Sajtószemle

Egy éve vált országossá az ön által kezdeményezett és koordinált Nemzeti Emlékezetpedagógiai Program. Milyen céllal és módon hozták létre?

A tavalyi tanévben már a teljes köznevelési intézményhálózat a részesévé vált, de a programot indulása előtt öt helyszínnel és 200 önkéntes iskolával leteszteltük. Ezt megelőzően készítettünk egy országos, 1200 fős, személyes lekérdezéses kutatást a Nézőpont Intézettel arról, hogy milyen ismeretekkel rendelkeznek a gyerekek a nemzeti szimbólumokról, a történelmi személyiségekről és eseményekről, hogyan viszonyulnak magyarságukhoz stb. 

Nagyon összetett eredmény jött ki, amelynek lényege, hogy a gyerekeket alapvetően érdekli a múlt és a gyökereik, amihez jó megoldásokat várnak a felnőtt társadalomtól. 

Erre született válaszként a program, amely az oktatási rendszernek szeretne segítséget nyújtani. Az új Nemzeti Alaptantervben van ugyanis három fontos új motívum: az élménypedagógia, az iskolán kívüli oktatás lehetősége és az úgynevezett mélységelvű oktatási modul. A koncepció lényege, hogy a történelemtanárok egy kiválasztott történelmi korhoz kapcsolódó emlékhelyet választanak, amelyhez módszertani segédanyagot biztosítunk. Ez támogatja az iskolai előzetes felkészülést, a helyszínen pedig a múzeumpedagógusok által vezetett, csoportmunkára épülő, élményszerű program egészíti ki a tanulási folyamatot. 

Ez a várakozások szerint olyan sikerélményt és bevésődést okoz nekik, amellyel gazdagodva később is szívesen mozognak történelmi környezetben. Ilyen kreatív feladatok például a kincskeresés, képes krónikák, kis videós interjúk és internetes mémek készítése. A program zárásaként a tanár utófeldolgozó tanóra keretében segíti a diákokat a helyszínen szerzett élmények és tapasztalatok rendszerezésében, feldolgozásában. Azt várjuk mindettől, hogy a gyerekekben olyan emlékek képződjenek, amelyek később előhívhatók saját nemzeti identitásuk megőrzéséhez, megerősítéséhez.

Milyen visszajelzések születtek, és milyen tapasztalatokat gyűjtöttek?

A részt vevő összes pedagógust és a kb. 134 ezer gyereket, akiket a program eddig elért, folyamatos visszajelzésre kértük a helyszíneket, a programot és az élményeiket illetően: ezek mind 4,4–4,7 közötti osztályzatot kaptak. Az első év talán legfontosabb következtetése: óriási az igény, nem jelent többletterhet a pedagógusoknak a részvétel, lehetőséget látnak benne, a gyerekek pedig nagyon élvezik és szívesen vesznek részt. Éppen ezért már bővíteni kellett a helyszínek körét is. A jelenlegi 85 emlékhely közül csak azokra tudunk számítani, ahol van helyi infrastruktúra, múzeumpedagógus vagy idegenvezető; első évben ez 47, idén már 52 helyszínt jelent. Vannak olyan helyek is, amelyek a sikert látva szeretnének kapcsolódni, és vannak olyan, korábban le nem fedett, hiányzó történelmi időszakokhoz kapcsolódó helyek, amelyekkel azóta elvégeztük a módszertani felkészítést, így ők is bekapcsolódtak.

És végül: az idei tanévtől már nemcsak a köznevelési feladatokat ellátó állami és egyházi iskolák, hanem a szakképző intézmények is élhetnek ezzel a lehetőséggel. 

A fokozódó igény alapján hosszú távú célunk, hogy a program beépüljön a Nemzeti Alaptantervbe, hasonlóan ahhoz, ahogy a mindennapos testnevelés vagy a környezettudatos órák is.

