Műhely

Hevesi Sándor Hoffmann Sándor néven született Nagykanizsán 1873. május 3-án zsidó származású családba. Saját elmondása szerint már gyerekkorában szenvedélye lett a színház, 15 éves korában kezdett drámákat írni, majd fokozatosan a drámairodalom tanulmányozása felé fordult. Még nem volt 18, amikor az érettségit követően a Magyar Szemle című hetilap színházi kritikusa lett. Egyetemi tanulmányai során jogot és filozófiát hallgat, amely szakokból doktorátust is szerez, továbbá a tanári diplomát is megszerzi. Az újságírás mellett egy ideig reáliskolai tanárként is dolgozik. Miután a Magyar Szemle hasábjain kemény kritikákkal ostromolta a Nemzeti Színház Shakespeare-előadásait, 1902-ben Beöthy László (a Nemzeti Színház akkori igazgatója) a Nemzetihez szerződteti rendezőnek. Egyesek ezt ravasz lépésnek tartották Beöthytől, nevezetesen, hogy Hevesi gyilkos kritikáit úgy akadályozta meg, hogy inkább leszerződtette. Hevesi precizitását rendezőként mutatja, hogy a külföldi darabok szövegeit mindig alaposan átnézi, a fordítási hibákat adott esetben kijavítja és megköveteli a színészektől, hogy az általa korrigált szöveget tanulják meg. Kezdő rendezőként azonban nem találja a helyét, ugyanis újító elgondolásaival gyakran konfliktusba kerül a Nemzeti nagy öregeivel. Egy alkalommal pont az általa legjobban tisztelt Jászai Marival különbözik össze egy jelenet kapcsán. Jászai ekkor nem csak kemény szidalmakat vág Hevesi fejéhez, hanem egy vastag szerepköteget is. A durva jelenet ellenére később kibékülnek, sőt, Jászai olyannyira a szívébe zárja, hogy egy riport kapcsán barátjának nevezi Hevesit, ami részéről igen ritka kitüntetés volt. Hevesi nem titkolt célja ekkoriban, hogy új tartalommal töltse meg a megkövesedett Nemzetit. Kritizálja a társulatot is, amelynek tagjai többnyire csak üres szavalatokra, mintsem nagy alakításokra képesek véleménye szerint. Elgondolásaival személye hamarosan gyűlölet tárgyává válik a színészek körében, azzal vádolják, hogy támadja a „színház szent tradícióit”. A Beöthy utáni új igazgató, Somló Sándor inkább a társulat régi tagjaihoz húz, nem híve a modernizációnak, így Hevesinek leginkább olyan darabokat ad, amelyek eleve bukásra vannak ítélve, de amelyeket presztízs okokból be kell mutatni. A légkör tehát elég kedvezőtlen a fiatal rendező számára. 1904-ben az ő kezdeményezésére alakul meg a Thália Társaság, amelynek egyik vezetője lesz.

Budapesten alakult színházi egyesület. Célja a hivatásos színházak műsorán nem szereplő, irodalmi értékű kortárs vagy klasszikus drámák bemutatása, és új játékstílus kialakítása volt. Hevesi Sándor mellett alapítói között volt Bánóczi László színházi szakíró, rendező, műfordító, Lukács György marxista filozófus és Benedek Marcell, a „nagy mesemondó” Benedek Elek fia. Az egyesület tagjai között találjuk például Kodály Zoltánt, Balázs Bélát és Korányi Frigyest, utóbbiak szintén itt nyugszanak a temetőben. Az egyesület társulata műkedvelőkből és fiatal színészekből alakult. A társulatot és a produkciókat tagdíjakból, adományokból és az előadások bevételeiből finanszírozták. Hevesi elképzeléseinek megfelelően a társulat tagjait szakmailag és irodalmi téren is képezték. Az első előadást egy a Rottenbiller utcában lévő bérkaszárnya udvarán tartják, később a Várszínházban léptek fel. A Várszínház kibérlésére vonatkozó kérelmüket, Somló Sándor javaslatára, a kultuszminiszter több alkalommal is elutasította. Egy idő után a működéséhez szükséges hatósági engedélyt sem kapták meg , így a Thália sokáig nem jutott színpadhoz, kiszorult Budapestről. 1908 januárjától főleg vidéki városokban játszottak, illetve a szociáldemokrata pártvezetőséggel kötött szerződés értelmében ún. „munkáselőadásokat” tartanak. A társulat ügye politikai színezetet is kapott azáltal, hogy a Népszava is lándzsát tört a Thália mellett, mint amely elviszi a színházat a munkásokhoz. Mivel a társulat több tagja (például Somlay Artúr) ekkoriban máshonnan kapott szerződést, a Thália Társaság feloszlott, utolsó előadását 1908. december 28-án tartotta.

