2023. március 23.
Sipta István professzor emeritus beszéde Vázsonyi Vilmos születésének 155. évfordulóján a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben
Tisztelt Emlékező közösség!
A 155 évvel ezelőtt, március 22-én született Vázsonyi Vilmost az utókor elsősorban politikusként, országgyűlési képviselőként, az első polgári demokrata párt megalakítójaként tiszteli. Engedjék meg nekem, hogy a magyar jogtörténet tanáraként ezúttal a jogászi tevékenységéről szóljak, mert – ellentétben egy kiváló monográfusával – álláspontom szerint Vázsonyi Vilmos jelentős részben jogászi tevékenysége révén vált történelmi jelentőségű személyiséggé. Megőrzője, folytatója és továbbfejlesztője volt annak a jogi kultúrának, amely képviselte Deák Ferenc örökségét, bátor kiállásában Eötvös Károly eszmeiségét, és a dualizmus-végi jurátusi progresszió eszményeit. Kiváló ügyvéd volt, országra szóló pereket vitt, korrupciós botrányba keveredett miniszter buktatásához járult hozzá, és országgyűlési felszólalásai is gyakran mélyebb értelmű jogi dogmatikai tartalmat hordoztak. Amikor 1920-ban heves harcot folytatott a numerus clausus törvény ellen, ellenezte, hogy a magyar zsidóság szervezetei a Népszövetségtől kérjenek jogvédelmet. Vázsonyi véleménye mögött ekkor is határozott jogelméleti állásfoglalás húzódott meg. A kisebbségi szerződések nyújtotta népszövetségi garanciát a liberális közjogi hagyomány alapjáról tartotta aggályosnak. Eszerint kivívott valóságos jogról csak abban az esetben beszélhetünk, ha pontosan tudjuk, milyen hatalom fogja jogainkat biztosítani, s e hatalomnak hol, mikor és kire terjed ki a fennhatósága. A Népszövetség, tudjuk, nem volt ilyen hatalom.
Természetesen igaz, hogy Ő alapította meg az első olyan magyar pártot, amely nem közjogi hátterű volt, de gondolkodásában, érvrendszerében mindvégig jelen volt a jogi szemlélet, az egyéni szabadságjogok biztosítására és igazságosságra való törekvés.
A róla írt tanulmányokat, a beszédeit tartalmazó két kötetet és az ünnepi visszaemlékezéseket áttekintve megállapítható, hogy a jogászi pályája csúcsát jelentő miniszteri tevékenységéről viszonylag kevés szó esett. Pedig sorsfordító időszaka volt történelmünknek és Vázsonyi Vilmos személyes életének egyaránt.
Első miniszteri időszaka Esterházy Móricz kormányában 1917. június 15-től 1917. augusztus 18-ig tartott. Felesége visszaemlékezése szerint sok érv szólt a férje minisztersége mellett. Elsősorban a felekezetének dicsősége, hiszen az osztrák-magyar monarchiában még nem volt zsidó vallású miniszter. Ezen túl ő akarta Magyarországon bevezetni az általános, egyenlő választójogot és a titkos szavazást, fűtötte az a nemes ambíció, hogy ez a reform az ő nevéhez fűződjék. Vérbeli jogászként csábítóan hatott rá az igazságügyminiszteri tárca azért is, hogy a sokat bírált elavult és ósdi törvények helyébe új és modern jogi normáket kezdeményezzen. A korabeli lapokat olvasva az is kiderül, hogy a sajtó szinte követelte miniszterségét, tőle remélve a cenzúra enyhítését.
A kinevezése után a budapesti ügyvédi kamara egy tisztviselője írta: „Ez a csupa agy-, szív- és akaratember, aki, mint védő kiismerte és bátor őszinteséggel bírálta igazságszolgáltatásunk szövevényes rendszerét, a törvényt, a kormányt és a bírákat: igazságügyi miniszter lett. Eddig bírált, most javítson és alkosson.”
Az új miniszter első feladatának tekintette a bírák anyagi helyzetének javítását. A bírák előléptetéséről benyújtott javaslatát is hálásan fogadták az igazságügyi körökben. Azok a nyilatkozatai, melyeket a bírói függetlenség kiépítéséről mondott, jogos várakozással töltötték el mindazokat, akik régóta követelték a magyar alkotmány e legfontosabb biztosítékának törvényhozási szabályozását. A jog és a közszabadság összhangját szolgálta Vázsonyi első miniszteri rendeleteivel is: a cenzúrát a háborús érdekek által megkövetelt legszűkebb körre szorította és a betiltott lapok jelentős részét felszabadította.
Az 1915-ben hozott gyorsított bűnvádi eljárás szükségtelenül szigorú rendelkezéseit feloldotta. Megszűntette a védelem korlátozottságát, az előkészítő eljárás egyoldalúságát, kiiktatta a szabadlábon védekezést hátráltató rendszabályokat, visszaállította a közvetlen idézés törvényi biztosítékait, és korrigálta a sokat bírált jogorvoslati rendszert.
A vádemelések terén megszüntette a miniszteri beavatkozást, a kortársak által kifogásolt kabinet-juszticiát. Ezzel kivette a bíróságokat is a láthatatlan kormányzati nyomás alól, hiszen korábban a vádirat formailag ugyan az ügyész perjogi cselekménye, lényegben azonban a miniszter kormányzati ténye volt.