Az egészséges történelmi szemléletre, hazafias érdeklődésre nevelés a középiskolai oktatás része kell legyen, hiszen a nemzet történelmi fejezeteihez, helyszíneihez, eseményeihez és személyiségeihez való kapcsolódás képessége alapvető konzervatív polgári erény. A nemzeti forradalmak felidézése például erre is kell emlékeztessen. A Fiumei úti sírkertbe egész évben jönnek osztályok a programra; emellett a nagy nemzeti ünnepek alkalmával – október 23-án, március 15-én, sőt tavaly október 6-án is – igyekszünk kiemelni a nemzet- és embertársak érdekében hozott áldozatvállalást. Eddig nagyon jó tapasztalataink vannak, szeretnénk folytatni.

Mi történik az október 22-i diáknapon? 

Végső célunk ugyanaz: kialakuljon az érdeklődő érzelmi kötődés nemzetünk történelméhez és nagyjaihoz. Nemcsak ismeretterjesztő előadásokat tartunk, hanem meg is mutatjuk: forgószínpadszerű, másfél órás programot szervezünk, különböző fontos síroknál, beszélve az eseményhez és az emlékhelyekhez kötődő történelmi személyiségekről, különböző történelmi időutazást előidéző játékokkal – a gyerekek nemzetőr-karszalagot, lyukas zászlós kitűzőt készítenek, beöltöznek ‘56-os korhű ruhákba, felmásznak a Csepel teherautókra… 

A séta Szeles Erika, a 15 éves géppisztolyos lány sírjánál indul, ahol a diákok rádöbbennek, hogy a forradalmárok egy része nem volt idősebb náluk. Utána további tizenévesek sírjait fedezhetik fel, és közben bemutatunk több olyan fiatalt és történeteiket, amelyek személyessé teszik a történelmi eseményt: Karácsony Emil, Gérecz Attila, Kádas Géza, Földváry-Boér Elemér… 

A diákok végigjárják ezeket a személyes életsorsokat a hozzájuk kapcsolódó konkrét, megfogható helyszínekkel – amikor ugyanis egy velük egyidős fiatal fényképével találkoznak egy sírnál, az biztosan megérinti őket. 

A diákok valóban bevonódnak? Esetleg hosszabb távon is hatással vannak rájuk ezek az élmények?

Igen, már az első sírnál el szoktak kezdeni kérdezni. Idegenvezetőink nemcsak előadnak, kérdezik is őket: „Ha akkor éltél volna, lett volna lehetőséged egy ilyen foglalkozáson részt venni?”; „Te kimentél volna a forradalom alatt az utcára harcolni?”; „Ha kérte volna édesanyád, te hazamentél volna?”. Ezzel is igyekeznek fölépíteni a személyes kötődést, ehhez jönnek az említett kézműves foglalkozások, beöltözés stb. Idegenvezetőinket segíti a kapcsolatteremtésben, hogy iskolán kívül, nem tanár-diák viszonyban beszélgetnek. A személyes belehelyezkedés ugyanis nem megy magától, és nem is könnyű feladat, kell hozzá a diákok személyes jelenléte, odafigyelése is. 

Mindezt utóhatás szempontjából mérni sajnos nem tudjuk, de azt látjuk: folyamatosan növekvő áradatban jönnek az iskolák a sírkertbe. A sírkert nem klasszikus temető, hanem szabadtéri múzeum és kulturális tér is, ahol valóban megérintheti a gyerekeket az elhangzó történeteken keresztül az adott kor és a történelmi személyiségek spiritualitása. A helyszín létrehozhat egy olyan nyitott, befogadó környezetet a gyerekek részéről, ahová az ügyes pedagógus vagy idegenvezető bejuttatja azokat az információkat, amelyek meg is maradnak. Ha pedig mindezt csoportosan teszik, játékos, mozgásos feladatokkal, akkor az még hatékonyabb, még maradandóbb.

