Műhely

"Curriculum vitae" - Életrajzom

Megígértem fiaimnak, hogy életrajzomat megírom! Teszem ezt, nem azért, hogy magamnak emlékoszlopot emeljek, melyen egyéni önhittségből magunknak vélt tetteket felsoroljuk s nevem ezek fényében ragyogjon, hanem azért, hogy példával igazoljam, miként az ember földi boldogsága nem anyagi javak bővelkedésében, testi és szellemi kiváló-ágok birtokában s az embertársak általi dicsőítésben rejlik, hanem azátal elérhető, hogy elsősorban saját ösztöneit és akaratát a józan ész és meg-fontoltság útján irányíttassa, hogy testi- és szellemi munkaképességét észszerű beosztással felhasználja, családja és embertársai szeretetét és jóindulatát megnyerni igyekezzék szem előtt tartva az írás szavait: „ jó- tettért jót várj”!

Gyermekkori évek

Születtem 1850. December hónap 19-^én reggel 1 órakor Svedlér bányavároskában, atyámnak 288 szám alatt a „Mühlgasse”-ban fekvő há- zában. Anyám a szülés után nagy beteg volt s így az újszülöttet nem szoptathatta, hanem azt csupán tehéntejjel és kamillateával etették! Anyám felépülése után sem kaptam már anyatejet, – én már a 7^ik gyermek voltam s anyám a nagy betegség után már nem táplálhatott – így állandóan a megszokott tehéntejjel kellett beérnem!

         Szülőimről annyit tudok, hogy atyám 1812-ben született; atyja kis-gazda és fuvaros volt /:mert az akkori időben a kincstárnak Svedlér mel-lett, Óvízen érczolvasztó telepe volt hol a környéken bányászott réz- és ezüstérczeket olvasztották s a svedléri gazdák kötelesek voltak a szüksé-ges faszenet és olvasztó anyagokat az olvasztótelepre fuvarozni!:/ Kit még magam is ismertem, mert 1871-ben, 87 éves korában halt meg! Nagyanyám Schemnitzer Eleonóra volt, kit azonban nem ismertem, mert elhalálozásakor alig 2-3 éves lehettem!

       Atyámnak két fivére és egy nővére volt: az egyik fivére Antal /:kit „Antöne”-nak hívtunk:/ mint mészároslegény hosszabb ideig Mezőkö-vesden és Mezőkeresztesen töltötte vándoréveit s mikor visszatért Sved-lérre, Mari nevű egyik idősebb nővéremet vette feleségül. /:ezen házas-ságból származó János nevű fiú átvette atyja kis gazdaságát s maga csa-ládot alapítva, még jelenleg is életben van; ugyanezen házasságból szár-mazott Mari nevű leány egy Loÿ nevű svedléri gazdához ment nőül s már meg is halt!

       Atyámnak másik öcscse István, nagyatyámnak gazdálkodási és fu-varozási foglalkozását folytatta s szintén nagyobb család alapítója lett, de fiai Svedlérről elszéledtek s azokról később már semmi adatom nin-csen!

       Atyámnak Anna-Mária nevű nővére egy Kottner nevű bányafelőr-höz ment nőül, kitől egy fiú és egy leány gyermeke lett. Ezen család sze-rencsétlen volt, mert a férfi eliszákosodott és korán elhalt, – az özvegy-nek kisfia süketnéma lett s az anya is nagy búbánatában korán elhunyt! A süketnéma fiút sikerült a váczi süketnéma intézetbe vinni, hol 4-6 éven át a suszter mesterséget tanulta és visszakerülvén atyám megkísé-relte neki egy suszterműhelyt berendezni, de a fiú könnyelműsége miatt, semmire sem mehetett vele s így kénytelen volt őt saját házába és felü-gyelete alá venni és a lehetőség szerint gazdasági munkák körül foglal-koztatni. A néma fiúnak kis nővére egy ideig atyám házánál volt, ké-sőbb, úgy tudom, Nyíregyházára került s ott férjhez is ment.

       Édesanyám atyja Demeter Sámuel mesterségére suszter volt, de úgy látszik Svedlér városkában nagy tekintélye volt, mert városi bírónak választották! Volt neki négy leánya és egy fia, anyám volt közöttük kor szerint a második! Mivel atyám az öreg Demeterrel nem valami jó vi-szonyban lehetett s az öreg vén napjaira mindenkitől el volt hagyatva, édesanyám volt az egyedüli, ki őt gyámolította és segítette sokszor atyám tudta és beleegyezése nélkül is. Emlékszem, hogy az öreg minden héten egyszer-kétszer eljött hozzánk s szeretett nekem mesélni; mindig a magyar szavakat vegyített a beszédébe, melyeket én meg sem értettem s ilyenkor magyarázta, hogy „kanál ißt ein Löffel und nyele ißt das Stiel”; ha pedig a mesélést már megunta s én még mindig nógattam, hogy meséljen tovább, ezt a mondatot használta: „Ich weiß ein Märchen von Kuckucksmärchen, willst es hören oder nicht?” (Magyarul „Tudok egy mesét, a kakukk meséjét, akarod hallani vagy nem?” Szabadjon itt megjegyezni, hogy egyes ifjúkori emlékeit Jónásch Antal németül, gót betűkkel írta le, amelyek átírása latin betűsre csak jelentős segítséggel sikerült! Találtam egy személyt, aki Münchenben tanult és az ó-német nyelvből doktorált!  – ezek mindenhol dőltbetűsek: Liptay Péter) Ha azt mondtam, hogy nem azt akarom, hanem más mesét, megint csak ismételte az előbbi mondatot s így ment ez tovább, míg figyelmem esetleg másfelé nem irányult és nagyapám térdéről le nem kerültem!

       Ha az öreg eltávozott /:mert Svedléren más utcában egy kis házban lakott:/ anyám őt mindig elemózsiával /:kenyér, liszt, szalonna stb.:/ ellátta. Úgy emlékszem, hogy az öreg 1869-ben, 85 éves korában halt meg; atyám halála előtt vele kibékült és temetését is ő rendezte!

       Atyám fiatal koráról annyit tudok, hogy Svedléren a szűcsmester-séget tanulta s felszabadulása után mint legény Kassa vidékén és Mis-kolczon dolgozott. Midőn vándorlásáról visszatért Svedléren szűcsmes-ter lett s megnősülvén mesterségét egy ideig folytatta! Ekkor öcscsével, Antallal, ki vándorlásból szintén némi megtakarított pénzzel tért vissza, Óvízen a kincstári korcsmát kibérelték s néhány év alatt a bérleti üzlet-ből némi vagyont gyűjtöttek, melyen azután mindketten kis gazdaságot szereztek s tovább ezen gazdaságból tartották fenn családjukat.

       Gyermekkori éveimből arra emlékszem, mint legrégibb eseményre, hogy egy napon más gyerekekkel az udvaron egy szekérszínben játszot-tam és hosszú rúddal hadonászva egy tetőgerendáról, hol apám szerszá-mait szokta felrakni, valami szekérlőcsöt leütöttem, mely arcomra esett és balszemem felsőhéját széthasította. Mivel arcomat rögtön vér borí-totta s magam és a többi gyerekek is jajgatni kezdtek, testvéreim és anyám kirohantak s látva vérbe borult arczomat azt hitték, szemem ki-futott s nagy ijedelem és síránkozás között megmosdattak s a közelbe lakott orvoshoz czipeltek. Ki megvizsgálva a sérülést, csupán a szemhéj-ban talált bevágást, míg a szem maga épségben maradt. Egy-két hétig bekötött szemmel jártam s a seb szépen gyógyult, de a baleset emléke – a szemhéj bevágás – megmaradt a szemhéj utolsó becsukódásáig.

        Ezzel kapcsolatban egy másik balesetemről is megemlékszem, mely körülbelül 6-7 éves koromban történt, midőn egy fiatal borjút kötélen vittem legelőre! Ekkor Máli nővéremmel együtt egy borjút akartunk kö-

télen kihúzni, hogy a kertünkön kívül elterülő réten a legelést meg-tanulja. Mivel a borjú makranczoskodott, én a kötelet kezemre csavar-tam, hogy ily módon nagyobb erőt kifejthessek a húzásnál, míg nővérem a borjút hátulról tolta kifelé. Midőn így nagy nehezen sikerült a borjút az ajtón kihúzni, a kertünk és a közeli rét között elvonuló úton egy ökrös-szekér haladt, a borjú, mely előzőleg szokva volt, hogy a saját ökrössze-kerünk után kullogjon /:mert a béres többször magával vitte a mezőre:/ most egyszerre nekiiramodott a szekér után s engemet földre lódítván maga után vonszolt a köves úton; nővérem ijedtében reám dobta magát s a borjú most már mindkettőnket vonszolta a szekér után! Szerencsére az ökrösszekér gazdája hamarosan észrevette a veszedelmes helyzetet, a borjú elébe szaladt s azt megállítva kiszabadította kezemet a kötélhurog-ból s vissza is terelte a borjút kertünkbe! Nővérem sírva szaladt elpana-szolni az esetet anyámnak, magam pedig utána kullogtam s egy kis kar-rándulás fájdalmán kívül csupán a mellényem és kabátom elejéről lesza-kadt pittykés gombok lenyúzásán bánkódtam.

       Egy további baleset ért 8-9 éves koromban! Mint iskolásfiú igen szerettem a halászatot s amikor csak tehettem, lehúztam csizmámat, felgyűrtem nadrágomat s begázoltam a közelben volt „Mittelgrund” patakba, vagy a Göllnitz folyóba halakat fogni! Egy ilyen alkalommal midőn a halászatról hazatérőben voltam, egy szabad térségen kellett át-menni, hol az ácsok egy készülő háznak tetőgerendázatát összeillesz-tették! Az ácsoknak munkája figyelmemet lekötötte s magas is közelük-ben a már összeillesztett tetőszerkezet egy gerendájára felültem és csu-pasz lábszáramat a lebegőben lóbáltam. Valahogy nagy lendületet adhat-tam magamnak és hátrafelé dőltem, miközben bal lábszárom egy élesen kiálló fagörcsben felakadt, mely közvetlenül a térdkalács mellett egy kö-rülbelül 6-7 cm bőrdarabot kiszakított! A tátongó sebből hús- és íncza-fatok kilógtak s a vér az egész lábszárat elborította. – Jajgatásomra az ácsok hozzám szaladtak, valami rongygyal hamarosan bekötöttek és ha-zavittek! Édesanyám kétségbeesve fogadott s azonnal az orvost hívatta, ki a sebet megvizsgálva, a kilógó czafatokat levágta és bekötözte, azután ágyba fektettek hosszan, emlékezetem szerint csak 2-3 hét múlva volt szabad felkelni. Meg kell jegyeznem, hogy balesetem alkalmával atyám nem volt odahaza s én testi fájdalmam mellett lelki gyötrelmet is szen-vedtem, hogy mit fog majd apám velem cselekedni, hogy gyakori figyel-meztetése ellenében megint halászni voltam s ennek következtében sze-reztem a bajt. Félelmem ez alkalommal feleslegesnek bizonyult, mert atyám hazaérkezvén, megsimogatott s bíztatta anyámat s engemet is, hogy a dologból nagyobb baj nem lesz csak nyugodtan viselkedjem; az iskolából való elmaradásomat pedig ő maga fogja a tanítónál igazolni! Így lábam sérülése csakhamar begyógyult s a sebhely látszatján kívül egész életemen át semmi fájdalmas érzést nem tapasztaltam!

      Gyermekkorom nevezetes eseménye volt midőn az iskolát kezdtem látogatni! Svedléren két felekezeti népiskola volt, egy róm. kath. és egy evangelikus iskola, mindkettőt a város tartotta fenn összesen négy tanító-val. Az evang. iskola két részre oszlott: az alsó három évfolyamot – a fiúkat és lyányokat együtt – az egyik tanító, a felső három évfolyamot a másik tanító tanította; mindkét tanító egyszersmind a templomi kántori teendőket is ellátta! Itt akarom megemlíteni, hogy az alsó osztálynak tanítója egy Hankicz János nevű nőtlen ember volt, kit a polgárság na-gyon szeretett, mert a gyermekekkel való szigorú, de jóakaratú bánás-módjával szép eredményeket ért el s azonkívül is az istentiszteleteken mint kitűnő orgonista szép egyházi zenével gyönyörködtette a híveket. Mint méhész is jó hírneve volt s ösztönzésére a község tekintélyesebb emberei is foglalkoztak méhészettel. Emlékszem, hogy a téli hónapok-ban a hét bizonyos napján – például szerdán vagy szombaton, midőn délután nem volt tanítás – a gyermekeket lakására rendelte és szalma-zsúpokat rakott elébük, hogy a szalmaszálakat simára megtisztítva azo-kat a szalmakasok fonására alkalmassá tegyék! Hogy a gyermekekkel a munkát megkedveltesse, rendesen mézeskenyér uzsonnával is megvendégelte! Ezen általánosan igen kedvelt tanító később svedléri állását egy Dobsina város által ajánlott kedvezőbb állással cserélte fel, de mint utólag értesültem ezen tisztségben csak rövid ideig működhetett, mert néhány év múlva tüdősorvadásban meghalt. –

       A Hankicz tanító alatt töltött tanulási időszakból egy epizódra em-lékszem, mely az iskolajárás kezdetén történt. Midőn az egyik órán a ta-nítás folyt, én valószínűleg figyelmetlen voltam és a szomszédommal pajkoskodtam s midőn a tanító felszólított nem tudtam felelni, azért egy tenyérkalácsot kellett kapnom! Ezen tenyérkalács abban állott, hogy a tanítónak volt egy nyeles, köralakú, lapos fatárcsája s ha a gyerekek kö-zül valaki rendetlenkedett, vagy a leczkét nem tudta, akkor kénytelen volt karját kinyújtani s tenyerét odatartani, melyre a tanító a nyeles lapát-tal reáütött; a vétség – vagy hanyagság mérve szerint a bűnös aztán vagy az egyik tenyerére – vagy mindkét tenyerére többször is kapott „száraz kalácsokat”! A jelzett esetemben a tanító felhívott, hogy nyújtsam ki te-nyeremet s ő készen állt a fakalácsával ütésre! Én ki is nyújtottam tenye-remet, de midőn a tanító ütött volna, azt hamarosan visszahúztam és az ütés akkor tenyerem helyett a padot érte, erre a tanító megparancsolta, hogy másik tenyeremet nyújtsam ki s ezt megismételtem, de amikor az ütés bekövetkezett volna, a tenyeremet ismét visszahúztam s az ütés is-mét csak a padot találta! Ezen játék egypárszor ismétlődött – de mint emlékszem a kézvisszahúzás nem is akaratosan, hanem ösztönösen tör-tént – mire a tanító türelmét veszítve a fakalácscsal jó nagyot ütött a la-poczkámra, mire aztán figyelmem a táblán mutatott betűalakokra visz-szatért! Máli nővéremnek, ki ugyanazon iskolában egy évvel előbbre volt – midőn az iskolából hazajöttünk, első dolga volt, hogy a szülőknek a velem történteket elmondja, mire atyám ugyan megdorgált, de kelle-metlenebb következményei a dolognak nem voltak!

      Az alsó elemi iskolában töltött három év alatt történtekből még arra emlékszem, hogy Hankicz tanító eltávozása után egy Lacher nevű tanító jött, kit a gyerekek ugyan nagyon kedveltek, mert tanítási óra alatt a betűvetés és silabizálás helyett inkább meséket mondott el, amiért azonban a város előljárósága őt rövid idő múlva menesztette! Meg kell azonban említenem, hogy Lacher tanító táncziskolát is rendezett s a gye-rekek nagyrésze – közöttük magam és Máli nővérem is – nagy kedvvel látogatta a tánczórákat! A farsang végén még próbabált is rendeztek s ezen két-három hegedű muzsikus és egy trombitás – ki a kath. templom-ban a nagy trombitát szokta fújni – működése mellett, úgy a gyerekek, mint a megjelent szülők is igen jól mulattak! Megemlítem, hogy a táncz-órákon az evang. papnak Lumnitzer Adolfnak kis leánya is résztvett s a próbabálon a közönség tetszése nyilvánult, midőn ővele a franciané-gyest és a walczert tánczoltam!

