Alkotók:
Fazekas Katalin
Építész, egyetemi oktató. 2008-ban a BME-n végzett építészként, diplomamunkájával számos díjat nyert el. Doktori (DLA) fokozatát 2017-ben szerezte meg. 2015-ben megalapították Vilics Árpáddal közös irodájukat. Munkáink során elsődlegesnek tartjuk a feladatok komplex kezelését, építészet és belsőépítészet egységét, a kivitelezés végig követését. A minőségi építészet egyik fontos aspektusaként tekintünk a fenntarthatóságra, mely a környezet védelme mellett a társadalmi felelősségvállalás elengedhetetlen eleme.
Katalin 2019 óta a BME Középülettervezési Tanszékén tanít, egyetemi adjunktus.
Semsei Anna Dóra és Tibold Csenge
A tervpályázat lehetősége egy egyetemi, szabadon választható tárgy keretein belül merült fel. A pályázás nekünk egy eddig ismeretlen folyamat volt, azonban a kiírás, a pályázat témája és a helyszín hamar felkeltette az érdeklődésünket, szerettünk volna megoldást találni egy ilyen különleges és komoly feladatra.
A koncepció megfogalmazása, a gondolataink és érzéseink formai megnyilvánulásának tervezése során kiderült, nagyon hasonló elképzeléseink vannak az emlékhellyel kapcsolatban. Az első helyszínlátogatás különleges volt számunkra, előtte soha nem jártunk még a sírkertben, az első benyomások azonban méginkább megerősítettek minket elképzeléseinkben, melyek egy ilyen különleges,
nyugalmat és békességet árasztó környezetbe illeszthetőek.
Az tervezési folyamatban kiemelt szerepet kapott az, hogy a lelki és fizikai folyamatok megélésének, átélésének egy olyan teret alkossunk, amely nem hagyja feledésbe merülni mindazokat, akiknek az emlékhelyet szenteljük, kiemeli a megbomlott egységet őseink és az őket követő generációk között, ugyanakkor szimbolizálja az idő gyógyító hatását. Legfőbb inspirációnkként a magyarságot összekötő kapocs szolgált, melyen bár sokminden nyomot hagyott, felbontani semmi nem tudja.
Részletes bírálat:
A pályamű kertet hoz létre a kertben. Ebben a sűrűsödésként megélhető közegben, mint kiemelt természeti környezetben az emberalkotta határ mesterséges tollvonásként jelenik meg. A süllyesztett, nyílegyenes útvonal az oázis szimbiotikus egységét tájsebként szeli ketté. A hasítékot bejárva az ember a gyógyító szerepébe kerül: újra vérkeringéshez juttatja a sebet. Az emlékhely szépsége, hogy bejárása által válik újra teljes egésszé, a széttöredezett egységet az ide látogatók gondolatai, élményei és emlékei hidalják át és egyesítik újra. A bejárás során süllyedő, majd a megszokottba visszatérő horizont az eltévedés, majd visszatalálás élményét nyújtja. Az építészeti, tájépítészeti koncepció és az emlékhely felfedezésének, bejárásának dramaturgiája szép, tiszta, jól olvasható, mégsem direkt, így számos egyéni olvasat lehetőségét nyitja ki. A szabad és méltán értékes asszociációk mellett mégis kérdéses, hogy a tervezett emlékkert mitől illeszkedik pontosan a pályázat tematikájához. A pályamű szűkszavú eszközkészlete dicséretes, a pontos artikulációt támogatta volna a részletekbe menő átgondolás: a növénytársítások, burkolatok és szegélyek részleteinek magasabb szintű kidolgozása bizonyára segítette volna a pályázati tematika megvalósíthatóságának dilemmáját.