A tanulás sokkal könnyebb egy érzelmileg inspirált állapotban, amire a temető különösen alkalmas. A mi előnyünk, hogy Budapesten vagyunk, és közel a Keleti pályaudvar; hátrányunk viszont egy várhoz, kastélyhoz vagy izgalmas múzeumhoz képest, hogy „csak” egy temető vagyunk... Továbbá az élmény nálunk időjárásfüggő is, bár tavaly október 6-án a Madách Színház művészei több száz gyerek előtt énekelték zuhogó esőben a 15. aradi vértanú életét bemutató előadás részleteit Kazinczy Lajos szimbolikus sírhelyénél. A múlttal való kapcsolat nálunk erősen tetten érhető, és mivel ez érdekli a gyerekeket, jelentős impulzust tudunk hozzátenni ahhoz, hogy elinduljanak a vágyott irányba. Ha pedig a tanárok is rásegítenek, akkor ez jó eséllyel meg is valósul.

Ez a NÖRI és az iskolák közös programja. A természetes kíváncsiság viszont nem független az otthoni környezettől. Mi ebben a család feladata?

A család több szempontból is nagyon fontos. Egyrészt meg tudnak ágyazni a gyermeki érdeklődésnek. Nagyon fontos, hogy otthon is beszélgessenek történelmi témáról, együtt is elmenjenek különböző történelmi helyszínekre – egy ilyen hátterű gyerek az iskolai programon is sokkal aktívabban vesz részt. 

Én például ebben a temetőben tanultam meg autót vezetni, mert a nagypapám itt van eltemetve, édesapám mindig kihozott ide minket, és mi szívesen jöttünk, mert közben elmesélte, hogy 14 éves korában az ‘56-os forradalom alatt hogyan szöktek be és nézték meg a kiterített halottakat a ravatalozó előtt. 

A család a nemzedékek összekapcsolása miatt is rendkívül fontos. Kezdünk kisétálni abból az időszakból, amikor a XX. századi nagy történelmi kataklizmákat személyesen átélt családtagokkal még tudunk találkozni. Az én gyerekeim még beszélhettek szüleink nemzedékével, akik diákok vagy fiatal felnőttek voltak az ‘56-os forradalom idején, és voltak személyes élményeik. Családunkban volt ilyen az ‘50-es évek kitelepítéseivel, az ‘56 utáni megtorlásokkal kapcsolatban is, s volt akkoriban politikai okokból bebörtönzött családtagunk is. 

Mi és a gyerekeink ezen felmenőink élményein keresztül lettünk részesei a történelmi előzményeknek, de ahol a család ezt nem tudja vagy nem akarja megadni, ott az iskola az egyetlen lehetőség. Vannak családok, ahol nincs személyes kapcsolat a múlttal, illetve van, ahol bár van ilyen jellegű előzmény, mégsem feltétlenül érzik, hogy fontos feladatuk lenne azt megosztani, továbbadni. Mi az iskolákon keresztül szervezetten tudunk eljutni a gyerekekhez; azokhoz is, akik ezt az élményt családi környezetben nem kapják meg, mert a szülők történelemhez való viszonyulása nem annyira élő vagy erős, hogy a gyerekeket is bevonják. 

Mindenesetre az iskolai program végén is ott van a család, mert célunk az is: azt érezzék, annyira klassz élménynek voltak részesei, hogy utána elmondják barátaiknak, megosszák a közösségi médiában stb., illetve saját élményeik révén olyan emlékeik legyenek, hogy később késztetést érezzenek arra, hogy a saját családjukat, a saját gyerekeiket, de akár szüleiket is elhozzák. Ilyen szempontból igyekszünk a diákokat közvetítő- vagy segítőtársként is „használni”. 

Mi van akkor, ha a szülő próbálkozna, de a kamaszt nem érdekli?

