Műhely

1849 után hazánkban sok asszony maradt özvegyen. Ez a sors jutott osztályrészéül az első felelős magyar kormányfő feleségének is. Batthyány Lajosné Zichy Antónia grófnő harminchárom évesen, három kisgyerekkel maradt

özvegyen 1849. október 6-án. Férje végakaratának megfelelően a kivégzést követő hónapokban külföldre távozott. Hosszabb távollét után 1855-ben kapott engedélyt arra, hogy családjával hazatérjen. Az emigráció éveiben látványos politikai aktivitás nélkül külföldre menekült neves politikusok kis csoportja alakult ki körülötte. 

Zichy Antónia grófnőt nem csak férje halála után tüntette ki figyelmével a nemzet. Ez a részvét tiszteletével egészítette ki azt a népszerűséget, amelyet a grófnő 1848-ig élvezett. Zichy Antónia 1834-ben tizennyolc éves korában ment férjhez Batthyány Lajoshoz. Férje oldalán 1839-ben, a pozsonyi diéta idején ismerkedett meg az országos szintű, politikával átszőtt társadalmi élettel.

1840-ben az országgyűlés befejezésekor Batthyány mint a főrendi ellenzék vezetője, úgy döntött, hogy a központból folytatja politikáját. 1841 tavaszán Pesten kibérelte a Cziráky-palotát (a mai Kossuth Lajos és Szép utca sarkán), ahol felesége a különböző rendezvényeken szépségével és kedvességével támogatta férje politikáját. Egyidejűleg hasonló szerepet töltött be a fővárosi előkelő társasági életben a közeli Károlyi-palota háziasszonya, Batthyányné húga: Károlyi Györgyné Zichy Karolina is. Így ők voltak a reformkor utolsó éveiben a legnépszerűbb arisztokrata hölgyek. A kortárs Horváth Mihály írta, hogy ők viseltek estélyeiken elsőként hazai anyagokból készült ruhákat. „Honi kelmékbe öltözködtek; s ha azok nem is voltak olyan finomak, mint a külföldi áru, nem volt szégyen viselni azokat.” Példájukat sokan követték. Mindketten lelkes hívei voltak a Védegylet mozgalomnak, s jelentős szerepük volt abban, hogy a külföldi divat és termék helyébe a hazai lépett. Egy másik történetíró szerint a Zichy-nővérek a nemzeti szellem ébresztésében nagy szerepet játszottak, s példájukkal egész sereg mágnás asszonyt térítettek a nemzeti oldalra. „Ők voltak az elsők, kik termeikben a nemzeti  nyelvet, társalgásukban a nemzeti szellemet divatossá tették.”

Friedreich Endre, Batthyány tragikus sorsának kutatója szerint a két grófnő vett fel először hazai kartonból készült ruhát, hozta divatba a hazai termékek és készítmények vásárlását, „s meghonosították az eddig elzárt főúri termekben a hazafias szellemet, megteremtették a magyar szalonéletet”. A Zichy-nővérek nemcsak saját társadalmi közegükben váltak példaképpé, de népszerűek voltak azon kívül is. Így a védegyleti bálon vagy a hagyományos jogászbálokon, ahol védnöki (bálanyai) szerepet vállaltak. Fellépésüket a nyilvánosság is lelkesen fogadta. Ilyen alkalom volt 1844. augusztus 15-én a pesti polgári őrhad eskütétele a Rákoson, ahol Batthyányné és Károlyiné voltak a zászlóanyák.  

Az arisztokráciától a későbbiekben magát hangsúlyozottan távol tartó Petőfi Sándorra is olyan hatást gyakorolt a két főrangú hölgy fellépése, hogy rögtön megírta a Batthyányné és Károlyiné grófnék című lelkes költeményét. Ennek utolsó versszaka így kezdődik:"Ragyogjatok ti ébredő hazánknak / Hajnalsugárral, testvércsillagok".

A pozsonyi országgyűlés befejezését követő napon, 1848. április 12-én Kossuth Lajosnéval együtt vezette azt a társadalom minden rétegét képviselő asszonyküldöttséget, amely díszes emlékalbumot adott át István nádornak. A küldöttségnek tizenkét mágnásasszony, tizenkét követné, néhány polgár- és jobbágyasszony volt a tagja. Nem a miniszterelnök feleségének, hanem korábbi népszerűségének köszönhető, hogy Garay János frissen megjelent verseskötetét Batthyányné Zichy Antóniának ajánlotta, aki azt nyilvánosságra hozott levélben köszönte meg.