       Az alsó elemiben töltött három év után kerültem a felső elemi isko-lába, hol Faix Mátyás tanító volt az instruktorom! Faix Mátyás egy ala-csonytermetű, nagyszakálú, hosszú-göndör-szőke hajú ember Felső-Sze-pességről való s az 1848/49-^ik szabadságharczban mint honvédhadnagy szolgált s lelkes magyar volt! Mint kitűnő orgonista az egyházi gyüle-kezetben – mint impressionista szónok a községi- és egyéb alkalmi gyű-léseken nagy tekintélynek és kedveltségnek örvendezett!  Nagy termé-szetbarát volt és festészettel is foglalkozott, minek tanulságául egy szép tájképére emlékszem, melyen Svedlér városkát és annak gyönyörű kör-nyékét lefestette! A nagyobb gyerekeket tavasz és nyár idején összehívta és velük kisebb-nagyobb kirándulásokat tett, midőn a természet szépsé-geit és tüneményeit – nem-különben az állat – növény – és ásványvilág jelenségeit magyarázta és a gyermekek lelkét ezek iránt fogékonynyá tette! Igen érdekesek voltak a tavaszi majálisok, midőn a gyermekkel együtt a szülők is kirándultak és virágos réten – a fenyves erdők szélén folyt a táncz, játék és különféle szórakozás! Ilyen alkalommal az iskolás fiúk s városházáról kikérték a két nagydobot és korán reggel bejárták a várost s összedobolták a gyermeksereget /: magam is egyike voltam a dobosoknak!:/  – Az iskola épület előtt volt a sorakozás, hol a leányok abroncsokra kötött koszorúkkal, a fiúk bokrétákkal várták az indulást! Midőn a tanítók jelt adtak, a dobosok reákezdték a taktust s a menet el-indult a város hosszú utczáján keresztül a kitűzött majálistér felé! A szülők és családbeliek megfelelő elemózsiákkal terhelten később indultak a gyermekek után! Dalolás, labdázás, versenyfutás és társasjátékok között telt az idő s a megérkezett elemózsia szállítmányok csakhamar fogyasz-tókra találtak! Közben a majálison résztvett szülők, az iskola pártfogói, a város- és egyház elöljárósága a helyszínen rögtönzött asztalok és padok körül elhelyezkedett s a tanító urak bevonásával folyt a lakmározás és víg poharazás! Így víg dalolás és táncz mellett telt az idő, míg az esti al-kony beálltával mindenütt összecsomagolva s a gyerekeket rendbe sora-koztatva, a kellemesen töltött napnak emlékével hazaindultak. Megtör-tént, hogy egyik-másik majális-napon zápor érte a vigadó kirándulókat. Ilyenkor aztán futott az egész társaság s kereste a menedéket hol az erdő védő fenyői alatt, hol egy juhász kalibában s végre is átázva, lucskosan érkezett vissza lakására! Bár a majális napok megválasztása előtt min-denkor a helybeli időjósok bölcs tanácsát vették figyelembe, mégis meg-történt, hogy a váratlan égi zuhany elrontotta a javában folyó mulatságot.

        A Faix Mátyás tanító alatt eltöltött három iskolaév a kellemes emlé-keken kívül mégis igen sok, reám nézve kellemetlen tapasztalatokat szerzett! Úgy látszik, hogy gyermekkoromban kissé nehéz felfogású s amellett nagyon zárkózott voltam, előfordult, hogy valami csekély gyermeki csíny miatt akár otthon az apám – akár az iskolában a tanító kérdőre vont, én egy szót sem tudtam mentségemre kihozni a s tűrtem a dorgálást és testi fenyítést is! Egy esetre emlékszem, midőn az iskolában egy ócska, rozoga cserépkályha miatt kellett lakolnom! Egy reggelen a tanítási óra megkezdése előtt a többi fiúkkal a kályha körül hanczuroz-tunk s én akarva vagy nem akarva valahogy megrúgtam a kályha oldalát, mire az amúgyis düledező kályhacserepek bedőltek és a fél kályha ösz-szeomlott! Nagy volt erre az ijedelem s mikor a tanító bejött első dolga volt, hogy a tetteseket kérdőre vonja! A tettesek első sorában én állottam s midőn a többi gyerekek hangosan mentegetőztek én semmi mentséget nem tudtam felhozni, ekkor a tanító lefektetett az első padra, a mogyoró-fa-pálczát egy erős fiúnak kezébe adta s a kimondott ítéletet – hat bot-ütést végre akarta hajtatni! Az első ütést megkaptam, de ekkor felugrot-tam s a tanítónak minden erőlködése ellenére tovább le nem feküdtem; a tanító ekkor még egyet-kettőt bottal ütött a hátamra s az ügy el volt in-tézve! Hátra volt azonban az esetnek másik – s lelki hangulatomra nézve súlyosabb következése, mert iskolából hazatérvén Máli nővéremnek első dolga volt, hogy sírva mondja el a szülőknek az iskolában történt esetet! Én a legrosszabbra voltam elkészülve s meghunyászkodva sompolyog-tam be a kapun várva az el nem hárítható fergeteget! Nagy csodálatom-ra apám mosolyogva közeledett hozzám s csak annyit mondott: egy jóra-való iskolásfiúra és a szülőkre is szégyen, ha őt a tanító dorgálja sőt megfenyíti!

        Mivel nem tartoztam az igen szorgalmas – vagy nagyon eszes gyermekekhez, Faix tanító – aki apámmal jó barátságban élt és szerette vol-na, hogy fia első helyen legyen az iskolában – gyakran korholt s gyakran jövendölte, hogy három lábon fogok lovagolni, azaz hogy suszterinas lesz belőlem! Egy különös esetre emlékszem, midőn egy alkalommal privát „leczkeórára” rendelt saját lakására s bizonyos feladatot kellett ott be-mutatni; én a leczkeórán megjelentem ugyan, de a feladat nem volt elkészítve, vagy rosszul volt megfejtve! Faix tanító ekkor nagy haragra lobbant, hamarjában megfogott s a szobából kivitt a ház pitvarába; itt a padlón egy csapóajtó volt, mely valami pincze nyílást takart, ezt az ajtót felnyitotta s mindenképen le akart tuszkolni a pinczelyukba! Erre én na-gyon megijedtem, könyörgésre fogtam a dolgot s megígértem, hogy ezentúl szorgalmasan fogom végezni feladatomat, csak ne dobjon a sötét pinczelyukba! Így sikerült a tömlöcbüntetést elhárítani s attól fogva nem emlékszem, hogy nagyobb kellemetlenség ért volna az iskolában! Mint a népiskolában a 6^ik évfolyam tanulója az evang. egyház hívei között előfordult temetéseknél mint mendikás (mendikás jelentése: latin – „kolduló”, de a Felvidéken mendikáns, mendikás a református kollégium kis diákja, a legátus kísérője, aki házról házra járva ünnepi köszöntőt mondott, és ezért kisebb pénz-adományokat kapott; kis legátus. – kiegészítés L. P.) jelen kellett lenni s vagy a keresztet vinni, vagy az ének textusát a híveknek előmondani. Ilyenkor a pap, a kántortanító, templomszolga és 6-8 iskolás fiú a paplakás előtt összegyűlt s együttesen indultak a halottas házhoz. – Itt a pap a koporsó előtt megállt, kalapját, botját, keztyűjét egy iskolás fiú tartotta, hátrább pedig két iskolásfiú az énekes könyvet feltárta, melyből a kántor az alkalmi éneket intonálta, kísérve a mendikás fiúk és a részvevő közönség éneklésével! A pap elvégezvén az alkalmi imádságot, a kántor a második éneket intonálta s a menet elindult olyképen, hogy elül egy keresztvivő fiú, aztán a kántor az éneklő fiúkkal és a pap, azután pedig a koporsót vivő négy- vagy hat férfi, végre a gyászoló család és a résztvevő közönség! A gyászháztól a temetőig vezető úton, időnként megszakí-tással egy halotti éneket énekeltek, melynek szövegét egy mendikás fiú mondatonként előre diktált. – A temetőben a sírhoz érve a pap még egy imádságot mondott, a kántortanító és közönség még egy búcsúéneket énekelt s a kísérő közönség szétoszlott, vagy – ha előkelő személyiség temetése volt – a templomba mentek hol búcsú-istentiszteletet tartottak!

        A szülői háznál folyt családi életre vonatkozólag nem nagy öröm-mel tudok visszaemlékezni! Atyám szorgalmas, törekvő ember volt; fia-tal korában szűcsmesterségét folytatta, később Antal öcscsével együtte-sen a kincstártól az óvízi érczolvasztótelepen a korcsmát és élelmezési üzletet bérelte, mi által oly helyzetbe került, hogy Svedléren házat és kis gazdaságot szerezhetett! Az én gyerekkoromban javában folyt a gazdál-kodás! Akkor apámnak volt 4 – sőt 6 ökre, 3 tehene, sok aprómarhája s 60-70 darab juha! mi mellett mindössze egy béres – és a mezei munkák alkalmával néhány időleges kaszásember és napszámos asszony dolgozott! Atyám kora reggeltől késő estig a gazdaságban volt elfoglalva, anyám pedig a részben még hajadon nővéreimmel a házi dolgokat végezte. – Bár némi lelki lehangoltsággal, de a valóság érdekében meg kell mondanom, hogy atyám nagy szorgalma mellett rendkívül szigorú házsártos ember volt, ki sem családtagjai, sem más emberek irányában kíméletet nem ismert! Ha otthon volt reggeltől estig szitkozódott, mormogott, s jaj volt annak ki valamiképen útjába került s nem az ő módja szerint cselekedett! Szegény anyám rendkívül sokat szenvedett, mert azonkívül, hogy a gyermekek gondozása /: 7 gyermeke volt :/ és a háztartás rendkívüli terheket rótt reá, még atyámnak durva, lealacsonyító viselkedését is el kellett szenvednie! Ma is fájdalommal gondolok vissza, midőn anyám a nyári aratási munkák alatt este 10 óra után feküdt le, és reggel 2 órakor már talpon volt, hogy az este előkészített kenyértésztát megdagassza és reggel 6 órára, – midőn a napszámosok a mezőre kimentek – nekik a frissen sült kenyeret, a hozzávaló szalonnával és túróval egész napra kiadhassa! Nem csodálható, hogy szegény anyám egészséges testi szervezete mellett is a nehéz, gyötrelmes testi munka és lelkibánat súlya alatt már 1880-ban, 65 éves korában meghalt!

        Az igazság érdekében be kell vallanom, hogy atyám a községben általánosan ismert és mindenkivel szemben tanusított szigorú, kíméletlen – lehet mondani durva – viselkedése dacára – vagy talán azért is – nagy tekintélyben állott, mert egyrészt a kisvárosi tanácsban a gondnoki, majd a bírói tisztet sok éven át viselte, az evang. egyháznál pedig az egyház-felügyelői állást töltötte be! /: Ezen utóbbi állásában többször a pappal is ellenzésbe került! :/

        Az atyai háznál töltött gyermekkori éveimtől nem mehetek tovább anélkül, hogy egyes, apróbb eseményekről ne emlékezzem meg! A szomszédban lakott iskolapajtásokkal való játékok és apróbb csínytéte-lek mellett nagyon szerettem a ház körüli és mezei munkákat is! Anyám-nak segítettem a zöldséges kertben és a gyümölcsfák gondozása – her-nyózás, gyümölcsszedés és elraktározás – szintén nagyrészt az én mun-kakörömhöz tartozott! Nyáron a szénatakarítás és az aratási munkák kö-rül segítettem s nagy kedvvel csatlakoztam a napszámosokhoz, midőn egész napra kimentek a „Buchwald” havasra szénát összetakarítani, mely alkalommal néha bőrig átázva menekültünk a közeli fenyvesbe s tüzet rakva szárítottuk szellős nyári öltözetünket! Egy alkalommal apám-mal kimentem egy igen távoli hegyre hol kaszálás és szénagyűjtés alatt a munkások az éjjelt is a szabadban töltötték; apám egy szénaboglyában készített nekem fekhelyet úgy, hogy csak a fejem volt szabadon; oly jól aludtam, hogy csak reggel, midőn a felkelő nap fejemre sütött ébredtem fel! Az ökrös szekerek már este érkeztek a havasra s reggel a rakodáshoz fogtak, mely a lejtős hegyoldalban a béresek részéről nagy ügyességet és körültekintést igényelt, nehogy felborulás történjék! A szekerek megra-kodása és a szénának hosszú rudakkal való leszorítása és megkötése után a szekerek a lejtőn lefelé indultak, midőn a béreseknek arra kellett ügyel-niök, hogy a szekér hossztengelye a hegy lejtőjével mindig egyenközű legyen, mert ellenesetben a szekér felborulása bekövetkezik s az ökröket is magával ránthatja! Helyenként oly meredek volt a lejtő, hogy a sze-kérnek nemcsak mind a négy kerekét kellett lánczokkal megkötni, ha-nem a szekér hátuljára még egy ágas-bogas fenyőfát is rá kellett akasz-tani, hogy a gyors csúszást megakadályozza. Ilyen fajta szénagyűjtés és fuvarozás iránt nagy érdeklődéssel viseltettem s nagy örömöm tellett, hogy benne részt vehettem!

        Más kedvencz foglalkozásom volt az iskolai szünidő alatt, hogy az istállóban tartott egy-két borjút és 2-3 bárányt – melyek valami lábbeteg-ség miatt a többi juhokkal rendes legelőre nem mehettek – kihajtottam a Gölnitz folyó mentén elterülő rétekre s ott más fiúkkal, kik hasonló kül-detésben voltak, összetalálkozva, hol futóversenyeket rendeztünk, hol tüzet rakva a magunkkal hozott szalonnát és burgonyát sütöttük, hol a folyóban halásztunk és fürödtünk! Az alkonyat beálltával összetereltük az állatokat s hazafelé ballagtunk velük. Megtörtént, hogy egyszer-más-szor viharos záporeső ért; ilyenkor az állatokat a közeli fenyves erdőbe tereltük s magunk is terebélyes fenyők alatt kerestünk menedéket; ziva-tar után pedig nagy tüzet raktunk s azt körülállva szárítgattuk a rajtunk volt könnyű, gyatra ruhákat!

        Atyám a ház- és gazdasága körül előfordult kisebb-nagyobb javítá-sokat – ha nagyobb ács- vagy kovácsmunkákról nem volt szó – maga szokta elvégezni s az e célra szükséges szerszámokat egy kamrában tartotta, mivel én ilyen munkákat mindig nagy figyelemmel kísértem, kerestem az alkalmat, hogy szerzett ismereteimet értékesítsem! Midőn atyámat vagy a mezőn, vagy valami községi ügyben a házon kívül tud-tam, beosontam a szerszámkamrába s kiválasztottam a szerszámokat, melyekkel valami játékszer – többnyire gyermektaliga, madárkalitka, gereblye és egyéb apró gazdasági eszköz – elkészítésére alkalmasnak találtam. Használat után visszatettem a szerszámokat szokott helyükre, s apám csak akkor tudta meg, hogy azokat időközben más is használta, midőn azokon a rongáltság és tompaság jelei mutatkoztak. Ilyenkor per-sze az első gyanú reám esett, de én igyekeztem kikerülni az első villámcsapásokat és csak később mutatkoztam, midőn már csak dörgés – vagy morgásszerű zaj reszketette a levegőt!

        Még egy gyerekkori sikertelen vállalkozásomról kell megemlékez-nem, mely ugyan különös hátrányos következményekkel nem járt, de lelkületemre oly behatással volt, hogy azt soha el nem felejtettem! Egy tavaszi napon atyám a közeli Merény városkában tartott országos vásárra ment s meghagyta a béreseknek, hogy az udvar végében gyűjtött trágyát a szántóföldre kifuvarozza! A béres jókor reggel megkezdte a munkáját s talán a 3^ik kocsit is megrakta már, midőn anyám őt a pitvarba beszólí-totta, hogy reggelijéhez fogjon! A béres a felhívásnak eleget téve a trá-gyával megrakott négyökrös szekeret az udvarban hagyta, mialatt a ház kapuja is a már előzőleg történt kifuvarozás után nyitva maradt. Az ud-varban futkosva láttam, hogy az ökrös trágyaszekér indulásra készen áll és még az utcai kapu is nyitva van, így az ötletem támadt, hogy míg a béres reggelizik én kihajtom az ökrös szekeret az utcára s ezzel megmu-tatom, hogy én is értek valamit az ökrösfogat hajtásához! A szekér meg is indult s én az ostort büszkén pattogtattam! Erre azonban a szekér rúdja mellett befogott, hátsó fiatal ökör – a szokatlan új bérestől és ostortól megijedt, a párját a szekérrúddal együtt oldalra nyomta s azon pillanat-ban a szekér tengelye a kapuban megakadt, a kaput sarkából kiszakította s a kapu falpillérét is megrongálta! A nagy zajra a béres kirohant, de már csak annyit tudott segíteni, hogy az ökröket megállította és az összetört kaput és a rongált falpillér roncsait félretolta az útból! Édes anyám ki a nagy zajra szintén előrohant maga is megijedt a látványtól s szemrehá-nyást tett, hogy oly nagy bajt okoztam, melynek következményei atyám hazaérkezése után lesznek kézzelfoghatólag is érezhetők! Aznap sem az ebéd nem ízlett, sem a szokott játék és foglalkozás nem okozott örömöt és nagy nyugtalansággal vártam az esti órákban atyám hazaérkezését!