A magyar büntető judikatúra háború alatti szigorításának egyik indoka az volt, hogy a hadiszállításokat szervezett bűnözői körök uralják. Jelentős részben ez volt a magyarázata a visszamenőleges hatály alkalmazásának, a magánjogi kötelmek büntetőjogi szankcionálásának, és a büntető eljárás szabadsággaranciái korlátozásának. Vázsonyi közzétette a hadiszállítási visszaélések miatt folyt bűnperek hiteles adatait, melyekből kiderült, hogy a szállítások körül csak szórványosan és aránytalanul csekély mértékben történtek visszaélések.
Első igazságügyminiszteri megbízása két hónap múlva véget ért. Átfogó reformokra, alapvető átalakításokra az igazságügy terén nem volt sem ideje, sem lehetősége. De amit ezen idő alatt tett, az is elégséges ahhoz, hogy nevét, mint igazságügyi miniszterét emlékezetessé tegye.
1917. augusztus 18-tól 1918. január 25-ig a Wekerle-kormány tárca nélküli (választójogügyi) minisztere lett. Működésének eredménye az országgyűlési képviselők választásáról készített törvényjavaslat, melyet alkotmányos tárgyalás és szentesítés után, mint az 1918. évi XVII. törvénycikket hirdették ki az Országos Törvénytárban.
A Választójogi Blokk tagjai, (különösen Jászi Oszkárék) nagy reményeket fűztek Vázsonyi választójogi miniszterségéhez, tőle várták az általános titkos választójog törvénybeiktatását. Ezt a várakozást azonban Vázsonyi nem teljesítette. A háború vége felé, az oroszországi események hatása alatt, s attól tartva, hogy az általános titkos választójog bevezetése Magyarországon is földinduláshoz vezetne, visszalépett a radikális reformtól.
Az 1917. november 5-i minisztertanácsi ülésen úgy nyilatkozott, hogy ha egy csapásra valósulna meg az általános választójog, az nagy megrázkódtatást okozna a társadalomnak, tehát a javaslat nem erre törekszik, de arra igen, hogy a jövőben a választók körének rugalmas bővülése lehetővé váljon. Sőt, minthogy az értelmiségi cenzust szabja a választójog egyik alapfeltételéül, az iskolázottság terjedésével automatikusan tágul a szavazati joggal rendelkezők köre.
A tervezet indoklásának általános részét Vázsonyi könyv formában is megjelentette, fontosnak tartotta, hogy minél szélesebb nyilvánosság ismerje meg, mert, ahogy ő indokolja a könyv előszavában 1917 decemberében: „a választójog reformját a nép érlelte meg, és így lehetetlennek tartom, hogy az indoklás általános része, amely megismerteti a javaslat alapelveit, fontosabb intézkedéseit és lényegesebb újításait, csak országgyűlési iromány maradjon. A javaslat tömegekre akarja kiterjeszteni az alkotmányos jogokat. Csak természetes tehát, hogy a nemzet szélesebb rétegei előtt is fel akarjuk tárni azokat a szempontokat, amelyek bennünket a javaslat szerkesztésénél vezettek és már e ponton is keressük a kapcsolatot azokkal, akiknek jogáról van szó.”
Vázsonyi francia párhuzammal a mérsékelt gironde képviselőjének vallotta magát, mivel – mint írta – „a girondizmus [...] a citoyen nemes fogalmának felel meg. [...] A gironde a törvényesség, a gironde a szabadság és rend egybeolvadásának uralma.” Az instabil belső viszonyok között veszélyesnek tartotta az általános választójog bevezetését. Károlyi Mihály kormányzata meghirdette azt, de ugyanilyen okok miatt nem írták ki a választást. Vázsonyi törvényjavaslatának lényegi elemei viszont megvalósultak, mert átkerültek az 1919-es Friedrich-féle választójogi rendeletbe.
1918. január 25-től 1918. május 8-ig ismét igazságügyi miniszter. Ebben az időszakban már kemény kézzel igyekezett a baloldali radikalizmus törekvéseit visszaszorítani. Ekkor tartotta ismeretes beszédét a bolsevizmus ellen, amely miatt sok támadásban volt része, mert ekkor még a bolsevizmus emlegetését képzelgésnek tartották. Mint igazságügyi miniszter, a breszt-litovszki béke ellen nyilatkozott, mert végzetesnek tartotta a Szovjet-Oroszországgal való békekötést.
Miniszteri időszakáról felesége írta: „Szomorú magányomba hányszor gondolok most is arra, ha el nem vállalta volna ezt a megbízatást, nem lehetett volna kitéve annyi támadásnak, nem lett volna később kitéve annyi inzultusnak, nem őrlődtek volna fel az idegei és még ma is itt volna közöttünk életvidáman, boldogan.”
Befejezésül említem Vázsonyi Vilmos kérlelhetetlen harcát a korrupció minden válfaja ellen. Még az ellenségei is elismerték, hogy teljesen tiszta volt a közélet minden szennyétől. Ahogyan Apponyi Albert írta, „temperamentumának féktelensége olykor ugyan kitört belőle, és nemegyszer elragadta, de becsületes ember volt és, ami nehezebb: becsületes politikus.”
Megérdemli, hogy kegyelettel őrizzük emlékét!