Ikerváron, a június 13-án megszerveződött nemzetőrség zászlószentelésére ő ajándékozta az „Alkotmányos hazánk védelmére” feliratú lobogót. A tudósítás szerint Zichy Antónia lelkesítő beszédet tartott. Pesten június 24-én került sor az öt hét alatt toborzott és kiállított 1. és 2. honvédzászlóaljak ünnepélyes eskütételére. A zászlóanyák Batthyányné és Károlyiné voltak. Augusztus 13-án Batthyányné volt a pesti lovas nemzetőrség zászlóanyja a Rákoson tartott eskütételen.  A horvát sereg közeledése miatt Budán elkezdték a sáncolást. A Marczius Tizenötödike szeptember 23-án arról tudósított, hogy a földmunkáknál a Zichy-nővérek talicskát raktak. Batthyány Lajosné az 1849 utáni emigrációban nem játszott aktív szerepet. Mint a hamis vádak alapján kivégzett első felelős magyar miniszterelnök özvegye szimbólummá vált az európai magyar emigráció számára. Ez magyarázza az osztrák politikai rendőrség folyamatos érdeklődését, ami csak egy évtizeddel hazatérése után szűnt meg.

Férje halála után gyermekeivel elhagyta az országot. Minden bizonnyal szabályosan, útlevéllel, ti. a hatóságok számára ez kívánatos volt. Emlékezései szerint utolsó találkozásuk alkalmával férje azt ajánlotta, hogy menjen Pozsonyba atyjához, Zichy Károlyhoz. Ő azt felelte, hogy sógornőjéhez, Amáliához (gróf Karol Westerholt feleségéhez) készül Bajorországba. Az özvegy 1850-ben a Zürich melletti Rorschachba költözött. Vele ment mint gyermekei nevelője a vagyontalan és jövedelem nélküli Horváth Mihály. Batthyány vagyonát elkobozták, de felesége saját vagyonából gond nélkül élhetett. Az emigrációban Batthyányné segélyezte a birtokaitól megfosztott, jövedelem nélküli Teleki Lászlót. A segélyeket a gyermekei mellett nevelősködő Horváth Mihály útján juttatta el. 1852. márc. 21-dikén Vukovics Sebő levélben közölte, hogy 32 fontról szóló váltó összege Batthyány grófnő adománya a menekülteknek. Batthyányné az emigrációban férje kabinetjének még egy miniszterével volt segélyező kapcsolatban, Mészáros Lázárral, aki Törökországon át Angliába, majd az Egyesült Államokba távozott. Még Jersey szigetén tartózkodott, amikor 1852. május 8-án, majd 29-én köszönte meg „az áldott grófnő” jótékonyságát. Az Államokba hajózva Mészáros Batthyányné támogatásával New Jersey államban 23,5 acre földet vásárolt, mint beszámolt arról 1853. december végén Vukovics Sebőnek. A balszerencse azonban üldözte Mészárost. Háza leégett, a szélsőséges időjárás tönkretette gazdaságát. Batthyányné újabb 100 talléros segélyéről 1856 februárjában már a New York melletti Long Islandról tájékoztatta Vukovicsot.