Bár Hevesit a Nemzetiben támadják a Tháliában végzett munkája miatt (bírálva modernizmusát), mivel az ottani rendezéseit név nélkül és javadalmazás nélkül végzi, nem találnak fogást rajta, így nem bocsátják el az ország első színházából. Az ellene irányuló gyűlölködést megelégelve önként távozik, majd a Népszínház-Vígopera főrendezője lett. A vállalkozás azonban pénzügyi csőd, a színház az évad végén megszűnik. Hevesi szerencséjére 1908-ban új igazgató kerül a Nemzeti élére Tóth Imre személyében, akinek első dolga lesz, hogy visszaszerződtesse őt. Ettől az időponttól számítják Hevesi hosszúra nyúló aranykorszakát. Magánélete nem alakult ilyen jól. Hatalmas baráti köre van, de bizalmas barátai jóformán nincsenek. A nőkhöz fűződő kapcsolatai is elég szerencsétlenül alakulnak. 1912 körül kölcsönös szerelem alakul ki közte és egy nála valamivel idősebb színésznő között, aki egy elvált asszony két gyerekkel. A hölgy azonban halálos betegségben szenved, így őt is elveszíti. Hevesi hűséggel ápolja, majd halála után gyerekeiről is gondoskodik. Később, közvetlenül katonai bevonulása előtt megházasodik, egy özvegyet vesz feleségül, Országh Magdát, akivel kitűnő házasságban fog élni. A Nemzetiben rendre megvalósulnak az elképzelései, ám amikor 1912-ben gróf Bánffy Miklós személyében az állami színházak új kormánybiztost kapnak, Hevesit kinevezik az Operaház főrendezőjévé, ahol ugyancsak sikerül friss és új játékstílust megvalósítania. E munkássága közepette tör ki az első világháború. Addigi munkásságával a magyar színjátszást beköti az európai forradalmi törekvések áramkörébe, s ezzel nemzetközileg is ismertté teszi a magyar színjátszást. Jelentős a műfordítói munkássága is. 1926-ra már több mint száz regényt és színdarabot fordít magyarra. Műfordítási remekei között említhetjük Shakespeare "Antonius és Kleopátrá"-ját, Moliere művei közül a "Mizantróp"-ot, a "Don Juan"-t, "A fösvény"-t. George Bernard Shaw ír drámaíró művei többnyire az ő közvetítésével jutnak el a hazai színpadokra. A háború kitörését követően rövidesen Hevesinek is be kell vonulnia katonának, majd miután egy évet tölt a lövészárokban, Tóth Imre igazgató keresettel fordul a minisztériumhoz, amelyben kéri Hevesi felmentését a további katonai szolgálat alól, azzal indokolva kérését, hogy a rendező a Nemzeti Színház számára nélkülözhetetlen. Így 1915-ben, egy év katonai szolgálat után Hevesi visszatér a Nemzetibe. Ekkoriban kezd ráébredni, hogy nem elég kísérletezni és lerombolni a régi hagyományokat a színpadon, hanem annak helyébe újakat is kell teremteni, mert az örök drámák csak így elevenedhetnek meg. 1922-ben kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójává. A hivatalos körök ekkor még nem avatkoznak bele a Nemzeti dolgaiba, így az Hevesi irányítása mellett az egyik fénykorát éli. Európai hírnévre is szert tesz azzal, hogy a londoni King’s College meghívására négy előadást tart a magyar irodalom főbb alakjairól, valamint a Shakespeare Társaságban „Shakespeare Magyarországon” címmel. Valamennyi felszólalása nagy sikert arat. Shakespeare továbbra is a példaképe, a Nemzeti igazgatói székében töltött tíz éve alatt hat ciklust szentel neki, melyek végig telt házakat hoznak. Új magyar drámaírók egész sorát hozza a Nemzetibe, mint Csathó Kálmán, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos. A Színművészeti Akadémián is tanít, rendezői tanfolyamokat vezet. Egyesek szerint a tanítás még nagyobb örömet is jelent neki, mint a rendezés. A gazdasági világválság, a politika fokozódó befolyása nehezíteni kezdik igazgatói munkáját, de mindezek ellenére is képes sikereket produkálni, például azáltal, hogy eléri, hogy a Nemzetinek legyen kamaraszínháza, amely többek között Bajor Gizi rendszeres szerepléseinek köszönhetően mind a kritika, mind a közönség támogatását élvezi. Ekkoriban diagnosztizálnak nála cukorbetegséget, amiért az orvosok szigorú diétát írnak elő neki. Felesége követi is az utasításokat, de Hevesi mindent tönkretesz azáltal, hogy a próbaszünetek idején elszalad a Nemzeti büféjébe egy tál cukrászsüteményért. Nem túl diplomatikus igazgatóként. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy az általa tehetségtelennek tartott színészeknek és rendezőknek a szemébe mondja a véleményét, amivel sok haragost gyűjt. A színházon kívül is sokasodnak ellene a támadások. A Parlamentben egy képviselő a szerzői jogdíj elsikkasztásával vádolja meg, szélsőjobboldali egyesületek pedig közös tüntetést szerveztek az egyik premierje előtt. A politikai támadások hátterében minden bizonnyal Hevesi izraelita vallása állt. A harmincas évek elejétől egy teljes Hevesi-ügy kerekedik, amely a Nemzeti egyik korábbi munkatársának a bosszúhadjárataként indul, majd parlamenti- és sajtóvitákba torkollik. Egyaránt támadják rendezői filozófiáját, állítólagos mellékkereseteit, és ismét előkerül a szerzői jogdíj elsikkasztásának vádja. "Ez a mi sportunk, az embervadászat - írja az "Új Idők"-ben Herczeg Ferenc -, ha véletlenül akad a vezető állásban levő sok nulla között ember, aki igaz értéket jelent, akkor nincs nyugtunk, amíg le nem járattuk, el nem kedvetlenítettük."

