta a Szociográfiai Intézetet (1924-től), a Magyar Statisztikai Társaságon belül az Államtudományi Intézetet (1926-tól) s mindkettőt a revízió tudományos megalapozásának szolgálatába állította. Györffy Istvánnal és Magyary Zoltánnal megalapította az Országos Táj- és Népkutató Központot (1938). Az önálló Közgazdaság-tudományi Kar küldötteként a Felsőház tagja (1927–1938). Az Eötvös Collegium kurátora (1923-tól), a külföldi Collegium Hungaricumok kuratóriumának elnöke (1936–1941).

Az ifj. gr. Andrássy Gyula vezette disszidensek, ill. az Alkotmánypárt jelöltjeként országgyűlési képviselő (Nagysomkúti választókerület, 1905–1910; Keszthelyi választókerület, 1915–1918), Az I. világháborúban, főhadnagyi rangban, a szerb és az olasz fronton szolgált (1914–1917), az Országos Hadigondozó Hivatal elnöke (1917–1918). A világháborús vereség hatására tudományos munkásságát félbeszakítva politikai pályára lépett. A Tanácsköztársaság idején a bécsi Antibolsevista Comité tagja, majd a szegedi ellenkormányok külügyminisztere (1919. jún. 6.– 1919. aug. 12.) és földművelésügyi minisztere (1919. júl. 16.–1919. aug. 12.). Magyarország területi veszteségének csökkentése reményében részt vett a béketárgyalásokra való felkészülésben, s többedmagával elkészítette az ország etnikai térképét (ún. vörös térkép). A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) tagjaként, majd párton kívüli keresztény programmal nemzetgyűlési képviselő (Szeged I. választókerület, 1920–1926). Gr. Apponyi Albert mellett a magyar békedelegáció főmegbízottja Párizsban (1920). Simonyi-Semadam Sándor kormányának külügyminisztere (1920. ápr. 19.–1920. júl. 19.). Gr. Bethlen István sikertelen kormányalakítási kísérlete után Magyarország miniszterelnöke (1920. júl. 19.–1921. ápr. 14.), egyúttal külügyminiszter (1920. júl. 19.–1920. szept. 22.; 1920. dec. 16.–1921. jan. 17.; 1921. ápr. 12–14.) és a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere is (1920. dec. 16.–1921. febr. 26.; 1921. ápr. 12–14.).

Az Imrédy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere (1938. máj. 14.–1939. febr. 16), részt vett az első bécsi döntést megelőző magyar–csehszlovák határtárgyalásokon (1938. okt.). Imrédy Béla megbuktatása után ismét Magyarország miniszterelnöke (1939. febr. 16.–1941. ápr. 3.), egyúttal a kormányzó Magyar Élet Pártja vezetője, külügyminiszter (1940. dec. 21.–1941. febr. 4.); országgyűlési képviselő (Tokaji választókerület, 1938–1939; Szegedi választókerület, 1939–1941). Második hivatali ideje alatt Magyarország egyre kevésbé tudott ellenállni a növekvő német befolyásnak: csatlakozott az antikomintern paktumhoz (1939. febr. 24.), kilépett a Nemzetek Szövetségéből, s az Országgyűlés elfogadta a második zsidótörvényt (1939. évi. IV. tc.). Teleki maga fogalmazta meg a második zsidótörvény indoklását, és ő készíttette elő a harmadik (fajvédelmi alapon álló) zsidótörvényt is: összesen 52, a zsidóságot korlátozó kormányrendeletet adott ki.

Az ország növekvő külpolitikai elszigeteltségéből való kitörésre „örök barátsági szerződést” kötött Jugoszláviával (1940. dec. 12.), az ottani németellenes puccs (1941. márc. 27.) után azonban nem vállalta az együttműködést a németekkel az ország lerohanásában, egyúttal a semlegesség feladásában; kiutat nem látva, öngyilkos lett.