Batthyányné 1856-ban engedéllyel hazatérhetett gyermekeivel. 1860-ban vidékre, a Pápa melletti Dákára költözött, de nem vonult vissza a közélettől, attól, amit az adott politikai viszonyok engedtek. 1861. március 15-én részt vett a „Nemzet Gazdasszonyai” alakuló ülésén. A szervezet az országgyűlés feloszlatása után a „Magyar Gazdasszonyok Egylete” néven folytatta munkáját. 1862-ben megkapta a működési engedélyt. Az első közgyűlésen Damjanich Jánosnét, a másik köztiszteletben álló özvegyet választották elnöknek, Batthyányné Zichy Antónia a választmány tagja lett. Folyamatosan részt vett a szervezet munkájában. 1877–1886 között alelnök volt, illetve az egylet által létre hozott árvaház tanügyi bizottsága elnöki tisztét töltötte be. Jótékonykodásának ismerjük egyedi eseteit is. 1863-ban a Magyar Írók Segélyegylete megjelentette a Részvét könyve című kötetet. Ez a kortársak írásait tartalmazza, egyébként azonban sem előszót, sem bármiféle információt a kiadványról nem közölt. A kötet belső címlapja előtt található Batthyányné fényképe, ez jelzi kétségtelen támogatását. 1863-ban és 1866-ban az országos ínség idején Batthyányné részt vett a rászorulók segélyezésére rendezett bazárokon és más rendezvényeken. Utolsó ismert nyilvános szereplése 1870. június 9-én férje ünnepélyes újratemetése volt, ahol lányaival, azok férjével és Elemér fiával vett részt. A Vasárnapi Újság július 5–19. között három számban foglalkozott az országos politikai rendezvénnyel. A lap június 19-én Batthyányné életútjának fontosabb eseményeit tekintette át. A címlapon közölte gyászruhás arcképét, amely mintegy sugallta, hogy ő a „nemzet özvegye”.  Az 1870-es években folytatott tevékenységét, nyilvánosságot kerülő jótékonykodását Friedreich Endre szépen foglalja össze a Gróf Batthyány Lajosné című munkájában. Zichy Antónia a gyászruhát férje halála után lélekben sohasem vetette le. Emlékezéseiben gyermekeihez intézett előszavában így írt: „Ezen gyászos nap (ti. 1849. október 6.) szívemben egy mély sebet ejtett, mely azóta sohasem hegedett be, és ha családom és barátaim körében jól is éreztem magamat, víg is voltam, nem múlt el egy nap sem, amelyben nem emlékeztem volna azon óráról, mely engem özveggyé és titeket árvákká tett.”

Batthyányné 1888. szeptember 29-én, a pákozdi csata 40. évfordulóján a dákai kastélyban hunyt el.

1849 szomorú eseményeiről számos emlékezést ismerünk, köztük női szerzőktől is. Ezek közül kétségtelenül a legdrámaibb Batthyány Lajosné visszaemlékezése férje fogságáról és a halála előtti kilenc hónapról.  A grófnő 1850-ben, a svájci Rorschachban kezdte írni emlékezéseit. Az előszóban említi, hogy férje halála után leírt minden szót, amit az hozzá intézett. Feltételezhetően ez ösztönözte, hogy a kezében lévő dokumentumok segítségével időrendbe foglalja össze az eseményeket. A munka három részre oszlik: az első 1849. január 2-tól április 23-ig, a második április 23-től szeptember 1-ig, a harmadik szeptember 9-től október 6-ig. A feljegyzések elevenen idézik fel az egyes események izgalmait és fájdalmait, a gyötrelmes utazásokat, hogy fogságban lévő férjét láthassa, az aggodalmat, ha gyermekeivel utazik vagy azok nélkül indul útnak. Meggyőző erővel idézi fel a férjével való találkozás többnyire fájdalmas örömét. Az Emlékezés összefoglalja azt is, hogy férje miként vélekedett az 1848. évi átalakulás esélyeiről: „Fogsága alatt egyszer azt mondta nekem, hogy ő nem tartotta kivihetőnek Magyarország elszakadását Ausztriától, mert nem hitte, hogy a többi államok ismerik el mint független országot. Hogy az első percztől fogva az orosz intervenciótól tartott, és azért is a kiegyenlítés mellett volt, de nem hitte volna, mi szerint a nemzet anyi erőt fog kifejteni, és anyira lelkesedni, hogy ebben a tekintetben Kossuth jól ismerte a nemzetet, jobban, mint ő.”