        Végre megérkezett atyám a merényi vásárról s belépve a kapun, lát-ta a nagy rongálást s megindult a kérdezősködés és a végbement katasz-trófának körülményes elbeszélése! Én távol tartottam magamat a hely-színi szemlétől s mikor már messziről láttam, hogy atyám a kapuhoz kö-zeledik, az udvarba osontam s az árnyékszékben kerestem menedéket a véletlenül reám jött szükséglet ürügye alatt! Mikor atyám tudomást szer-zett az esemény lefolyásáról, első kérdése a tettes holléte felől volt! Ez-iránt a helyszínen senki sem tudott felvilágosítást adni és megindult a keresés az egész ház körül. Végre midőn az árnyékszékben guggolva láttam, hogy sorsomat el nem kerülöm, lassan kisompolyogtam s úgy tettem, mintha tényleg szükségletemet végeztem volna. – Atyám látva a nagy szepegést s talán ez alkalommal maga is jobb kedvében volt, csu-pán jobb fülemet ráncigálta kissé s a nála szokatlan, nyugodt hangom mondotta, hogy jövőben ilyen vállalkozásokba ne fogjak! Másnap a kő-műves és ács rendbe hozta a kaput s ezzel az ügy befejezést nyert, ben-nem azonban ezen gyermekkori lelkifurdalás emléke megmaradt az öregkor végső napjáig!

       A népiskola 6^ik éve vége felé járt s életkorom 12^ik évében a húsvéti ünnepek alkalmából konfirmálásra készültem! Négy héttel az ünnepek előtt kezdődött a confirmandusok oktatása, melyet Lumnitzer Adolf evangelikus pap naponta egy- vagy másfél órában tartott. Ezen confir-mátió oktatás nagy megerőltetéssel járt, mert a rendes iskolai leczkéken kívül a pap által feladott és nagy szigorúsággal számonkért bibliai és hit-vallási tételeket is folyékonyan, könyv nélkül kellett megtanulni! Mivel pedig a gyerekeknek meg volt mondva, ki az előírt tételeket meg nem tanulja, az a confirmálásban és az úrvacsorában nem részesülhet s ennek következtében csak a következő évben jöhet ismét confirmálásra; azért minden gyermeknek és szülőknek is érdekében volt, hogy a confirmátió-hoz kötött feltételnek megfeleljen, vagyis, hogy a gyerek az előírt bibliai és hitvallási tételeket alaposan megtanulja! A húsvétvasárnapját megelő-ző héten a pap a confirmandusokat még egyszer alaposan kikérdezte s ez alkalommal meghozta ítéletét ki jelentkezhetik a nagy napon az oltár előtt az úrvacsora felvételére! Nagy örömmel távoztam ezen utolsó vizs-gáról, mert a pap nem csak az elsők közé sorozott, kik konfirmálandók lesznek, hanem külön megdicsért, hogy a kérdezett tételeket kifogásta-lanul felmondtam!

        Húsvét vasárnapja volt a nagy nap, midőn a confirmandusok az istentisztelet végével az oltár elébe álltak s a pap a szülők és hívek jelen-létében minden egyes gyermeket, – a fiúkat és leányokat – a bibliából és hitvallásból kikérdezte! Miután a feleletek kielégítők voltak s a lelkész kimondotta, hogy valamennyien méltók a Jézus-Krisztus emlékére ren-dezett úrvacsora felvételére, mindannyian az oltár körül letérdeltünk s az úrvacsora első kiosztásában részesültünk! A lelkész végimádságának el-hangzása után a confirmáltak sora elébe lépett és mindenkinek egy em-léklapot nyújtott át, mely egy-egy bibliai mondat mellett bizonyítvány is volt az illetőnek a hitvallásban történt oktatásáról és a hitközségbe való felvételéről. – Az én confirmátiói emléklapomat egyéb okmányaim kö-zött megőriztem s az otthon található bibliában van: Pál apostolnak Ti-tushoz írt levelének verse: „Da sei denen stark mein Sohn durch den Glauben an Jesu Christo!” („Te légy erős, fiam, a hit által a Jézus Krisztusban!”)

Iskolai évek a gymnasiumban

A confirmátió nagy eseménye után az iskolai év is csakhamar lezá-rult s ezzel népiskolai pályafutásomat 1862-ben befejeztem! Atyám most azon elhatározás előtt állott, hogy vagy tovább iskoláztat a gÿmnasiumban, vagy mesterségre ád! Szerette volna tudni, mily hajlandóságom van egyik- vagy másik mesterségre, vagy az iskolázás folytatására a gÿmna-siumban; én azonban semmiféle nyilatkozatra nem voltam kapható! /: ami talán nem is csodálni való, mert eddigelé mindig szigorú fegyelem alatt tartottak és mindent atyám akarata szerint kellett cselekednem!:/ Én előttem atyámnak egy János nevű fia volt, kire 4-5 éves koromból em-lékszem s aki Eperjesen a 3^ik gÿmnasiumi osztályban járt; ez megbete-gedvén hazahozták s rövid egy-két hét múlva tifuszban meghalt! Atyá-mat bizonyosan azon gondolat gyötörte, hogy midőn egyik fiát iskoláz-tatni akarta, s ez a mostoha sors rendelkezése folytán nem sikerült, most a második fiúval szemben az iskoláztatás költségeit akarja-e megtakarí-tani? Más részről azon körülmény, hogy a községben egy Piger nevű nagytekintélyű vagyonos bányatulajdonos már így második fiát – ki tő-lem egy évvel fiatalabb volt, – és egy Patzier nevű bányafelőr /: Hut-mann :/ a fiát szintén a rozsnyói gÿmnasiumba küldték: atyámat arra indíthatta, hogy engemet is a rozsnyói evang. gÿmnasiumba felvigyen! Így megtörtént, hogy atyám Patzier bányafelőrrel együtt a nyári szünidő alatt Rozsnyóra átrándultak s itt egy Gosztonyi nevű szűcsmes-ternél szállást és ellátást kialkudtak, mely szerint egy fiú után havi 11 forint volt fizetendő!

        Mivel szülőim szerették volna, hogy Máli nővérem – ki 2 évvel idő-sebb volt nálamnál – szintén megtanulja a magyar nyelvet, ezért velem együtt őt is felhozták Rozsnyóra s ugyancsak a Gosztonyi családnál he-lyezték el, mi annál czélszerűbbnek látszott, mert a háznál két idősebb leány is volt, kik kézimunkákkal foglalkoztak s így alkalom volt, hogy nővérem ilyen munkákban is némi jártasságot szerezzen!

       Az 1862^ik évi iskolai szünidő csakhamar elmúlt s atyám azon hie-delemben, hogy a gÿmnasiumban az iskolai év csak októberben kezdő-dik, Szeptember utolsó napjaiban felpakolt engem és nővéremet s felvitt Rozsnyóra. Egy napi utazás után, mely figyelmemet rendkívül lekötötte – mert a Szomolnokon – Uhornán – a pacsai hegyen – továbbá Kraszna-horkán át vivő út igen sok érdekességet nyújtott – estére megérkeztünk Rozsnyóra! Atyám még az nap rendezte a házbeliekkel az ellátási és fizetési ügyeket /: itt főleg a háziasszony és két felnőtt leánya voltak a tárgyalófelek; a házigazdának igen kevés beleszólása volt, mert az ő ténykedése főleg a házi szükségletek beszerezésére és a házkörüli munkák elvégzésére szorítkozott :/ másnap pedig a beiratkozás végett kellett a gÿmnasiumi igazgatónál jelentkezni! Nagy volt az öreg igazga-tónak /: Pelech János:/ meglepetése, hogy atyám és Patzier polgártárs fiaikat Szeptember végén hozzák az iskolába, midőn a tanítás már Szep-tember első napjaiban megkezdődött s a tananyagnak egy részén már túl-haladtak! Ennek daczára az igazgató azon feltevésben, hogy a novitiusok a mulasztást pótolni fogják, a felvételt mégis megengedte! Meg kell je-gyeznem, hogy az előző nyári szünidő alatt (tehát közel három hónapig) Svedléren Faix tanítónál leczkeórákat vettem a latin nyelvtanból, mert atyámnak bebeszélték, hogy azon esetben, ha a latin deklinációkat tu-dom, akkor az 1^ső osztály átugrásával a 2^ik gÿmnasiumi osztályba fel-vesznek! Midőn atyám ezen kérésével az igazgató elé állott, az engemet azonnal examinálni kezdett s midőn látta, hogy bizony a deklinációkat nem tudom, csak az 1^ső osztályba való beiratkozást engedte meg! /: Ezt utólag csak hálával könyvelhetem el, mert gyönge latinista lévén, a 2^ik, 3^ik osztályban még rosszabbul álltam volna latinból, mint később tény-leg állottam :/.

        Midőn atyám így az iskolai felvételt rendezte s a lakás- és ellátás ügyeivel is elkészült, hazautazott, én pedig Máli nővéremmel és a Patzier fiával ott maradtunk az idegenek között, kikkel igen nehezen tudtunk megbarátkozni, mert hiszen még beszélni sem tudtunk velük!

        Midőn másnap Patzier pajtásommal az iskolába ballagtunk, a fiúk könyvekkel és írószerekkel felszerelve érkeztek oda, mi ketten pedig könyv és irka nélkül sompolyogtunk az osztályba és beültünk egy üres padba! A tanár /: Geyer Gyula nagy természetbúvár :/ megérkezett és a természetrajzból kezdett magyarázni s a fontos dolgokat a táblára felírni, mit a fiúk aztán saját irkáikba lemásoltak! A tanár látva a két új jöve-vényt könyv és irka nélkül ott ülni és németül megszólított s kérdőre vont, hogy egy hónappal később jövünk iskolába s akkor is úgy, mintha csak játszótérre mennénk mulatni! A reám tett megjegyzését emlékeze-temben tartottam: „Ein schlechter Soldat, welcher ohne Gewähr und Munition is dies Schlacht zieht!”(„Rossz katona az, aki fegyver és muníció nélkül vonul a csatába) A legközelebbi órákra már megtanultuk az óra- és leczkerendet s meg-szereztük a szükséges könyveket és írószereket is, de maga a tanulás igen keserves volt, mert be kellett magolni a leczkét ismeretlen nyelven!

        Az első időben a tanárok némi elnézéssel voltak s megengedték, hogy egyes leckéket – pl. bibliai verseket – németül is elmondhassuk, de az általános eredmény az 1-^ső félév végén vajmi gyenge volt!

        Nagy lehangoltságot okozott, hogy a karácsonyi ünnepeket Rozs-nyón kellett tölteni, mert egyrészt az utazás a nagy hó és hideg miatt le-hetetlen volt, másrészt az iskolai ünnepeket fel kellett használni, hogy a magyar nyelvet gyakoroljuk az iskolában mulasztottakat pótoljuk!

        A téli hónapok elmúltával s a magyar nyelvben való előhaladással a tanulás némileg megkönnyebbült, s mivel a két tanár /: Gayer Gyula és Krausz Lajos:/ is bizonyos elnézést tanúsított, úgy remény volt, hogy az 1-ső gÿmnasiumi osztály záróvizsgája sikerülni fog! Közben persze még sok kellemes és kellemetlen élmény játszódott le, melyek közül egyet-mást meg kell említenem: így tavasszal nagy kedvvel kerestem fel a kö-zeli „paprétet” egy kedves napsütötte rétterületet, hol a gÿmnasiumi de-ákság – kicsiny és nagy – naponta az iskolai óra után labdázással és pigézssel igen hangulatos mulatságot rendezett. Ezen játékok mellett azután kevesebb idő jutott a tanulásra és Máli nővéremmel, ki felettem az instruktor szerepét játszotta, sokszor éles vélemény differenciák kelet-keztek! Ezen összetűzés annyira fejlődött, hogy nővérem egy asszony-küldöczczel, ki minden héten szokott volt Rozsnyóra, a heti vásárokra járni, levelet küldött haza, melyben megírta, hogy nem akarok tanulni, mindig kóborolok, sem a háziasszonyra, sem reá nem hallgatok és való-színűleg a vizsgán meg is fogok bukni!

        Atyám ezen levélre felkerekedett és személyesen, gyalogszerivel feljött Rozsnyóra s megtartotta a régóta nem hallott erkölcsi leczkét azon kilátással, hogy ha az évzáróvizsgán megbuknék, akkor deák életem be-fejeződött és csak a Faix tanító által megjövendölt, háromlábú suszter-szék marad hátra! Úgy látszik, hogy atyám személyes interventiója némi hatással volt, mert ezentúl nővérem és a háziak irányában engedéke-nyebb voltam s az 1^ső osztály záróvizsgája is kielégítő eredménynyel járt!

        Meg kell még említenem, hogy háziasszonyom iránt nagy ellen-szenvvel viseltettem, mert szűk koszton tartott s úgy magam, mint Máli nővérem is – kik otthon mindig bőséges táplálékhoz voltunk szokva – itt sokszor éhes gyomorral keltünk fel az asztaltól. Jellegzetes volt a házi-asszonyra egy esetem, midőn uzsonna osztás előtt, egyszer a pitvarból a padlásra vezető lépcsőn felmentem s fent leülvén, szomorkodtam egy Sári nevű nővérem elhalálozása felett – mert 1-2 nappal előzőleg kap-tunk hírt, hogy Sári nővérem, ki Svedléren egy Fábry nevű tekintélyes polgárnál volt férjnél, gyermekágyban meghalt – ekkor a háziasszony a szobából kijővén fogta a tejeskannát s az előkészített poharakat félig tejjel töltötte, másik felét pedig a közelben volt vizes kannából egészí-tette ki! Ezt látván csak annyit kiáltottam a padlásról: „Néni nekem ne töltsön vizet a tejembe!” erre az asszony meghökkent s csak annyit mon-dott: te haszontalan gézengúz, mit csinálsz a padláson, én csak a pohara-kat öblítettem ki – és bevitte az uzsonnát!

        Midőn az iskolai év lezárult atyám szekérrel jött Rozsnyóra, hogy a két gyerekét hazavigye! Ekkor a koszt miatt tett panaszunk folytán atyám a háziasszonynyal még összekülönbözött s így vegyes érzelmek-kel hagytuk el küzdelmes egy évi deákéletünk színhelyét!

        Az 1-^ső gÿmnasiumi osztály borús napjai és keservei mellett, meg kell említenem egy derűsebb epizódot is, melynek a húsvéti szünidő alatt Máli nővéremmel együtt részesei voltunk. A Rozsnyótól mintegy 3-4 órányira fekvő Csetnek város mellett, egy bányatiszti magános házban lakott Hennel Miksa nevű bányatiszt, ki édesanyám nővérének – Zsuzsi néninek leányát, Rózát bírta feleségül. Zsuzsi néni férje Oelschläger Ferencz egy alacsony termetű, zömök emberke, mesterségére mészáros volt, ki fiatalabb korában szeretett csinosan, magyarosan öltözködni s különösen ünnep- és vasárnapokon ezüst mentét és nagy ezüstgombok-kal feldíszített dolmányt viselt, azért őt a köznép „ezüst emberkének”, vagy svedléri nyelven „zëlba mänual”-nak nevezte. – Ezen házaspárnak egyetlen „Róza” /: svedlér nyelven: „Rözel”:/ nevű igen csinos leányuk volt – /: az arczképe rámában foglalva most is megvan :/ – ki Hennel Miksa bányatiszthez ment feleségül, de gyermekük nem volt, csak az öreg szülőket – a „Züzelt” és „Franczi” tartották maguknál! Ezen házaspár kedvező anyagi viszonyok között élt és Csetnek város intelli-gentiája között is bizonyos kedveltségnek örvendett! 

        Ők a rokonsági kapcsolatok és kedves, előzékeny modoruk folytán elhatározták, hogy a húsvéti szünnapokra engemet és Máli nővéremet magukhoz viszik! Kocsit küldtek tehát Rozsnyóra és mi örömmel ragad-tuk meg az alkalmat, hogy Gosztonyiék szűkös kosztját dúsabb, húsvéti ünnepi koszttal felcseréljük.