A sikeres szülői nevelés alapja: pici kortól kezdve legyenek saját élményeik, és minél többet beszélgessenek a család számára fontos témákról. A történelem iránti érdeklődésre nevelés is ekkor kezdődik. Kisunokáim már rágják a fülemet, hogy menjünk ki a Kossuth téri zászlófelvonásra, mert nagyon tetszik nekik, ahogy díszegyenruhában felhúzzák a zászlót, és közben játszik a zenekar. Nem tudják még, miről van szó, de látják, hogy gyönyörű helyen vannak, és érzik, hogy szüleiket, nagyszüleiket magasztos érzés keríti hatalmába, esetleg egy könnycseppet is meglátnak a szemünkben. Kamaszkorban a közös családi program vagy beszélgetés kevésbé megy, de ha kicsikorban érték őket ilyen családi élmények, és tudtunk beszélgetni velük ezekről a témákról, akkor ahhoz vissza lehet majd térni később. 

Mivel serdülőkorban a gyerek nem a szülőt tekinti referenciának, a középiskolának különösen nagy felelőssége van ebben is.

Tervezik az október 22-i séta vagy akár a teljes program határon túli megvalósítását a diákok idehozatalával vagy a módszertan odajuttatásával?

A magyarság létének és működésének igazi, központi, hosszú távú célja a megmaradás, vagyis nyelvünk, kultúránk, történelmünk, világlátásunk átörökítése, ami egyébként Európa szintjén teljesen különleges. A megmaradás össznemzeti szinten is kihívás, de a határon túli magyar közösségek számára hétköznapi valóság. Arra jutottunk, hogy nem az a segítség a mai határokon kívül élő magyar közösségek iskolásai, családjai számára, ha elhozzuk őket ide, és itt megtapasztalják a magyar történelmet, hanem az, ha abban segítünk, hogy ők ott, helyben megmaradjanak: ha ők a saját helyi – felvidéki, erdélyi, partiumi, délvidéki stb. – történelmi helyszíneikhez, őseikhez és hőseikhez kapcsolódnak.

A Rákóczi Szövetség rengeteg magyar származású, diaszpórában élő gyermeket hoz ide táborozni, ami nagyon fontos küldetés. 

A magyar oktatási rendszerben tanuló anyaországi gyerekközösségek eljutnak az elcsatolt területekre, hogy megtanulják: akik ott élnek, legalább annyira magyarok, mint mi – e tekintetben is még elképesztően nagy az elvégzendő feladat, mert mindaddig, amíg egyetlen magyarországi gyerek azt mondja egy erdélyi magyar gyerekről, hogy az román, addig ebben sem szabad alább adni.

Mi viszont egy olyan megoldást szeretnénk kidolgozni, amelyből kiderül – és amelyet egy tesztprogramon keresztül néhány osztállyal el is végzünk majd tavasszal –, hogyan tudjuk a mi programunkat átültetni helyben, tehát például kassai vagy rozsnyói magyar iskolásoknak miként tudunk a saját környékükön olyan magyar történelmi emlékezetű, élményekkel feldolgozható helyszíneket összegyűjteni és megmutatni, ahova el tudnak jutni úgy, hogy az iskolában előkészítik, a helyszínen átélik, és utána feldolgozzák. 

Feltételezzük, hogy erre van igény, de az már kérdés számunkra, hogy az eszköz hasonló vagy esetleg más, mert mást jelent egy magyarországi gyereknek egy itteni, mint egy felvidéki gyereknek egy ottani történelmi helyszín. 

A tapasztalatom az, hogy Erdélyben alapvetően nincs erdélyi identitás, hanem székely, illetve helyi/megyei identitás van – az erdélyi identitás általában csak akkor jön elő, ha Erdélyen kívül él az illető.

Emellett tudjuk, hogy a külhoni magyar iskolák rendszere, működési filozófiája, a tanügy szerkezete is teljesen más, ezért alaposan meg kell néznünk, hogyan lehet ezt az ötletet kiszélesíteni, egy szélesebb körű programalkotásra felhasználni, hogy amikor a magyar kormánynak lesz annyi nemzetpolitikai célra szánható forrása, hogy e határon túli helyszíneknek még egy ilyen programra is adhat támogatást, akkor azt ott, helyben el lehessen indítani, hiszen a határon túli magyar iskolák a túlélésükért küzdenek, és a helyi oktatásügytől erre külön forrást biztosan nem fognak kapni.

Az interjú a Képmás oldalán itt elérhető.