És néhány gondolat a híres búcsú levélről: Batthyány Lajos 1849, október 5-én este fél tízkor lefeküdt, papírt és tintát kért, amit a főporkoláb engedélye alapján megkapott. Az ágyban írta meg búcsúlevelét feleségéhez, segítségként az egyik foglár a tintát, a másik a gyertyát tartotta. Egy négy rétre hajtott ívpapírt kapott, annak egyik oldalára írt, majd azt letépte. Az üres papírt a foglár az asztalra tette, a levél Batthyánynál maradt. A nyomozás megállapította, hogy azt Hasenteufel profosz átvette azzal, hogy juttassa el Károlyi grófnőhöz, Batthyány sógornőjéhez. A levelet a foglár október 6-án az elítéltet a vesztőhelyre kísérő Ungváry György tábori káplánnak adta át, hogy juttassa el a kívánt személyhez.  Zichy Antónia a német nyelvű búcsúlevelet húgától, Karolintól kapta meg. Mint emlékezéseiben írta, magyarra fordítva többször lemásolta, de az volt a kívánsága, hogy az eredetit mint ereklyét helyezzék koporsójába. A szöveg magyar fordítását elsőként Horváth Mihály a szabadságharcról szóló munkája harmadik kötetében jelentette meg.  Közölte a levél megszólítását és az első mondatot: „Drága, kedves nőm! Hasztalan reméltünk az emberiség, [így!] utolsó szikrájában, midőn egymást látók, ― ezt is megtagadták tőled.” Ezt követően a levél felesége szerinte meg nem érdemelt tiszta szerelméről szól. Horváth közlése itt pontokkal jelölte az özvegy által kihagyott személyes részeket. A közlésből továbbá kihagyta Batthyány nyilatkozatát következetes politikai magatartásáról, amely meggyőződése szerint halálának okozója lett. 1870-ben, Batthyány újratemetését követően két kiadvány is megjelent, ezek azonos szöveggel publikálták a levelet, pótolva azokat a részeket, amelyeket Horváth Mihály hagyott ki. Horváth közleményéhez hasonlóan azonban ezek is kipontozással jelölték az első bekezdés végén azt, amit Batthyányné kihagyni szándékozott.  Az özvegy hagyatékában fennmaradt az eredeti levél német másolata, ebből ismerjük a kihagyott sorokat, amelyek a következőt tartalmazzák: Mint fentebb szó volt róla, férje arról írt, hogy hálás az asszony tiszta szerelméért, amelyet sohasem érdemelt meg. A halál küszöbén ez az egyetlen vétek, amelynek tudatát a sírba viszi. Ezt követően az özvegy által kihagyott részek magyarul így szólnak: „Istennek még örömet és kárpótlást kell adnia neked, te Angyal, és ha akad férfi, ki méltó a te szívedre, ó! akkor az önfeláldozásnak rád oly jellemző túlzásával ne taszítsd el őt magadtól!” Batthyányné ezt érthetően nem kívánta nyilvánosságra hozni.

Batthyány Lajos a továbbiakban arról írt, hogy gyermekeinek nem kell őt szégyellniük, halálának gyalázata a „hálátlan és igazságtalan” gyilkosokra hullik vissza. Ünnepélyesen esküszik, hogy a királyt és a monarchiát nem árulta el, de ugyanilyen hű volt hazájához is. A törvény és a király esküje volt vezérfonala, ettől se jobbra, se balra nem hagyta magát eltéríteni, ezért ölik meg. Felesége a gyerekekkel menjen külföldre. Az asszony vagyona elég lesz számukra, abból szerényen megélhetnek. A továbbiakban a levélben ez áll: „az én szegény, jó kedves nővérem! Menj mindjárt hozzá, szükségetek lesz egymásra, hogy egymást támogassátok.”

Batthyány nővére, Amália gróf Westerholt udvari tanácsos feleségeként Bajorországban élt. Nem valószínű, hogy a halál küszöbén ez lett volna a kívánsága. A levél eredeti szövegében az „én nővérem” helyett a „te nővéred”állhatott. Ez Batthyányné húgára, Károlyiné Zichy Karolinára vonatkozhatott, amit az emlékezések egyértelművé tesznek. A családi viszonyokkal ismerős kortársak ezt a módosítást kegyeleti okokból nyilván tudomásul vették.  A levél szép búcsúsorai fontos információkat tartalmaztak az előző órákban a felesége által számára odacsúsztatott tőrre vonatkozóan. Az eredeti alapján készült fordítás szerint: „Azt a gonosz gyalázatot, amelyet ezek

nekem szántak, remélem, elkerülöm, erre a célra már régóta egy mentőeszközt tartok magamnál! És még egyszer a búcsúcsókot. Isten veled. Úgy halok meg, hogy csak a Te képed van a szívemben, a Te neved az ajkamon. Viszontlátásra!”

(Forrás: Batthyány Casino)