        Csetnekre érkezve Róza néni és az öreg nagybácsi és nagynéni igen szívesen fogadtak, mindenféle jóban részesítettek s így rövidesen igen otthonosnak éreztük magunkat. Nekem még különös örömben is volt ré-szem, mert a szomszédságban egy kapahámoros család lakott, hol egy körülbelül egykorú fiúval /: Stempel Pali:/ megismerkedtem s ezzel együtt megnéztük a vízihámort, a kapakovácsolást s készítettünk ma-gunk is felülcsapott vízikereket!

        Nagy élvezetem volt, midőn Hennel bácsi – ki lóháton szokott volt a távolabb fekvő bányákhoz kirándulni – midőn jó meszszire elébe men-tem, leszállott a lóról s engemet ültetett a nyeregbe, így hazáig lovagol-va, nagy kacagással fogadtak az otthoniak! Ily kellemes hangulat és szó-rakozás mellett csakhamar elteltek a húsvéti szünnapok s a kedves lo-vacska, kis kocsiba befogva visszavitt Rozsnyóra, hol alkalom volt az elmúlt szép napok felett búslakodni, de azok kellemes emlékét megőriz-tem.

        Az 1^ső gÿmnasiumi osztály elvégzése után a nyári szünidő hol a ház és gazdaság körüli munkálkodással, hol az előző gyermekkorban is megszokott szórakozásokkal telt el és közeledett az idő, hogy Rozsnyóra visszakerüljek! Atyámnak további iskoláztatásom nagy gondot okozott s alig volt kilátás, hogy a szükséges havi kosztpénzt értem megfizethesse!

        Szepességen akkori időben szokásban volt, hogy a szülők serdülő gyermekeiket cserébe adták magyar városokba, hol a gyermekeik a ma-gyar nyelvet megtanulhatták és a középiskolát meglátogathatták; ily városok voltak: Rozsnyó, Miskolcz, Debreczen, Nyíregyháza, a hol akkoriban mindenütt sok szepességi deák tanuló volt elhelyezve! Atyám tehát szintén ezt a módozatot kereste, hogy gÿmnasiumi tanulmányaimat folytathassam, ami sikerült is.

        A Svedlér városkában félévenkint tartani szokott nagyvásár alkal-mával atyám megismerkedett egy Engler Károly nevű rozsnyói szűrsza-bó mesterrel, kinek egy Andor nevű 9-10 éves fia volt, kit szeretett vol-na Szepességre, német szóra adni s atyám megragadt az alkalmat, hogy az Engler fiúval és velem való csereüzletet megkösse!

        Így 1863 Szept. 1-^én atyám ismét felvitt Rozsnyóra; beíratott a 2^ik gÿmnasiumi osztályba s elhelyezett Engler Károly szűrszabó mester há-zánál, viszont magával vitte az Engler fiút, hogy Svedléren a németszót megtanulja.

        Engler Károly szűrszabó mester Rozsnyón a „Kis Csucsomi” utcában /: a házszámra már nem emlékszem:/ egy kis házban – melynek közelében egy nyilvános forrásvíz csurgó volt – lakott; az utcára néző két ablakos szobával, mely s család lakó- és hálószobája, de egyszer-smind szabó műhely is volt rendesen két szabósegéddel.

        A szoba közepén volt a nagy asztal, melyen a mester a szűröket és gubákat előszabta s melyen az ebédet és vacsorát is felszolgáltatták! Az egyik utcai ablak mélyedésben a két szabólegénynek munkapadja állott, melynek két hoszszoldalán, magas székeken ülve a legények dolgoztak, a másik utczai ablak mellett egy hosszú támláspad volt elhelyezve, me-lyen a háziasszony a két-három gyerekkel szokott foglalkozni. – A szoba egyik hoszszfala mellett egy szekrény pohárszékkel állott, hol az evőesz-közöket, edényeket és a kenyeret szokták tartani, azután egy ágy és egy kályha következett. A szoba másik hoszszfala mentén, közvetlenül a varró- vagy munkapad mellett volt egy kis asztalka, mely egy az udvarra nyíló ablak mélyedésében állott. Ezen asztalka mellett a mester szokott volt dolgozni, ha sürgős munka volt, egyébként pedig én használtam, mint íróasztalt és iskolaszereim elhelyezésére! A szobának ugyanezen oldalán állott a másik nagy ágy, mely a mester fekhelyéül szolgált! A gyermekek s ezek között magam részére is a nagy ágyak alá tolható, ke-rekes tolóágyak szolgáltak, melyek este lefekvéskor a nagy ágyak alól kihúzattak – s reggel ismét a nagy ágyak alá tolattak!

        A szoba hátsó falában volt a konyhába nyíló ajtó, hol egy takarék-tűzhely és egy- vagy két cselédágy állott; itt volt az udvarra nyíló, kime-nő ajtó is; egy másik ajtó pedig és élelmikamrába szolgált, honnan még egy raktár helyiségbe lehetett jutni, hol a mesterséghez tartozó posztó- és készruha árukat tartották. Az épület végében volt a tehénistáló, árnyék-szék, trágyadomb és ehhez csatlakozott még egy kis gyümölcsöskert is!

        A lakóháznak ezen leírásából is látható, hogy szabad mozgásom igen szűk térre volt korlátozva s a tanulás lehetősége, különösen a téli hónapokban vajh mi nehéz volt! Mindemellett a házigazdámnak irá-nyomban tanúsított jóakarata s az asszonynak és gyermekeknek ragasz-kodása lehetővé tette, hogy a nehéz téli hónapokon szerencsésen átestem s amellett iskolai kötelességeimnek is eleget tehettem! A tavasz beálltá-val a helyzet megkönnyebbült, mert a tanulással nem voltam a szobára utalva s szabadon mozoghattam a kertben és a ház előtt, néhány lépés-nyire folyó „Drázus”patak partján, hol az odvas fűzfa törzsökön kala-páló harkály és az apró „zsuk” – ökörszem – fürge mozdulataiban gyö-nyörködhettem! Szülőimmel a levél útján való érintkezést egy küldöncz-asszony tartotta fenn, ki majdnem minden szombaton a nagy „Ökörhe-gyen” /:Pozsáló:/ átgyalogolva hozta a postát és küldeményeket és vitte az üzeneteket! /: A postai közlekedés Rozsnyó és Svedlér között akkor még nem létezett s ha az ember postán akart levelet feladni, úgy azt a szomolnoki postahivatalra, mint „utolsó postá”-ra kellett czímezni, hon-nan aztán küldöncz útján lett továbbítva :/. Mivel Rozsnyón úgy Sved-lérről, mint Óvízről több deák és munkásember /: bányászok:/ tartózko-dott, a postásasszonynak mindig sok megbízása volt, annál inkább, mert a szombati heti vásárokon a háztartások számára is egyet-mást kellett beszerezni, mi a Göllnitz völgyi kis helységekben nem volt megszerez-hető!

        A tanulás a II^ik gÿmnasiumi osztályban már könnyebben ment, mert a nyelvbeli nehézségek megszűntek s némi ösztönzést is éreztem azáltal, hogy Svedlérről még egy Piger Adolf nevű és a Patzier Andor fiú is járt a  II^ik osztályban, kiktől nem szerettem volna az osztályzatban elmaradni annál kevésbé, mert szégyeltem volna, ha Svedléren híre terjed, hogy a Jónásch fiú a deákok között a leggyengébb!

        Így eljött Június vége, midőn a vizsgák után atyám szekérrel eljött Rozsnyóra, elhozta a cserefiút – kivel, mint utólag értesültem, Svedléren sok baj volt, mert igen rakonczátlan természetű – s amellett rossz tanuló volt – s engemet viszszavitt az oly hőn óhajtott szülői otthonba!

       A következő iskolai évben – midőn a 3^ik gÿmnasiumi osztályba ju-tottam – atyám ismét egy csereüzletet kötött egy Labossa István nevű szintén szűrszabó mesterrel, ki egy Terike nevű leánykáját adta svedléri szülőim házába! Az új családi házra nézve megjegyzem, hogy a lakás tágasabb volt, mint az Engler féle lakás, mert két szoba és egy konyha s azonkívül egy kis árusító bolt is volt benne, ez utóbbiban a háziasszony dohányt s apróbb házszükségleti czikkeket árusított! A házhoz tartozott egy tágas udvar és egy igen nagy gyümölcsöskert, melyen keresztül egy kis patak folyt! Ezen kert, a benne volt kis filagóriával, kedvenc tartóz-kodási helyem volt; itt tanultam leczkémet, itt mászkáltam a gyümölcs-fákon s itt lubiczkoltam s készítettem vízikerekeket a patakmederben! Ha iskola pajtásaim meglátogattak, itt kergetőztünk, labdáztunk s szed-tük a gyümölcsöt anélkül, hogy megrovást kaptunk! A Labossa bácsira nézve az volt a tapasztalatom, hogy komoly, mogorva férfi volt, ki a ház népét szigorú kordában tartotta; némely alkalommal – midőn jó vásárt csinált – többet öntött a garatra s ilyenkor tombolt, szidta a háznépet, mely igyekezett tőle lehető távolságban maradni! A háziasszony, kinek a cserében való Terikén kívül még egy Erzsi nevű leánya volt – mint em-lékszem – magastermetű, csinos asszony volt és úgy látszott, az István bácsi – talán nem is ok nélkül – féltékenykedett, mi egy alkalommal majdnem katasztrófával járt.

        Az István bácsi egy jó hetivásár után pittyókás állapotban jött haza s midőn az egész ház körül duruzsolt és tombolt, a szobájába befordult, hol az asszony is tartózkodott; itt úgy látszott, erősebb szóváltás keletke-zett, mert az asszony megunhatta a folytonos piszkálást és viszonozta a sértegetéseket! Erre csak azt hallottam, hogy István bácsi ordítozva „megöllek, megöllek” kiáltással felcsapta az ajtót s a másik szobán és konyhán átrohanva a kamrából egy vadászpuskát fogott s azzal vissza-fordult, hogy az asszonyon bosszúját kitöltse! Az asszony érezve a ve-szélyt s szobából a kis üzlethelyiségbe s innen ki az udvarra – illetőleg az utczára futott s többé éjszakára nem is tért vissza, hanem más utczá-ban lakott öreganyjánál maradt! Az őrjöngő István bácsi puskával rohant a konyhán, szobán át az udvarra és szitkozódások között kereste az asz-szonyt, de szerencsére hiába! Végre is megunván a futkosást, visszatért a szobába, letette a puskát s még további szitkozódás és duruzsolás közben lefeküdt! Az egész színi jelenet alatt a házban volt népség u.m. mesterle-gények, szolgáló, az Erzsi leány s én magam is sarokba visszahúzódtunk s észrevétlenül figyeltük a színjáték lefolyását és a nap hősének elnému-lása után mi is nyugalomra tértünk! Másnap reggel a háziasszony visz-szatért s mintha misem történt volna, végezte napi munkáját. István bácsi is felkötötte a zöldposztós munkakötényt, segédei közé állott s tovább folytatta a szűrük és gubák szabását; feltűnt azonban, hogy az asszony és István bácsi több napon át igen hallgatag és szófukár  volt, valószínűleg az eljátszott családi jelenet lehangolta s bénítólag hatott a kedélyekre!

        Egyébként a Ladossa házban töltött egy iskolaévre szívesen emlék-szem viszsza, mert ellátásom és a háziak részéről tapasztalt bánásmód semmi kívánni valót nem hagyott! A nagy kertben eltöltött játszó- és tanulási órákat soha el nem felejtem.

        A  3^ik osztályban Justh János és Raffay János voltak tanáraim: az első magyar- és német nyelvtant és számtant, az utóbbi latin nyelvet és vallást tanított; a tornát Scheffer nevű tanár tanította a nyári hónapokban hetenként két délutánon /:szerdán és szombaton:/. Az 1865-^ik évi Június hó végén jó eredménynyel végezvén a 3^ik osztályt, megkönnyebbült lé-lekkel élveztem otthon a nyári szünidő kellemes napjait.

        Itt megemlítem, hogy a szünidő alatt Faix tanítótol zongora lecke-órákat vettem s atyám még azt az áldozatot hozta, hogy Rozsnyón egy zongorát vett 100 forintért, melyet maga ökrös szekeren két napi fárad-ságos utazással hozott Svedlérre! Bár nagy ambitióval nekiláttam a zon-goraművészet tanulásához s később is minden alkalmat felhasználtam némi gyakorlat megszerzésére, csekély zenei érzékem és tehetségem folytán még közepes eredmény sem tudtam elérni!

       Az 1865^ik évi Szeptember hónapban Rozsnyóra visszakerültem a IV^ik gÿmnaziumi osztályba! Ekkor atyám ismét az Engler családhoz adott, miután szülőim most a családnak Mari nevű leányát adoptálták cserébe egy évre! Ezen időszakra vonatkozólag megemlíthetem, hogy mint rozsnyói öregdeák ezen városnak és környékének minden zugát ismertem! Kirándultunk a Krasznahorkai várba, a Jóléczi hegyre, a Bá-nyaoldalra, Betlérre a gróf Andrássy-féle kastélykertbe, hol alkalmam volt medvéket, fácánokat, pávákat és egyéb ritkaságokat látni s a Sajó-ban fürödni; felmásztunk a háromcsúcsú szép Kálváriahegyre s elmen-tünk a Pozsáló hegy innenső oldalán fekvő Csucsom faluba, melynek útjába esett a rozsnyói püspöki fürdő, hol az iskolai majálisokat szokták megtartani!

        A karácsonyi ünnepek közeledvén mindinkább azon gondolattal foglalkoztam, hogyan lehetne a két heti iskolai szünidőt Svedléren el-tölteni! Az Ökörhegyen /:Pozsálón:/ átvezető gyalogút a nagy havazások folytán be volt temetve s a postásasszony járata is megszünt, magamnak egyedül pedig az ismeretlen vadonon át a gyalogutazást megkísérelni – már csak a fenevadak /:farkasok:/ miatt is – igen koczkázatos volt! Patzi-er Andor barátommal beszélgetve értesültem, hogy ő karácsonyra gyalog haza fog menni, mert az atyja egy bányász embert fog érte küldeni, ki-nek kalauzolása mellett könnyen megteszi a 10-11 órás utat! Patziernek szülői akkor már nem Svedléren, – hanem Metzenzéfen laktak s így neki Krasznahorkán és a pacsai nagy hegyen át Szomolnokra, innen megint a stószi hegyen át Stószra és úgy Metzenzéfre kellett gyalogolnia! Ezen út a Svedlérre vezető gyalogúttól körülbelül 90 foknyi szög alatt eltért s ha én Patzier barátommal s az ő bányász kísérőjével akartam a nagy hegyen átjutni, akkor velük Szomolnokig mehettem s itt ők jobbra a stószi he-gyen át Metzenzéfre – én pedig balra Szepes-Remetére s innen a Göll-nitz völgyön felfelé Svedlérre juthattam! A vállalkozás – tekintettel a téli nagy havazás és rövid nappalokra – kissé merésznek látszott, de a szülői házhoz való ragaszkodás és a honvágy oly nagy volt, hogy minden ag-gályt legyőzött.

        Így elhatároztam, hogy Patzier barátommal és a bányász kísérővel elindulok a téli vándorlásra! Engler bácsiékat szándékomról értesítettem s mentem Patzier barátom lakására, hogy a bányászember vezetése mel-lett, korán reggel indulhassunk! A nagy készülődés és izgalom mellett csak keveset aludtunk, hamarosan felöltözködve, kis kenyér-szalonna reggelinket elköltöttük s körülbelül 5 órakor indultunk.

        A városon kívül a bányász a gyalogutat kereste, mely erdőn keresz-tül, Krasznahorka elkerülésével közvetlenül Pacsa falura vezetett, mivel pedig különösen az erdőn sötét volt, kalauzunk bányamécs világítása mellett előre ment s én Patzier barátommal utána botorkáltunk, sokszor térdig hóban gázolva! Virradni kezdett midőn Pacsa falut elértük, mely közvetlenül a pacsai hegy lábánál elterül! Meg sem pihenve Pacsán neki vágtunk a nagy hegynek s nagy volt örömünk, midőn a hóban való nehéz gázolás után annak csúcsára, a nagy kereszthez feljutottunk!

