Alkotók:
Bene Tamás
Művészeti előkészítő után, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem építész szakára járt. Ezt követően a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanult építőművészetet, majd 2013-ban németországban folytatta tanulmányait (Hochschule für Angewandte Wissenschaft und Kunst). Erasmus ösztöndíjjal képgrafikával foglalkozott Hildesheim-ben. Mesterdiplomáját 2014-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Építőművészet szakán. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Doktori Iskolájának, Építőművészet DLA képzését végzi.
Szakmai tevékenység:
2014-2016 PLANT - Atelier Péter Kis
2016- a “Pálma” alkotóközösség tagja
2017- a “Víztorony” műterem tagja
2017- MOME StudioB - Baló Dániellel közösen (meghívott oktatóként)
2021- a MOME Építészeti Intézetének tanársegédje
Kotormán Ábel 
Pro Talento-, Barcsay- és Samu Géza díjas szobrász. 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, 2013-ban az Accademi di Belle Arti Macerata-ban tanult. Jelenleg a Pécsi Tudományi Egyetemen végzi doktori tanulmányait. Köztéri szobrai Nagyatádon (Hüllő) és Gyékényesen (Emléktábla) láthatóak. Három önálló (Emberanyag, Parthenon Fríz terem, Budapest; Űrszemét, Vészkijárat galéria, Budapest; Púprángató, Tornyai János múzeum, Hódmezővásárhely) és 2010 óta rengeteg csoportos kiállítása volt már, tagja a Magyar Szobrász Társaságnak és a Szolnoki Művészeti Társaságnak. Rendszeres látogatója a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlatnak, ahol 2018-ban munkajutalommal, 2019-ben különdíjjal, 2020-ban pedig Rudnay Gyula Művészeti Ösztöndíjjal ismerték el.
Lukács Anna
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Építőművészet BA szakán végzett, majd 2014-2015 között Erasmus ösztöndíjjal a Universidade do Porto, Faculdade de Arquitectura,-n tanult Portugáliában. 2015-ben szerezte mesterfokozatát a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Építőművészet szakán. 2021-ig dolgozott építészirodában, ahol egyik munkája Év háza díjat kapott. Jelenleg szabadúszóként tevékenykedik.
Részletes bírálat:
A pályamű tervezői abból indulnak ki, hogy a hagyományos sírok és sírkövek a múltidő dominanciáját hordozzák, ezzel szemben a valódi nyughelyet egy olyan helyként képzelik el, amely a halál után a jelenben is elérhető és megélhető az elhunytak szerettei számára. Az emlékhely célja, hogy létrejöhessen a találkozás egy transzcendens formája, ennek elsődleges eszköze a tükröződő vízfelület. A víztükör egy párhuzamos dimenzió leképeződéseként jelenik meg az emlékhelyen, melyet tengerszemek orthofotóinak gyönyörű előképei inspirálnak. Az orthofotók egy fenti – pontosabban ember feletti – világ nézőpontját tárják elénk, a pályamű tervezőit idézve „a gondolat szabadságával, ezáltal a hazatérés lehetőségével kecsegtetnek”. Ehhez a szép és egyedi gondolatmenethez képest a víztükör közepén álló figura a víz kontextusában nehezen értelmezhető: testtartása szilárd talajt feltételez, zavaró feszültségbe kerül a vízfelülettel, ezzel egyidejűleg az egyébként víztiszta szépségű koncepcióval is. A talajszint alatti láthatatlan, s a felette látható világ együttese magával ragadó metszetrajzot eredményezett, a figura szerepe azonban itt is kissé következetlennek bizonyul. A megvalósíthatóságot ábrázoló metszeten szobortartó állványzat árulkodik arról, hogy a tengerszemek jelenségéhez, a vertikális összefüggések láthatatlan létezéséhez képest az emlékezés mivoltát a figura túlzottan tárgyiasítja.