Alkotók:
Sági Gergely
Tanulmányaimat a Műegyetem Építészmérnöki Karán végeztem, közben egy évet töltöttem a madridi ETSA-n. Diploma után a szakmai tapasztalatot egy építészeti stúdióban szereztem, közben először meghívott oktatóként, majd doktoranduszként tanítottam a Műegyetemen, ahol 2022 ősze óta az Exploratív Építészeti Tanszéken vagyok egyetemi tanársegéd. 2021 decemberében több, kisebb közös munka után Rácz Annával megalapítottuk közös építész irodánkat, ami 2022 eleje óta működik. Korábbi munkáink közül jónéhány kötődik szakrális emlékhelyekhez, így az első közös megvalósult alkotásunk, a 2018-ban elkészült Adonyi Rácok Emlékhelye is. 2013 óta rendszeresen veszek részt tanszékemen, az egykori Ipar-, 2021 óta pedig Exploratív Építészeti Tanszéken folyó külföldi kutatási- és oktatási programokban, terepgyakorlatokban. Többek között Egyiptom, Szíria és Irak mellett ezeknek a programoknak kiemelten fontos célterülete Erdély, ahol a Maros Megyei Múzeummal jelenleg is több közös együttműködésünk zajlik és irodánk folyó munkáinak egy jelentős része is oda köt bennünket.
Rácz Anna
Diplomámat a Budapesti Műszaki Egyetem Rajzi és Formaismereti Tanszékén szereztem. Az egyetemi évek alatt többször részt vettem az Olaszországban található Faleronei Művésztelep rajztáboraiban, workshopjaiban, ami légkörével, szellemiségével meghatározó inspiratív élményt nyújtott számomra. 2018 őszétől meghívott oktatóként részt veszek a Exploratív Építészeti Tanszék munkájában. Immár hatodik éve tanítok első éves építészhallgatókat az építészet alapjaira és térkompozícióra. A 2021-es év lezárásaként kedves barátommal Sági Gergellyel közös építész irodát alapítottunk, amely 2022 óta aktívan működik.
Részletes bírálat:
A pályamű elmélyült, érzékeny alkotás. Abból a fontos és igaz megállapításból indul ki a Pályázó, hogy a határon túl nyugvó honfitársaink mindenkori közösségét (vallásilag, kulturálisan stb.) olyan sokszínűség jellemzi, hogy a reflexió során ebből nem lehet és nem szabad kiemelni bármely szeletet, mivel az óhatatlanul kirekeszt valakit ebből az egyszerre valós és imaginárius közösségből. Erre az erős univerzalitásigényre szimpatikus válaszként a Pályázó a direkt ikonográfiák, narratívák elkerülését javasolja, és a képzőművészet-építészet-tájépítészet határán mozgó, nagy érzékenységről tanúskodó pályaművét általánosabb szimbólumok, toposzok mentén építi fel.
Az emlékezés helyét a táj szelíd lokális átalakításával (egy lencseszerű mélyedéssel), és egy efölött lebegő falszalaggal jelöli ki. A javasolt megoldás alapvetően kifinomult, az ilyen kevés eszközt felvonultató megoldásoknál azonban különösen hangsúlyos minden részlet: hatásában a lebegő finombeton gyűrű messziről különösen éteri, közelről viszont kiderül, hogy acéllábak tartják. Ennek elkerülésére bizonyosan lenne mód (lásd pl.: Rozana Montiel + Dellekamp Arquitectos, Void Temple), de fontosabb dilemmák is felmerülnek: a koncentrikus forma közelről nem kör, nem csiga-alak, azaz nem valamely univerzális jelentésekkel telített forma. Ez azért érdekes, mert a „fal”-nak szintén nagyon sűrű, történetileg felhalmozott jelentéskészlete van (amire szövegében utal is a Pályázó, szinte metafizikai magasságokba emeli azt mint toposzt), így egyáltalán nem mindegy, hogy milyen formakészletet mozgósít: a végeredmény leginkább egy szépen szerkesztett dizájn-tárgy lett. Vajon az építészeti-tájépítészeti artikuláció során ennek mi a jelentése?
Egyszerűségében kiváltképp szép gondolat annak megidézése, hogy a magyarok bárhol nyugodjanak is a világon, az ég mindenütt ugyanaz felettük. Ennek kifejezésére egy - anyagában fém - tükör kerül a tájlencsébe, ami tartós vízfelületként talán még szebb lehetne. A Pályázó ezt elveti, viszont lehetőséget biztosít az eső megtartására: azaz időlegesen elő tud állni ez az éteri hatás, amely ennek az összességében érzékeny és elgondolkodtató pályaműnek több helyütt kiemelkedő minősége.