        Lefelé a hegyen könnyebb volt a gyaloglás és csakhamar leérkez-tünk Uhorna faluba, hol az útszéli korcsmába betértünk! Itt némi erősítőt és reggelit vettünk magunkhoz és körülbelül 10 óra lehetett, midőn útun-kat a szomolnoki völgyön lefelé folytattuk! Útba ejtettük a szomolnoki tavat, melynek gátja a völgyet elzárja s mely a szomolnoki kohóműveket vízzel és hajtóerővel ellátta; további hosszabb gyaloglás után elértük a szomolnoki vámot s itt a korcsmában szintén kis pihenőt tartottunk! A vámból elindulva, rendes országúton Szomolnok felé haladtunk s déli pont egy órakor Szomolnok város piaczterére érkeztünk! Itt szétvált az utunk: Patzier barátom a bányász kísérővel jobbra a Stószi hegynek indult, nekem pedig balra az országút mentén Szepesremete irányába kellett haladnom! Szomolnokról kiérve már éreztem a fáradságot, mely Szomolnokhuttáig méginkább jelentkezett!

        Szomolnokhuttáról kiérve két út közül választhattam: vagy a ké-nyelmesebb, biztosabb, de hosszabb utat Szepes-Remetén keresztül, vagy Szep.Remete elkerülésével az u.n.”Kishegyen” és erdőn keresztül a rövidebb – de most télen esetleg veszélyesebb utat közvetlenül Svedlér felé! Némi habozás után a fáradság lehangoló érzése mellett, mit különö-sen a hátamon czipelt batyu idézett elő, elhatároztam, hogy a rövidebb, de kényelmetlenebb és veszélyesebb úton, az erdős hegyen át haladok! Így magamban barangolva csakhamar a „Kishegy” tetőre érkeztem, hon-nan lefelé már valamivel könnyebb lépésben folytathattam vándorláso-mat! Megnyugtató érzés fogott el, midőn az erdő közepén a zsemlyés asszonynyal találkoztam, ki hetenkint Szomolnokról szokott péksütemé-nyeket /:zsemlyét:/ Svedlérre hordani, mert már farkastámadástól nem kellett tartanom! Az erdőből kiérve a Göllnitz folyó mentén fölfelé még körülbelül egy órai utat kellett megtennem, midőn este 5 óra után, teljes sötétségben hazaérkeztem! Anyám meglátva a vándorlegényt, össze-csapta kezét s örömében sírva borult nyakamba! Mire nővérem és atyám is előkerült a sok kérdezősködés és faggatásra vándorlásom minden rész-letét el kellett mondanom s a végén mindenki hálát adott Istennek, hogy jó egészségben viszontláthattak! A karácsonyi ünnepek természetesen nagy boldogságban teltek el s csakhamar a Rozsnyóra való vißatérésre (*Itt egy kis érdekességet emelek ki: Jónásch Antal írásában a magyar „ssz” helyett gyakori a német „ß” használata, úgy látszik ez a gyermekkorban meg-szokott betűhasználat idős korában is elkísérte – L.P.) kellett gondolni. Atyám egy óvízi fuvarossal, ki ez alkalommal Rozsnyó-ra készült, megalkudott s így az újév után csakhamar ott voltam Engler bácsi házában, s folytattam a IV^ik osztályban tanulmányaimat!

        Egy kellemetlen körülményt meg kell említenem, melyen alkalom-mal a karácsonyi ünnepeket kissé megzavarta: midőn haza érkeztem anyám észrevette, hogy szokatlan módon vakarózom s midőn testemet megvizsgálta, az egész testen – főleg a kezeken és karokon – apró kiüté-seket látott; ezt valami rüh féle betegségnek nézték és azonnal kezelésbe vették oly módon, hogy valami csípős kenőcscsel bekentek s beburkolva kellett órákon át feküdni; azután megfürösztöttek és újból bekentek s ez több napon át tartott, míg a bőrhámlás bekövetkezett és ismét rendbe jöttem!

        A tanulás a téli hónapokban kissé nehezen ment, mert a szűk lakás – hol annyi ember tartózkodott – nem volt alkalmas, hogy a tanuló deák gondolatait a tanulásnál összpontosítsa és dolgozatait elkészítse, de a ta-vasz beálltával a helyzet javult s a ház mögött körülkerített kis gyümöl-csöskert nagyban hozzájárult, hogy IV^ik gÿmnaziumi osztályt is sikere-sen elvégezhettem! Az osztály tanárai /: Hajtoi tanár a magyar, Raffay a latin nyelvtan, Justh a szám- és mértan és Antal nevű református lelkész a földrajzt és történelmet tanította :/ jó indulattal viseltettek irányomban, s nem is adtam okot különös feddésre! Egy, az egész osztály által elkövetett deák csínyről mégis meg kell emlékeznem. Az I-^ső félév végén Antal tanár /: reform. lelkész :/ vizsgát tartott a földrajz és történelem-ből s az volt a szokás, hogy a kérdéseket papírlapokra /: sédákra:/ fel-írták s ezen sédákat az írással lefelé a vizsgaasztalra tették; a kiszólított tanuló egy ilyen sédát kihúzott s felelt azon kérdésre, mely ezen a sédán írva volt! Antal tanár a sédák elkészítésénél egy Krick Gyula nevű fiúra bízta, miután a kérdések sorozatát papírlapon neki átadta!

        A furfangos Krick a sédákat szépen elkészítette s azokat a kérdés-lajstrommal a tanárnak visszaadta, de készített még egy második pél-dányt is a sédákból, melyeket visszatartott és suttyomban elosztott a fiúk között oly megállapodással, hogy minden vizsgázó húzzon a vizsga-asztalon kiterített sédákból egyet s ügyes fordulattal dugja be azt a zse-bébe, vagy ingujjába, helyette pedig adja a hamis sédát a tanár úr ke-zébe, melynek kérdését már előzetesen betanulta! Ily módon az egész osztály a tanár és censor szeme előtt hamis séda kérdésekre felelt s a vizsga mindenkinek csodálkozására igen jól sikerült! A dolog azonban nem maradt titokban, mert a fiúk között többen voltak, kik otthon a sikerült hamissággal eldicsekedtek és így az eset a rektor fülébe jutott, ki tanári konferentiát összehívott, ott a Krick fiút kérdőre vonták s mint emlékszem az iskolából való kizárásra ítélték, a földrajz és történelem-ből pedig a vizsgát újból meg kellett tartani, mi most már szigorú ellen-őrzés mellett történt!

        A nyári félév elteltével atyám kocsin visszahozta az Engler csere-leányt s midőn a IV^ik osztályból a bizonyítványt kivettem, a tanároktól és háziaktól elbúcsúztam, boldog megelégedéssel kocsikáztam atyámmal vissza az annyira szeretett szülőföldemre!

        Ha visszagondolok a Rozsnyón eltöltött négy iskolai évre, most is érzem a fájdalmat és szenvedést, melylyel gyermek lelkemnek meg kel-lett küzdenie s látom a veszélyt, mely erkölcsi életemet fenyegette! A szűk lakásban, hol nagyok és kicsinyek, családtagok és idegenek össze-zsúfolva szorongtak s ahol gyakran durva, trágár és ocsmány beszédek elhangzottak, a legkedvezőbb alkalom volt a gyermeki lélek megron-tására és eldurvulására! A szűrszabólegényekkel jó barátságban voltam s a meleg évszakban velük együtt a padláson, zsúpszalmán aludtam; hogy ezen társaság reám, serdülő ifjúra mily hatással lehetett volna, ennek tudatára csak később, érettebb koromban jutottam! Hála a szülői házban belém oltott fegyelemnek, szülőim tiszta erkölcsű, vallásos életének, a gyermekkori impressziókat iskoláztatásom alatt is megőriztem és most, midőn készen állok utolsó számadásomat lezárni, áldom a Mindenhatót és áldom szülőimet, hogy életpályámat nyugodt, tiszta lelkiismerettel befejezhetem.

        Az alsó gÿmnaziumi osztályok elvégzése után 1866 évben, mivel a magyar nyelvben elég jártas voltam, atyám most már a közelebb eső iglói gÿmnaziumba hozott az 5^ik osztályba.  Itt ismét régi pajtásommal Petzier Andorral kerültem össze, kivel együtt egy Scholtz nevű öregasz-szonynál laktunk s havonta 2-2 forintot fizettünk; kosztunk – ebéd, vacsora  - az Alumniumban (alumnium: helyesen alumneum (latin): teljes ellátást nyújtó tanintézet) volt, hol apámnak egész évre 45 forintot kellett fizetnie; reggelire az előbbi napról felmaradt alumniumi kenyér és az időnkint otthonról küldött túró, szalonna, vaj szolgált! Petzier barátom akkor a 6^ik osztályban – tehát egy osztálylyal feljebb – járt! Mivel két évvel idősebb volt nálamnál – amellett, hogy magas, erős fiú is volt – mindig restelte, hogy velem egy osztályban legyen s azért már Rozsnyón kieszközölte a gÿmnaziumi igazgatónál, hogy midőn a III-^ik osztályból levizsgázott, megengedték neki a IV-^ik osztályban tanított főtantárgyakból is a vizsgát letenni, így aztán Petzier barátom a III-^ik osztályból közvetlenül az V-^ik osztályba került s Iglón, midőn én V-^ik osztályba léptem, ő már VI-^ik osztálybeli volt!

       Az iglói deákéletet csakhamar megszoktuk s a tanulás is elég jól ment! Két fiatal tanárunk közül Guhr Márton a latin, német, magyar nyelvtant, Scholtz Ágoston az algebrát és mértant tanította; a harmadik Kuncz Ödön agglegény, a vallás és görög nyelvtanból adta a leczkéket! Ezek közül Scholtz Ágoston bírta leginkább rokonszenvemet, ki az al-gebrai műveleteket nagyon megkedveltette velem! Az Iglón való tartóz-kodást csakhamar megszoktam és sokkal kedvezőbb hatással volt kedé-lyemre, mint Rozsnyó! Az alumniumi koszt, hová a gÿmnaziumi tanulók 50-60 %-a bejárt, elég jó volt, mert délben leves, hús, főzelékből – este főzelékből állott; délben mindenki 1/4 czipó kenyeret kapott, amely esté-re is elég volt; a reggeli néha elmaradt, de rendesen otthonról kaptunk hetenkint vagy egy kis bödön túrót, vagy bögre vajat vagy szalonnát, mert Svedlérről gyakran jártak be Iglóra emberek s néha atyám is meglá-togatott, ha például Lőcsén, mint megyebizottsági tag dolga volt! A na-gyobb ünnepi szünnapokat mindig Svedléren töltöttem, mert hiszen rö-vid 4-5 óra alatt lehetett gyalog – a hegyen át – Svedlérre jutni! Így az V-^ik gÿmnaziumi osztályt is csakhamar sikeresen elvégeztem és 1867 Szeptember első napjaiban atyám ismét visszavitt Iglóra! Most már egy Jármai nevű családnál kaptam lakást, hol két iskolatársammal együtt egy külön szobában voltunk elhelyezve! Ez alkalommal atyám a zongorámat is elhozta ökrösszekéren Iglóra, de sajnos valami nagy eredményt a hangszeren nem tudtam elérni! Petzier barátom akkor már kimaradt az iskolából, mert atyja nem bírta a költségeket és a fiú egy Münich Adolf nevű bányaigazgató irodájában – később pedig egy Kotterbachi bányá-nál kapott bányagyakornoki alkalmazást! Atyám is csak nagy megerőlte-téssel tudta gazdaságából az iskoláztatási költségeket kitermelni s úgy neki, mint magamnak is nagy örömünk volt, midőn az alumniumi bizott-ság a kosztpénzt számomra 45 forintról 30 forintra lemérsékelte! Meg-könnyítette helyzetemet, hogy egyik kamarásom, Mikolaÿ Aladár na-gyon gyenge tanuló volt s mert – különösen a mennyiségtanban – nem tudott boldogulni, megkért, hogy neki leczkeórákat adjak, mit havi 2-3 forintért el is vállaltam! Sajnos ezen áldozatának, a részemről kifejtett igyekezet és buzdítás dacára nem volt meg a kívánt eredménye, mert az Aladár barátom sokkal jobban kedvelte a tajtékpipáját és a sétálást, mint a mennyiségtant és trigonometriát s így megtörtént, hogy az év végén megbukott s az igazgató tanácsára nem is jött vißa Iglóra!

        Meg kell említenem, hogy az 1867/68-^ik évben Iglón új gÿmnazi-umi épületet emeltek a régi iskolának helyén, minélfogva, hogy a tanítás fennakadást ne szenvedjen – magánházakban béreltek alkalmas helyiségeket, hol az egyes osztályok számára a tanítási órákat tartották! Ily bé-relt helyiség volt a VI-^ik osztály részére egy Ritter nevű mészáros polgár házának utcára néző tágas szobája! Ezen szobában elhelyezték az ülőpa-dokat, táblát, katedrát s a tanítás akadálytalanul folyt, csupán a tanárokra nézve azon kényelmetlenséggel, hogy az egyik házban megtartott tanóra után egy másik – az utcza túlsó végén fekvő – házban kellett a másik tanórát megtartani! Ily körülmények között néha különös helyzetek ál-lottak elő, melyeket a pajkos fiatalság saját előnyére igyekezett kihasz-nálni! Így történt egy szép tavaszi napon, hogy a VI-^ik osztályból a mennyiségtani óra leteltével Scholtz tanár eltávozott s az egész osztály kitódult a ház udvarára s innen tovább a hátsó kertbe, itt megbeszéltük, hogy kár volna most Kuncz által tartandó görög órára bemenni s gon-doltuk, ha a tanár az osztályt üresen találja, ő maga is el fog távozni! Hogy azonban a tanár magatartására nézve tájékozva legyünk, nehány őrt bent hagytunk az osztályban azon megbízással, hogy az osztályból   /:egy volt lakószobából:/ egy hidegkonyhára nyíló kis ajtón át, a konyhában bújjanak el s figyeljék, mit csinál a tanár az üres osztályban s ha esetleg eltávozott, adjanak hírt!

        Midőn Kuncz benyitott az osztályba, csodálkozva körülnézett, de nem távozott el – mint gondoltuk – hanem a padok között átmenve a konyhára nyíló kis ajtót kinyitva, a visszahagyott őröket ott találta! Ezektől csakhamar megtudta a furfangos deákcsínyt s őket azonnal berendelte az osztályba, maga pedig a hosszú udvaron át a kertbe jött, honnan fenyegető gesztusokkal bekergetett bennünket az osztályba. Az esetet megrovásképen bejegyezte az osztálykönyvbe, de egyéb következ-ményei nem voltak!

        Még megemlítem, hogy a VI^ik osztály II^ik félévében növénytant is tanultunk és Jermÿ Gusztáv nevű tanárunkkal a szerdai és szombati délu-tánokon kirándulásokat szoktunk tenni, hol virág- és növénygyűjtés köz-ben mulatságos és szórakoztató játékokkal töltöttük az időt s este fáradtan, sokszor éhgyomorral tértünk lakásunkba vissza!

      A 6^ik osztály elvégzése után már mint nagy deák Svedléren is némi tekintélye tettem szert és Piger Adolf pajtásommal – ki most Késmárkon járta a gÿmnaziumi osztályokat – és a svedléri tanítókkal összebeszélve elhatároztuk, hogy valami színielőadást rendezünk! A színdarab megvá-lasztásával hamarosan dűlőre jutottunk – mint emlékszem egy Kotzebue-féle „Die eifersüchtige Frau” czímű vígjátékot kerestük elő egy könyv-tárban – s a szerepek kiosztása sem okozott nehézséget, mert három kis-lány /: Lumnitzer evang. papnak Berta nevű – Faix tanítónak Gizella ne-vű – és Krompaszky bányafelőrnek Jozefin nevű kislánya:/ csakhamar vállalkozott azok betöltésére! Nagy nehézséget okozott a színpadnak összeállítása, mert arra sem anyag, sem pénz nem állott rendelkezésre! A szükséges faanyagot /:gerendát, deszkát:/ kölcsönképen megkaptuk a várostól /:atyám akkor a városnál elöljáró – Wommund(?) – volt s így az ő jóvoltából kiadták az anyagokat, a kuliszákat, függönyöket, stb. min-denféle papírokból tákoltuk össze és Faix tanító – ki a tájképfestéshez is értett – a maga módja szerint kifestette /:mint emlékszem virágos parkot és szökőkutat is pingált:/. A színpad összeállításával egyidejűleg a pró-bákat is tartottuk, miután a szerepek megfelelő kiosztása után minden szereplő a maga szerepét jól betanulta!