A Hevesi elleni vizsgálatok éveken át, egészen 1935 végéig tartanak. Az ügy kapcsán barátai, kollégái elfordulnak tőle, ő maga felőrlődik a támadásokban. Korábbi pártfogója, Klebelsberg Kunó nem tud kiállni mellette, ugyanis előbb lemond a miniszterségről, 1932-ben pedig meghal. Hevesi elbocsátása a Nemzetiből már Klebelsberg utódjára, Hóman Bálintra hárul, aki ezt annak ellenére meglépi, hogy Hevesi mellett a nemzetközi szakma is kiáll, kitüntetések sorozatát kapja, például a Francia Becsületrend lovagja lesz. 1932-es elbocsátását követően a Magyar Színház rendezője lesz, utolsó bemutatójára 1939 áprilisában kerül sor. Egészségügyi állapota jelentősen leromlik, amihez az ellene irányuló támadássorozat nagyban hozzájárul.
„A munka nem mindig nemesít, de a narkotikumok között mégis a legjobb, s nincs az az autó, amely úgy tudná nyelni az időt, mint a szellemi munka, amely jólesik. Szeretem az életet, de élni csak addig szeretnék, amíg jól érzem magamat az íróasztalom mellett." – írja négy évvel a halála előtt. Hevesi Sándor 66 éves korában, 1939. szeptember 8-án hunyt el Budapesten.

"Ha nem Magyarország szűkös viszonyai közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden addig ismert szakmabeli nagyságnál, mert rendezői tehetségén és színpadi tudásán kívül széles körű és főleg irodalmi műveltségével, mélyreható alaposságával és írói tehetségéből eredő dramaturgiai érzékével túlszárnyalta valamennyi kortársát.” - írta róla Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője.

Dugár Péter

Forrás: http://www.szineszkonyvtar.hu