        Ezen próbák rendkívül érdekesek voltak, mert azokon nemcsak a szereplők, hanem azoknak hozzátartozóik – a mamák, tanítók, jóbarátok – is megjelentek s szabadon gyakorolták kritikájukat! Úgy a szereplők előadása, mint a bírálók megjegyzései igen mulatságosak voltak és sok-szor óriási derültségben – és pukkadásig menő nevetésben nyertek kife-jezést! Midőn végre a színpaddal is elkészültünk, mely a népiskola egyik termében lett felállítva, s a szerepek betanulása is megfelelő volt, kitűz-tük az előadás napját, mely csak egy vasárnap este lehetett s melyre a meghívókat úgy Svedléren, mint a közeli Merényben is szétküldtük. Az alkalomra czigány zenészeket is hívtunk a Göllnitzbánya közelében fekvő Margitzán faluból – ahol akkor a környék legjobb czigányzené-szek laktak – mert hiszen a színielőadás után tartandó tánczmulatság volt fő czélja az egész színház-játél körüli fáradozásunknak! A színjáték ak-kori felfogásunk szerint, jól sikerült s a megjelent nézőközönség is gya-kori taps- és „hogy volt” kiáltással adott kifejezést tetszésének! A  játék befejezése után a szereplők és a hozzátartozók rövid lakomához ültek s azután kezdetét vette a tánczmulatság, mely majdnem kiviradtig elnyult!

        Ezen színjátékok ismétlődtek, midőn a VII^ik és VIII^ik gÿmnaziumi osztályt elvégeztem és alkalmul szolgáltak, hogy a szereplőket egy-máshoz közelébb hozzák! Így beleszeretett Piger Adolf Krampaczkÿ Jozefinbe, én pedig Lumnitzer Bertába! Hogy ezen szerelem csak plato-nikus volt, érthető, mert úgy Piger Adolf, mint én magam is oly távol voltunk még az önálló létfenntartás elérésétől, hogy komoly egybeke-lésre gondolni sem lehetett! Magamról most, midőn végnapjaimat élem, elmondhatom, hogy a Bertát teljes lelkemből szerettem s úgy éreztem, hogy ő is szeret engem, de ezen kölcsönös érzelmek szóban kifejezésre soha nem jutottak! Visszatartott engem a gondolat, hogy nagyon távol vagyok még, hogy kettőnk számára existentiát alapíthassak, ő pedig ne legyen feszélyezve, ha esetleg boldogságát más férfi oldalán találhatná! Így múltak az évek; én Selmeczre kerültem s a nyári szünidő alatt sok-szor találkoztam Bertával sőt olykor-olykor levelet is váltottunk! 1875-ben végeztem az akadémiát s mint állami bányagyakornok 2-3 hónapig Felsőbányára, – majd mint vasműgyakornok Salgótarjánba kerültem. – Ekkor kaptam értesítést, hogy Patzier Andor barátom, kinek már bánya-gondnoki állása volt, megkérte Lumnitzer Berta kezét, mi nekem nagy fájdalmat okozott, de tudva azt, hogy én még távol vagyok az önálló munkakör betöltésétől, melyben a leányt magam is boldoggá tehettem volna, gratuláltam mindkettőnek, sőt – midőn mindketten vőfélnek meg-hívtak, ezen tisztséget is elfogadtam és 1876 nyarán vezettem a szeretett leányt oltár elé, hogy Patzier Andor barátomnak hűséget esküdjön! Ez volt ifjúsági szerelmemnek végső akkordja s hálát adok a Mindenható-nak, hogy így történt, mert a részemre későbbre fenntartott s boldogult szeretett nőm és gyermekeim által megaranyozott családi életemben bő kárpótlást találtam az ifjúsági szenvedésért!

        Visszatérve iglói deákéveimre megemlítem, hogy 1868 Szeptem-berben atyámmal feljöttem Iglóra a VII-^ik gÿmnaziumi osztályba, s egy Nemetz nevű özvegyasszonynál – a gÿmnaziumi épület közelében – ta-láltunk lakást havi 2 forintért. – A lakás nagy szobából állott, hol még két fiatalabb deák is elhelyezkedett, kik szintén 2-2 forintot fizettek s így a háziasszony havonta 6 forintot kapott a szobáért. A lakás alig 50-60 lé-pésnyire lehetett az újonnan felépült gÿmnaziumtól s az alumniumtól is; azonkívül kertje is volt, melyből könnyen a „Venig” patak völgyébe le-hetett eljutni, mely kellemes tanulási és szórakozási helyül szolgált!

        Atyám elvégezve a beíratással járó dolgokat és fizetéseket /:mi ez idő szerint is, az alumniumi 30 forint kosztpénzzel együtt kb. 40-50 fo-rintra rugott s mit csak nagy nehézséggel tudott gazdaságából összehará-csolni:/ az egyfogatu „Molnár kocsin” hazatért! A tanítás a VII-^ik osz-tályban már az új gÿmnaziumi épületben folyt, mely egy emeletes volt s a földszinten az I-^ső – VI-^ik osztály – az emeleten a VII-^ik, VIII-^ik osz-tály, a fizika szertár, gyűjtemények, könyvtár és a nagy Auditorium-terem voltak elhelyezve. Az épület mögötti tágasabb kertben a tornászati szerek és berendezések találtak elhelyezést. A tanárok, kik a VII-^ik és VIII-^ik osztály tananyagát tanították következők voltak: Pákh Károly, ki az igazgatói állást is betöltötte, a történelmet és magyar irodalmat tanította, magas termetű, nőtlen ember, a 48-^iki magyar forradalom alatt fogságba került és sok szenvedésen ment keresztül, rendkívül szigorú volt s a diákság mindig a parancsoló katonatisztet látta benne! Különben Igló városában a polgárság előtt is nagy tekintélyben és kedveltségben állott!

        Egy másik tanár Tavassÿ Lajos, ki a latin és német irodalmat, nem-különben a logika tudományát tanította; a 48-^ik szabadságharczban mint honvédkapitány szolgált s szintén agglegény volt! Sajátságos modora és viselkedése első látásra rendkívül feltűnt, de az iglói polgárok és diák-ság előtt egészen megszokott jelenség volt. Feltűnő volt hosszú, vállig eső szőke haja és kétfelé fésült, hosszú szakálla; görbe botjára támasz-kodva, lassú lépésben haladt, az utcán sem jobbra, sem balra nem nézve s mérlegelt mozdulattal fogadta az elhaladók köszöntését! Midőn osztá-lyába bejött, körülnézett s lassú lépésben haladt a katedra felé; itt letette kalapját – vagy télen sipkáját és nyaksálját, összetette kezét s e szavak-kal „imádkozzunk” belekezdett az imádságba, mely a pillanatnyilag nyert benyomások hatása alatt, minden alkalommal más-más tartalmú volt! Így például, ha az osztályba való belépése alatt a fiúk között valami rendetlenkedést, vagy lármát tapasztalt, erre vonatkozó észrevételeit azonnal imádságba beleszőtte; vagy ha az ablak felé fordulva, ott a fecs-kék és madarak repülő gyakorlatait észlelte, a nyert impressziónak az imádságban adott kifejezést, stb. – Különben rendkívül nyugodtsággal tartotta előadásait s hallgatta ki tanítványait a leczke anyagból, mi mel-lett sokszor az ember lelkébe markoló, szarkasztikus megjegyzéseit tette!

        A 3^ik tanár Scholtz Ágoston, fiatal, nős, ki a matematikát és mér-tant adta elő; igen szigorú tanár, de rendkívül értelmes előadása mellett, a tanulók nagy része jó eredménynyel tanulta e tantárgyakat!

        A 4^ik tanár Jermÿ Gusztáv, ki a fizikát tanította, nagy természetba-rát és kutató. Egy igen derült kedélyű ember,ki talán kissé lazán tartotta a fegyelmet s hagyta magát a furfangos diákság által az előírt tanítási vá-gányból kitérítetni, de azért is a fiúk előtt igen kedvelt volt! /:a többi kö-zött egy esetet említek: midőn egy fizikaórán a tanár egy fiút felszólított, hogy az előzőleg feladott fizikai leczkét elmondja – melyet az illető bi-zonyosan nem tudott – egy fifikus fiú az első padsorban a tanár úrhoz azon meglepő kérdést intézte, hogy vajon mely időszakot tartja Tanár úr legalkalmasabbnak a szarvas vadászatra, mert hát az apja erdész lévén, úgy hallotta, hogy csak bizonyos időszakban lehet szarvasbikákra ered-ményesen vadászni. A tanár maga is vadászember lévén a kérdést nem tartotta alkalmatlannak s belekezdett a szarvas vadászat hosszas fejtege-tésébe s mert a fiú közbe-közbe még némi kérdéseket felvetett, a magya-rázgatás elhúzódott, amíg egyszer csak a pedellus harangja az óra végét jelezte! Így a sikerült deákfurfang útján a felszólított pajtás megmene-kült a sekundától!:/

        A 4^ik tanár Kuncz Ödön, a görög nyelvtant és etikát tanította s ar-ról volt ismert, hogy a leczke felmondására leginkább csak azt szóllította fel, aki, ha a tanár bejött és a katedrára lépett, ő reá nézett! Nekem ez a rossz szokásom volt, hogy mindig a tanárra figyeltem s azért azok közé tartoztam, kiket leggyakrabban felszólított, mi annál bosszantóbb volt, mert a görög tantárgy gyenge oldalam volt! Szerencsésebb helyzetben volt egy Csaszkóczÿ Mihály nevű iskolatársam, ki daczára, hogy az első padban ült, soha a tanárra nem nézett, hanem féloldalt fordulva, hol a pad alá, hol regényt szokott olvasni – hol a kijárati ajtó felé nézett s így megesett, hogy a tanár az egész félév alatt egyszer hívta feleletre s bár akkor sem tudott semmit a görögből, a „kielégítő” osztályzatot mégis megkapta! Nagy gyanunk volt, hogy Kuncz tanár – ki szubtilis, vézna emberke volt – az óriás termetű Csaszkóczy fiútól rettegett s innen szár-mazhatott ezen lojális bánásmódja a fiúval szemben!

        A VII^ik osztály szerencsés elvégzése után 1869 Szept. 1-én felke-rültem a VIII^ik osztályba; most is atyámnak egy tehenét – vagy egy pár ökrét kellett vásárra vinnie, hogy az iskoláztatáshoz szükséges ösz-szeget előteremtse, de meghozta az áldozatot, bár az azokért felhangzott panaszok és sopánkodások lelkületemre igen lehangolólag hatottak! Ig-lón az előző évi lakáson, özv. Nemetzné asszonyhoz s a régi kamará-sommal kerültem vissza! Tanáraim ugyanazok voltak, mint a VII^ik osz-tályban s a tanulás a megszokott tempóban, különös fennakadás nélkül folyt! Megemlítendő, hogy ez évben instruktori állást is kaptam egy Windl nevű iglói polgári házban, hol kis fiút tanítottam s ez nekem havi 4 forintot hozott, mi egy 8^ik osztálybeli deáknak tekintélyes honorárium volt!

        A 8^ik osztály 2^ik félévében leginkább a gÿmnazium felső osztályai-ban tanított tananyagnak ismétlése volt napirenden s minden erőnket kel-lett összeszedni, hogy a Június végén tartandó érettségi vizsga sikerrel járjon! A tanárok a rendelkezésre állott tanítási idő szerint felosztották az anyagot s nagy megerőltetésünkbe került, hogy a követelményeknek megfeleljünk! Az 1870^ik év tavaszán – főleg Május, Június – reggel 1/2 4 órakor felkeltünk s kisétálva az iglói kies határba, magoltuk a latin – magyar irodalmat, történelmet, stb. – 1/2 6 óra tájban egy juhász kalibá-hoz értünk, hol a bácsi frissen forralt zsendiczét (Zsendicze= forralt sajtkészítési savó a benne úszó túrócsomókkal) adott, melyet a ma-gunkkal hozott karaj kenyérrel elfogyasztva és az érte járó hatost meg-fizetve, sétálva visszatértünk a 7 órakor megkezdett iskolai leczkeórára! Ily testi-lelki megerőltetés és nagy szorongás között érkezett Június vége, mikorra az érettségi vizsga volt kitűzve! Az írásbeli vizsga magyar irodalmi értekezés és egy magyar szövegű feladatnak latinra fordítása volt! Mindkét feladatot elvégezve, azokat a tanárnak átadtuk, hogy azt a megejtendő elbírálás eredményével az érettségi vizsgáló-bizottság elé terjeszthesse!

       A szóbeli vizsga napján nagy lelki szorultság között léptünk a gÿm-názium nagy termébe, hol az érettségi bizottság az egész tanári karral, egy hosszú asztalnál ült; annak végén egy kis asztalka, melyen az írásbeli dolgozatok szétszórva feküdtek; aztán egy nagy írótábla a számtani- és mértani feladatok levezetésére! A fiúk a kisasztal és tábla körül elhelyezkedtek s a vizsgálat a-b szerinti sorrendben következett!

        Reám kerülvén a sor, az osztálytanár – Tavassÿ – először az írásbeli dolgozatról nyilatkozott s bár a latin dolgozatomra igen lesujtó ítéletet mondott – mert ezt a: ”Friß Vogel oder stirb” („Zabálj madár, vagy halj meg!”) kifejezéssel jellemezte, mi az akarat készséget, de a tehetség gyöngeségét akarta jelenteni – mégis elfogadhatónak találta, mire aztán a latinnyelv, történelem, ma-gyar irodalom és mennyiségtanból történt a vizsgálat s az eredmény „jó” – sőt az utóbbi tárgyból „kitűnő” eredménynyel járt! Így megkaptam a szívszorongva várt érettségi bizonyítványt, mely sok izgalom után lelkemnek nyugalmát meghozta és atyámnak várakozását is kielégítette!

       Itt meg kell említenem egy kedvelt tanáromnak, Scholtz Ágostonnak különös, rokonszenves viselkedését az érettségi vizsgán: nevezett tanár az érettségi előtti mennyiségtani órákon tanítványait mind megleczkéz-tette oly módon, hogy bizonyos feladatokat adott, melyek közül egyet-egyet minden fiúnak ott az óra alatt, az iskolatáblán kellett megoldani! Midőn mennyiségtanból érettségiztünk, Scholtz tanár a kérdéseket papír-sédákon felírva, a bizottság előtti asztalra tette s a szigorló fiúnak – egy sédát húzva – az abban foglalt feladatot kellett megfejtenie! Magam is az asztalon, egy csomóban fekvő sédákból a legfelsőt húztam s bizonyos jóleső meglepetéssel láttam, hogy azon feladat áll rajta, melyet már előzőleg az iskolai leczkeórán a tanár előtt kellett kidolgozni; a felelet természetesen fennakadás nélkül, hiba nélküli volt s így került az érettségi bizonyítványban matematikából a „praecellentes”!

        Az érettségi után tudtam meg, hogy a fiúk mindannyian, kik velem együtt vizsgáztak, a mennyiségtanból azon kérdést húzták, melyet előző-leg az iskolai órán, a táblán már kidolgoztak, de azért az érettségi bizonyítványban nem mindegyik kapta a „praecellentes”-t!

Az 1870-71iki kohógyakornoki év

Az érettségi után következett két hónapi szünidő talán életemnek legboldogabb korszaka volt! Svedléren Piger Adolffal és a tanítókkal /:volt akkor két fiatalabb tanító:/ színházat játszottunk, közelebbi és távolabbi kirándulásokat tettünk; így meglátogattuk Patzier Andor bará-tunkat, ki mint bányagyakornok Szlovinkán /:Korompa mellett:/ volt alkalmazva és a Göllnitzvölgyön felfelé gyalogolva, a dobsinai jégbar-langba is eljutottunk! A két nyári hónap azonban gyorsan letűnt s egyszerre a nagy kérdés előtt állottam: „mihez kezdjek?” Már deák koromban volt alkalmam a Svedlér közelében fekvő Kotterbach-i és szlovinkai bányaműveket – nem különben a szomolnoki kincstári rézkohókat /:huttákat:/ és a met-zenzéfi kapahámorokat megtekinteni s az ott látott berendezések és munkálatok érdeklődésemet mindig lekötötték! Atyám is értesült, hogy a bányák- és kohóknál alkalmazott tisztviselők /:kik az egész környéken nagy tekintélyben állottak:/ a selmeczi bányász akadémián kapták kiké-peztetésüket s hogy ott a jó tanulók még kincstári ösztöndíjakban is ré-szesülnek!

        Akkori időben Szepességen: „Felső Magyarországi Bányapolgár-ság” név alatt egy szövetkezet, vagy társaság állott fenn, melynek rész-vényesei nagy bánya- és erdőbirtokosok voltak s mely társaság négy – az akkori viszonyokhoz képest igen tekintélyes – kohó- illetve ércolvasztó-mű felett rendelkezett. Ezen olvasztó művek voltak: a Hernád völgyében fekvő István kohó /:Stefanhütte:/ Korompa közelében, hol ezüst és hi-ganyérczeket olvasztottak; Kissé lejebb, ugyancsak a Hernád völgyében, Margitzán falu közelében: „Phönix kohó”, hol rézérczek kerültek feldol-gozás alá; a Göllnitz folyó felső völgyében: Nagy-Hnilecz község mel-lett a „Georgihütte”, rézérczolvasztó – és az Igló közelében volt „Johan-nishütte” szintén rézércz olvasztómű. – /: Ezen utóbbi olvasztótelep he-lyén, – szép, kies völgyben – jelenleg az „Igló füred” klimatikus gyógy-fürdő áll:/

       A „Felsőmagyarországi Bányapolgárság” egy nyolc tagú tanács /:Assesorát:/ igazgatása alatt állott; azonkívül minden üzemnél egy gondnok /: Verwalter:/ és a szükséghez képest több hivatalnok /:kém-lész, olvasztómester, erdőmester, stb.:/ volt alkalmazva; az összes ol-vasztóművek /:kohók:/ felett pedig egy kohóigazgató állott, ki rendesen Margitzán közelében fekvő Jekelfalun /:a Jekelfalussÿ család régi kúriá-jában:/ lakott és a szükséghez képest havonta 2-3-szor látogatott el a kohókhoz! Az utazást természetesen mindig saját lófogatán tette meg! Az igazgató ezen időben Ferjencsik János, a selmeci akadémiát végzett 45-50 éves úr volt!

       Ferjencsik igazgatónak egyik utazása alkalmával, midőn Svedléren átkocsizott, kocsiját valami baleset érte, s kénytelen volt útját megszakí-tani; akkor véletlenül atyámmal találkozott, ki segítségét felajánlotta, őt házába hívta és kocsiját egy közellakó kovács segítségével rendbe hozta! A folytatott beszélgetés közben atyám szóba hozta, hogy fiát szeret-né a selmeczi akadémiára küldeni, de szűk anyagi viszonyai mellett nem tudja, miként volna az keresztülvihető, annál kevésbé, mert sejtelme sincs, milyen kiadásokkal van az összekötve! Ekkor Ferjencsik igazgató elmondotta atyámnak, hogy a „Felsőmagyarországi Bányapolgárság”-nak az akadémián két ösztöndíja van, egyenkint havi 20 forint összeggel; ez a két ösztöndíj ez idő szerint ki van adva, de az egyik egy év múlva felszabadul s akkor azt egy újabb jelentkező fiatalembernek lehet ado-mányozni! Az ösztöndíj elnyerése jó érettségi bizonyítvány bemutatásá-hoz és egy évi gyakorlati alkalmaztatáshoz a társulat valamelyik kohó-művénél van kötve! Az igazgató azt is mondotta, hogy jelenleg a Phőnix kohóműnél lehetne egy fiatal gyakornokot alkalmazni s megadta az in-struktiót, mely szerint atyám menjen el fiával személyesen Iglóra egy Gotthárd nevű úrhoz, ki a „Felsőmagyarországi Bányapolgárság”-nál az egyik tanácsnoki állást betöltötte s kinek a társaság ügyeinek intézésében legtöbb befolyása volt és terjeszsze elő kérelmét! A Ferjencsik igazgatótól vett ezen informátió alapján atyámmal fel-kerekedtünk s az érettségi bizonyítványnyal zsebemben elmentünk Igló-ra! Megtaláltuk a Gotthard-féle – a főutczán lévő – nagy házat s némi el-fogultsággal és szorongva kértünk a nagyúrnál kihallgatást! Gotthard egy középtermetű, öregebb úr elénkbe jött s  atyám előadta mondókáját, be-mutatva engem, mint kérvényezőt a bányapolgársági gyakornoki ál-lásra! Gotthard tanácsos elkérte érettségi bizonyítványomat, azt átolvas-va, helyeslőleg intett fejével; aztán kijelentette, hogy írjak folyamod-ványt a Bányapolgárság-tanácsához /:Assesorat:/, melyben érettségi bizonyítványom csatolása mellett, a Phönix kohónál üresedésben levő gyakornoki állásra való felvételemet kérelmezzem s azt adjam át Klein I. titkárnak, ki azt a legközelebbi ülés elé fogja terjeszteni! Midőn Gott-hard tanácsnok még jóakaratu figyelmeztetéseket adott, mily magavise-letet követel a társulat alkalmazottjaitól, különösen a fiatalemberektől, több latin mondást is fűzött beszédébe, melyek közül kettőt megjegyez-tem: „Non qui bene coepit, sed qui bene finit” („Nem a jó kezdet, hanem a jó befejezés érdemel dicséretet.”), vagy: „Qui proficit in studiis, et deficit in moribus, plus deficit, quam proficit”  („Aki előre halad a tanulmányokban, de hátra marad az erkölcsökben, többet megy hátra, mint előre” – latin példabeszéd mindkettő!). Atyámmal hazaérkezve, azonnal megírtam kérvényemet s beküld-tem Klein titkárnak, kérve őt, hogy azt a tanácsülés elé terjeszsze! Alig két hét eltelte után megjött a válasz, melyben a Felsőmagyarországi Bányapolgárság „Phönix” rézkohójához gyakornoknak felvettek napi 60 krajczár fizetéssel és az akkor érvényben volt 15 % pótlékkal, vagyis összesen napi: 60 + 60x0,15 = 69 krajczár díjazással! /:Ezzel egy 30 na-pos hónapban 20’70 forintot, egy 31 napos hónapban 21’09 forintot ke-restem:/. Úgy magam, mint atyám is a kapott alkalmaztatásnak nagyon meg-örültünk s az előkészületek megtétettek, hogy a „Phönix” kohótelepre el-utazzam! Midőn anyám fehérneműmet és ruházatomat rendbe hozta s atyám új koffert is készítetett az asztalossal, 1870 Szept. elején atyám-mal szekérre ültem s indultunk „Phönix hütté”-be, melyről atyám is csak kérdezősködés útján tudta meg, hogy merre fekszik! Szepesremetén, Helczmanócz orosz falun, Prakfalván, továbbá Göllnitzbányán, Jekkelfa-lun áthaladva Margiczán faluba érkeztünk; itt aztán az országúttól eltér-ve, jobbra egy helyi útra tértünk, mely a Hernád folyó mentén lefelé ve-zetett s körülbelül félóra eltelte után Phönix kohóhoz érkeztünk! A kohó-telep egy emeletes hivatali épületből állott, melyben Kézsmárszkÿ Antal kohógondnok, Szőnyeÿ István erdőmester, Quith Henrik kémlész lakott s melyben két iroda helyiség és még két vendégszoba is be volt rendez-ve! Nem messze ezen épülettől voltak az üzemi épületek: az érczolvasz-tó épület, a vízikerék által hajtott hengeres fúvógép épülete, a rézfinomí-tó kemencze épülete s a rézhámor épülete; azonkívül faszénraktár, aszta-  los- és ácsműhely épület! Ezektől távolabb a lejtős terület magasabb ré-szén volt a próbaház /:Probirgaden:/ a körülötte elterülő ércrakodó térrel és még magasabban a munkás lakóház-telep!    

        A telepre érkezve jelentkeztünk Kézsmárszkÿ kohógondnoknál, ki barátságosan fogadott s azonnal be is mutatott leendő közvetlen főnö-kömnek Quith Henrik kémlésznek /:egy 30 év körüli nőtlen fiatalember:/ ki körülbelül két év előtt végezhette az akadémiát!

        Midőn az urak a földszintes irodahelyiséget kijelölték mint leendő lakásomat, hol egy ágy, egy íróasztal, két iratszekrény, 2-3 üllőszék ké-pezte a bútorzatot, atyámmal bevittem ládámat s elhelyezkedtem új lak-osztályomban! Midőn a kohógondnok és kémlész úr útbaigazítása mel-lett még az olvasztómesterrel – Wernóczÿ Jánossal is – kinek felesége a nőtlen tisztviselőknek és az akkor épülő Kassa-Oderbergi vasút mér-nökeinek is kosztot szokott adni – az ebéd és vacsora ügyét elintéztük, atyám köszönettel elbúcsúzott az uraktól, én pedig egy darabon elkísér-tem őt, mit ő alkalmul felhasznált, hogy nekem még jó tanácsokat adjon új helyzetemben való magaviseletem tekintetében!

        Visszatérve irodai lakásomba, elrendeztem ágyamat s igyekeztem beleszokni új helyzetembe! Quith kémlész úr bevezetett munkaköröm teendőibe, melyek főleg abban állottak, hogy a munkáslistát vezettem, melybe a napszámokat bejegyeztem. – Evégből a térmester és hámor-mester minden reggel 6 órakor megjelent a munkásokkal s jelentette, kik fognak aznap bizonyos munkákat végezni; este 6 órakor pedig ismét je-lentkezett a munkásokkal a műszakok bejegyzése végett! Napközben vagy a Kohógondnok, vagy a Kémlész adott különféle írásbeli és számo-lási munkákat! Különös és rendszeresen visszatérő munka volt a havi bérlajstrom összeállítása, midőn úgy a napszámban – mint a szakmány-ban – dolgozó munkásoknak keresetét, a különféle levonásokat és a ki-járó pénzösszegeket kellett kiszámítani, mely munkáknál Quith kémlész úr kellő útbaigazítást adott!

         A hónap vége felé volt az ércbeváltás, midőn a kohó az egyes bányatulajdonosok – vagy bányamegbízottak által a kohóhoz szállított rézérceket átvette. – Ezen ércbeváltásnál az eljárás röviden következő volt: Egy tágas, bekerített térségen az egyes bányák részére kisebb-nagyobb területek voltak kijelölve, melyekre a hónap folyamán érceiket beszállították és azok szemnagysága szerint külön kúpos halmazokba rakták. A hónap végére ki volt tűzve a beváltási nap s akkor minden bánya beküldte megbízott bányatisztjét, vagy felőrét ércének a kohó részére való átadásra.

        Az átadás mérlegelés útján történt olyképen, hogy felállítottak egy egyensúly mérleget, melynek egyik karjára a súlyok /:rendszerint 100 kgr.:/ voltak feltéve, másik karján egy kiegyensúlyozott deszkaláda csüngött az érc felvételére! A kohó részéről a kémlész, vagy a gyakor-nok /:saját személyemben:/ – az illető bánya részéről a kiküldött megbí-zott voltak az ellenőrző közegek! A kohó megbízottja vezette az átvételi naplót, melybe sorszám szerint a bánya – /:vagy bányatulajdonos:/ neve, az ércnek minősége /:darabos, kavics- vagy homokszerű:/ – az alapkőzet minősége /:vagy kvarczos, vagy vaspátos, mert a rézérczek csak ezen két kőzet kíséretében fordultak elő a Szepességben:/ és a lemérlegelt mennyiség került bejegyzésre! Minden egyes mérlegelés 100 kgr. volt s az illető munkás, ki a mérleget kezelte, mindig hangos szóval jelezte hányadik mérleg serpenyőt szórta ki az elszállító munkás targonczájába, aki azt tovább tolta a kohónak ércrakodójára. Minden mérlegelést a két ellenőrző közeg /:a kémlész és a bányafelőr:/ egy vonással jelezte mérlegkönyvében s ha egy érchalom le volt mérlegelve, a mérlege-léseket összeadták s az eredményt a mérlegnapló utolsó rovatába beje-gyezték!

        Meg kell említeni, hogy az ércmérlegelés alatt minden egyes ládá-ból egy kanálnyi ércpróba vétetett s egy külön kis ládában lett össze-gyűjtve; ezen próbaanyagból állapíttatott meg a kémleldében első sorban az illető tétel alatti ércnek nedvességtartalma /:mely a lemérlegelt súly-ból azonnal levonásba hozatott:/ és későbbi eljárás szerint az ércnek réz-fém tartalma! Érdemesnek találom az érc fémtartalmának meghatározá-sára használt eljárást röviden leírni, mert abból is látható, hogy a Phönix kohónál eltöltött egy ifjukori életévem nem hiába való volt.

        Az ércpróbát, melyet csukott ládában hoztak az ércátvétel helyéről a próbaházba, itt első sorban pontosan megmérlegelték, aztán az egészet vasserpenyőbe szórták és fedett tűzhelyen folytonos kavarás közben a ta-padó nedvességtől megszabadították; /:a hőmérsék 100^o-nál valamivel magasabb lehetett:/ ekkor az ércpróbát ismét megmérlegelték s az első mérlegeléssel összehasonlítva, meghatározták az érc tapadónedvességét, mely az ércátvételnél talált súlyból levonásba hozatott!

        A megszárított ércpróba most mozsárba került, hol körülbelül borsó vagy lencse nagyságúra törték s az egészet jól összekeverve egy vaslapra kiterítették és egyenletes vastagságban köralakúra formálták; ekkor egy kis lapátkával a körlapot négy irányban keresztültúrták s a lapátkán ma-radt anyagot egy papírzacskóba tették, s azt megfelelő számozással ellát-ták! Az így nyert kisebb mennyiségű próbaanyagot aztán mozsárban fi-nom lisztté dörzsöltél; ezen lisztből aztán egy pontos analÿtikai mérle-gen bizonyos mennyiséget lemérlegeltek, azt salakképző anyaggal /:szó-dával, konyhasóval, stb.:/ összekeverték és agyagtégelybe helyezték. – Ilyképen minden egyes, a bányáktól átvett érctételnek próbája külön, számozott tégelybe került, mely tégelyek egy megfelelő – faszénnel fű-tött kemenczében a legnagyobb olvadási hőmérséknek kitétettek! Ezen eljárás mellett a tégelyekben foglalt ércek megolvadtak s a bennök volt fémréz apró gömb formában kivált a salakból és a tégely fenekén leülepedett! – A próbaolvasztás után a cseréptégelyek a számozásnak megfelelően kivétettek a kemenczéből s összetöretve a bennök talált fémréz-golyócska számozott kis csészébe helyeztetett. – A kémlésznek dolga volt most már minden próbagolyócskának súlyát az analÿtikai mérlegen meghatározni, hogy abból aztán az átvett érctételnek réztar-talmát megállapítsa s hogy aszerint a bányának fizetendő beváltási pénzösszeg kiszámítható legyen!

        Hogy az ércek fémtartalmának meghatározásánál tévedések lehe-tőleg kikerültessenek s a bánya vagy kohó hátrányt ne szenvedjen az ércpróbák három helyen lettek megvizsgálva, t. i. magában a Phönix-kohó kémleldéjében, továbbá a társulat Istvánkohó telepén és a kincstári szomolnokhuttai kémleldében! Ezen három kémleldében talált eredmé-nyek összehasonlíttattak s ha az eltérések bizonyos megengedett határon belül voltak, akkor a középérték volt irányadó; ha pedig mind a három eredmény nagyobb eltérést mutatott, akkor a kémleldék a próbaanyaggal a vizsgálatot megismételték!

       Az érckémlészet körüli segédkezésem mellett a kohógondnok által adott irodai munkákat is végeztem sőt az erdőmester – kinek irodája a kohóiroda mellett volt – szintén adott néha írásbeli munkákat. Rendes hivatalos foglalkozásom mellett kerestem alkalmat, hogy a kohótelepen végzett üzemi munkákkal is megismerkedjem, mi mellett Quith kémlész kellő magyarázatokkal szolgált. – Így gyakorlatilag megtanultam, mi-ként kell a rézérceket aknáspestben megömleszteni, hogy rézben dúsabb félterményt nyerjenek; ezen félterményt /:rézkészletet:/ újból pörkölni és másodszori olvasztásnak alávetni, midőn rézben dúsabb termény kelet-kezett! Ezen dúsabb rézkészletet ismét pörkölték és harmadszor is meg-olvasztották s ekkor az úgynevezett nyersrezet kapták, mely azonban még sok ként tartalmazott s így gyakorlati czélra nem volt használható! A további tisztítás /:finomítás:/ egy fával fűtött lángkemenczében „fino-mító kemenczében” /:Spleißofen:/ ment végbe, midőn a nyersrezet a lángkemenczében megömlesztették, a felületére levegőt fujtattak és nyírfa rudakkal keverték. – Ezen eljárás addig tartott, míg a vett próbák kellő szívós minőséget mutattak ekkor a rézfürdőt, előre elkészített kisebb-nagyobb homokgödrökbe lecsapolták, a tűzfolyó tömeg felületét vízzel lelocsolták, mialatt a veremben levő fémtömegnek felső felülete megmerevedett; a megmerevedett kérget vasfogókkal leemelték az alatta még hígfolyó tömegről és félrehúzták; a veremben visszamaradt tömegnek felületét ismét vízzel locsolták, míg egy újabb kéreg keletkezett, melyet szintén leemeltek! Így folytatták a locsolást és kéregleemelést, míg a verem kiürült! Ezen eljárás egyidejűleg folyt az összes vermeknél, míg az egész, a kemenczéből kikerült fémtömeg most már kisebb-nagyobb, vékonyabb – és vastagabb tárcsákban egy rakáson volt felhalmozva! Az így nyert terményt tárcsás réznek /: Schleißen-kupfer:/ nevezték! Az egész eljárásnak – ugy a lángkemenczében való kavarásnak, mint a vízzel való locsolásnak az volt a czélja, hogy a rézből a ként /:Sulfur./ kiüzze /:mert a réz nagy vegyrokonsággal bír a kénnel és a kettő nehezen elválasztható, de vízgőz jelenlétében a kén, mint kénhydrogén – hydrot-hion – SH₂ – kiválik; –  A tárcsás réz még egy utolsó finomítást kapott, midőn faszénnel nagy kovácstűz fölött, levegő hozzáfujtatása mellett, megömlesztették és egy lapos négyszögletes vas formába lecsapolták. A formából kiemelve a kb. 12 mm vastag rézlap a hámor alá került s itt kb. 8-10 mm vastagságra tömörítetett. – Ez képezte az u.n. táblarezet /:Plattenkupfer:/ mely tovább már eladásra került!

        A hétköznapi hivatalos foglalkozás mellett maradt még idő a szóra-kozásra is, mely leginkább abban állott, hogy Quith kémlészszel na-gyobb sétákat tettünk s megtekintettük a vasútépítési munkákat /:akkor épült a Kassa-Oderbergi vasút/:/, halászatot rendeztünk a Hernádban s néha Szőnyei erdőmesterrel vadászatra mentem /:de ha én voltam a va-dászok között, vadat sohasem lőttünk:/ sőt a farsang alatt Quith úrral Szepes-Olasziban voltam egy bálon is! Havi fizetésemmel takarékosan bántam, mert a havi kb. 20 forintból az ebéd-vacsora 14 forintján kívül, csupán némi irodalmi könyveket és ruhát vettem s atyámtól ezen gyakor-lati év alatt semmi támogatást nem vettem igénybe!

Selmeczi tanulmányi évek

A Phönix kohóban eltöltött egy gyakornoki év után a selmeczi Aka-démiára folyamodtam felvételért, hová érettségi bizonyítványomat és Kézsmárky kohógondnok által kiállított gyakornoki bizonyítványt be-küldtem; csakhamar megjött a válasz, hogy beiratkozás végett 1871. Ok-tob. 1^én jelentkezzem! A Phönix kohó gondnokától, Quith kémlésztől és Szőnyei erdőmes-tertől s több ismerőstől elbúcsúzván, az atyám által küldött fuvarossal hazautaztam, miután előzőleg még a „Bányapolgársághoz” kérvényt nyujtottam be a kilátásba helyezett selmeczi ösztöndíj adományozása ügyében! Nagy meglepetésemre és csalódásomra kérvényem nemleges eredménynyel járt, mert az ösztöndíjat egy Münnich Kálmán nevű fiatal embernek adták, ki egy évvel később érettségizett mint én és gyakorlati évet nem is szolgált, de atyja Münnich Adolf nagytekintélyű bányaigaz-gató és a Bányapolgárságnál tanácsnok volt!

        Így elesve az ösztöndíjtól, kétes volt, hogy atyám bírja-e a selmeczi iskoláztatással járó költségeket! Több oldalról nyert informátió szerint a selmeczi Akadémián állami ösztöndíjak vannak, melyeket szegény sor-sú, jó magaviseletű, szorgalmas és tehetséges hallgatók könnyen meg-szerezhetnek – így atyám és magam is bíztunk, hogy sikerülni fog ily ösztöndíjat elnyerni! Atyám tehát minden pénzét, mi gazdaságából sze-rezhető volt, összeszedte /:eladott egy pár ökröt:/ és adott nekem 100 fo-rintot, hogy abból utazásomat és a Selmeczen szükséges berendezéseket, továbbá lakást, ellátást, stb. fedezzem!

        Még a Phönix kohó telepen megismerkedtem egy Horváth Sándor nevű, göllnitzbányai fiatalemberrel, ki már egy évet töltött Selmeczen s most második évre készült oda, valamint egy Schwarcz Gyula nevű 8^ik reál iskolát végzett szlovinkai fiúval, ki szintén Selmeczre készült! Így összeálltunk hárman s meghatároztuk a napot, mikor indulunk Göllnitz-bányáról kocsin Kassára s innen tovább vonaton Selmeczbánya felé! Így elkészülvén az utiterv, az előző napon atyámmal Göllnitzbányára utaz-tam; itt Horváth Sándor barátom édesanyjánál betértünk, hol minden előkészület meg volt téve a másnapi selmeczi utazásra és Schwarcz Gyu-la is megérkezett kofferjával! Atyám látva, hogy a három fiú jóbarátság-ban és kedélyes hangulatban fogja a nagy utat megtenni, elbúcsúzott Horváth édesanyjától s visszaindult Svedlérre; én még elkísértem őt, míg Göllnitz várost elhagyta, azután szorongó kedélylyel és bizonytalan sej-telmekkel tértem vissza Horváth és Schwarcz barátaimhoz! Az estét és éjjelt Horváthéknál töltöttük, hol a Horváth édesanyja nagy vendégszere-tetben részesített! Másnap megjött a fuvaros, felraktuk koffereinket, el-búcsúztunk a háziaktól s indultunk Kassára! Az út nagy erdős hegyen vezetett keresztül s mint emlékszem délután érkeztünk Kassára! Mivel a vasúti vonat csak másnap reggel indult Hatvan felé, az éjjelt Kassán töl-töttük egy szállodaszobában. – Én akkor először jártam Kassán s két úti-társam, kik Kassát jól ismerték, körülvezettek s megmutatták a neveze-tesebb látnivalókat!

        Másnap reggel fuvarosunk a kofferekkel együtt kivitt a vasúti állo-másra, hol 3^ik vagy 4^ik osztályú menetjegyet váltottunk Hatvanig, s podgyászunkat is feladtuk – Én akkor utaztam először vasuton ’s oly kü-lönös érzés fogott el, milyent életemben sohasem tapasztaltam. A foly-ton változó tájak, faluk, állomások rendkívül lekötötték érzékeimet s mind újabb és újabb meglepetésekre adtak alkalmat! Bár az akkori vo-natsebesség a maival összehasonlítva, rendkívül kicsinynek tűnik fel – mert hiszen az út Kassától-Hatvanig körülbelül 7 órát vett igénybe – a szekeren való utazáshoz viszonyítva mégis rendkívüli és utolérhetetlen teljesítménynek látszott. Így érkeztünk az akkori „Tiszavidéki vasút” vonatával délután két óra tájban Hatvanba ’s itt be kellett várni a buda-pesti vonatot, mely akkor Budapesttől – Zólyomig már közlekedett.

        A hatvani állomás akkor még nagyon kezdetleges volt s körülötte nagy mezőségek terültek el, melyeken juhnyájak vígan legelésztek! A három utazó deák az állomásépület melletti zöld pázsiton leheverészett ’s a körülötte legelő juhnyájat, juhászával és őrzőkutyáival figyelte! Mi-vel a Budapest felől várt vonat csak több órával később érkezett, az időt felhasználtuk, hogy Hatvan helységét is megszemléljük, mely az állo-mástól körülbelül fél órányira volt! Ezen gyalogsétáról csak annyira em-lékszem, hogy Hatvan nagyobb falu benyomását tette, egy nagyobb piacztérrel, hol Honvéd emlékoszlop állott ’s annak közelében, oldalt volt egy nagyobb kúriaszerű épület.

        A sétáról az állomásra visszatérve végre megérkezett a budapesti vonat; megváltottuk menetjegyünket s feladtuk koffereinket a végállo-másra, Zólyomba! Ezen útszakaszról csak arra emlékszem, hogy Hat-vanból délután 5 óra tájban elindulva másnap hajnali 6 vagy 7 órakor érkeztünk Zólyomba; közben midőn éjjel Salgótarján vidékén átutaz-tunk, szokatlan kőszénkátrány légkörbe jutottunk, mely nekünk, felvidé-kieknek – kik ezen különös szagot alig ismertük – érzékeit kellemetlenül érintette!

        Zólyomba érkezve, besétáltunk a városba ’s felmentünk az ős zó-lyomi várba is, mely lezajlott régi koroknak emlékeit őrizte! Azután kerestünk fuvarost, ki minket és podgyászainkat Selmeczbányára vigye! Kora délután a fuvarossal együtt visszamentünk az állomásra, kiváltot-tuk koffereinket s azokat fuvarosunk kocsijára felrakva, magunk is elhe-lyezkedtünk ’s indultunk Selmeczbánya felé! Az út a szép Garam völ-gyön lefelé vezetett ’s változatos, erdős hegyoldalaival oly tájképeket mutatott, mintha csak a Szepességen utaztunk volna! Körülbelül 3-4 órai út után elérkeztünk a híres garami hídhoz, mely a Garamon át, a Selmecz felé vivő völgybe átvisz; ezen hídon átkelve, annak közvetlen közelében telepített u. n. „Garami korcsmá”-hoz érkeztünk ’s miközben kocsisunk az „állás”-ba hajtott, hogy lovait abrakoltassa, mi betértünk a vendégszo-bába szintén némi gyomor- és kedély hangoló felvételére! A szobába be-lépve ott egy 4-5 főből álló vidám társaság fogadott ’s Horváth Sándort, mint már ismert selmeczi bursot – Schwarczot és engemet pedig, mint „ostoba tevét” /:dummes Kamel:/ üdvözölt! Mindenféle élcek és mókák között adták meg az információkat, miképen kell a „tevének” /:Kamelnek:/ ’s később a „fuchs”-nak magát viselnie, hogy a megfelelő „honorig”-jelzést megszerezze, stb. –

       A víg hangulat és élcezés mellett a nótázás /:dalolás:/ sem maradha-tott el ’s mint alkalmi dalt fel kell jegyeznem a következőt: „Es steht ein Wirtshaus an der Gran da kehren alle Fahrleute. Frau Wirtin sitzt am Ofen, die Gäste um den Tisch herum, sind alle stockbesoffen. Frau Wirtin hat auch einen Knecht, der tut ihr alles gut und recht. Er tut die Karosserien und wenn er morgens früh aufsteht, da kann er sich kaum rühren!” („Van egy kocsma a Garamnál, ide térnek be az utazók mind. A gazdasszony a tűzhely mellett ül, a vendégek az asztal körül, mindnyájan tökrészegek. A gazdasszonynak van egy szolgája, aki megcsinál neki mindent jól és helyesen. Megcsinálja a kocsikat, s ha reggel felkel, alig tud mozogni!)

       Ily víg hangulat mellett gyorsan telt az idő s a fuvarosunk is sürgetett a továbbindulásra! Felültünk tehát kocsikra valamennyien ’s hold-világnál haladtunk a szűk selmeczi völgyön felfelé; lassan elérkeztünk Bélabányára, de itt megállás nélkül haladtunk tovább állandóan – mint egy iránytűmutatót – a selmeczi Kálváriahegyet előttünk tartva! Végre felkapaszkodtunk a Selmecz- és Bélabánya közötti hegygerincre, honnan már sebesen robogott le a szekér Selmecz városába!

      Nagy meglepetésemre a város közepén megint csak meredek uton kellett felfelé haladnunk, míg végre a „Kórház” utcába érkeztünk, hol Horváth Sándor /:vulgó: „Mise”:/ lakása volt. – Itt felzörgettük a ház-belieket /:mert este 10 óra elmult:/, felhordtuk koffereinket ’s elhelyez-kedtünk a számunkra fenntartott szobában! Fuvarosunkat kifizetve, az visszatért az éjjhomályban!

        Másnap reggel „Mise” barátunk körülvezetett a város fő utczáin, melynek kanyargós, hepe-hupás voltát nagyon megcsodáltuk ’s betér-tünk az „Akadémiai kávéház”-ba, az akadémikusok stabil otthonába. – Itt nagyon sok fiatalembert /: – öregebb szakálas burschokat, fiatal fuchsokat és ujonczokat – kameleket:/ találtunk, kik különféle tréfás, viczes üdvözlésekkel és megszólításokkal fogadtak! egyszersmind meg-magyarázták, hogy a ki akadémikus akar lenni, s mint „Bruder” ezen ká-véházba akar járni, annak a „Schacht”-társaságba be kell lépnie s ennek pénztárába havonta 1 forintot fizetnie! Természetes, hogy mi ujdonsült Kamélok mind beiratkoztunk ’s tagjai is maradtunk a „Schacht”-nak mindvégig!

        Azután mentünk a rektori hivatalba beiratkozás végett; itt megkap-tuk az igazolványt, hogy mint a „bányászati és erdészeti akadémia” pol-gárai felvétettünk s mint ilyenek az Akadémián fennálló jogszabályok rendelkezése alá tartozunk! /:az igazolvány a már előzőleg benyújtott felvételi kérvényre kapott „igenlő” válaszirat bemutatása mellett lett ki-állítva:/. Miután a tanárok neveit és az előadások órarendjét is megtud-tuk, beszereztük a szükséges író- és tanszereket, nemkülönben a minden akadémiai hallgatóra jelegzetes – nem nélkülözhető „barchet”-bányász-kabátot /:Grubenrokot:/, sipkát és farbőrt /:Hinterleder oder ?leder :/és gondoskodtunk napi ebédről /:mely leves, hús, főzelék, egy darab kenyérből állott és 24 krajczárba került, a reggeli vagy egy pohár tej, vagy semmi; a vacsora kenyér, túró, szalona, vagy sajtból állott:/

        Az előadások a kitűzött napon megkezdődtek ’s a tantárgyak, mint emlékszem: Alsó-felső mennyiségtan /:előadta Farbakÿ István:/, ábrá-zoló mértan /:előadta Herrmann Emil:/, fizika /:előadta Schwarcz Ottó:/, vegytan /:előadta Schenek István:/ – Az előadásokat szorgalmasan láto-gattuk s írtuk a jegyzeteket, mert a tanulásnál könyveket nem használ-tunk ’s így vizsgákra is csak az előadások után írt jegyzetekből készül-tünk!

       A komoly tanulás mellett a szórakozásra is jutott idő, mely a szom-batonkint este tartott „schachttágon” folyt le. – A „Schacht” /:hivatalos neve „Neuschacht”:/ egy, a városon kívül, túl a szélaknai kapun, egy hányda tetején álló bányarendelő ház volt, mely földszintjén 3 kocsmai helyiségből – és egy szoba-konyha és mellékhelyiségeket magábanfog-laló, vendéglős – lakásból állott, az emeleten pedig egy bányafelőrnek családja lakott. – A rendelőház közelében volt az akna, mely akkori idő-ben még üzemben volt ’s az aknaszállítás lójárgány /:Göppal:/ segítsé-gével történt. –

       Az ifjúsági „Schachttársaság” ezen aknaháztól vette elnevezését, mert valószínűleg az Akadémia felállítása óta ez a „Schacht” volt az ifjúságnak rendes gyülekező- és szórakozóhelye! /:Voltak ugyan sör el-árusító helyek a városban is, de ezeket az akadémikusok csak futólag látogatták:/

        Szombat este a „Schacht” társaság tagjai a kávéházban, melynek neve „Kaffeehaus zum goldenen Grubenlicht” volt, gyülekeztek és az elnök /:Präsident:/ vezérlete alatt sorakozva a „Schon wieder tönt vom Turmeher . . .” bányász induló ütemei mellett, dalolva haladtak a Szélaknai utca felé, majd a Szélaknai kapun át, jobbra fel a „Schacht”-ra!

        A „Schaht” vendéglő szobájábam, a két fal hosszában két hoßú (írva hosszú helyett!) asztal üllőpadokkal állott; az egyik asztalfőn a társaság elnöke ült ’s két oldalról a negyedéves bányász- és erdész-hallgatók, tehát a „Veteranissimusok”; a másik hosszú asztalnak felső végén, két oldalt a harmadévesek – vagyis a „Veteranok” foglaltak he-lyet ’s ugyanezen asztal alsó részén a másodévesek – vagyis a „Kohlen-brennerek” helyezkedtek el; az első éveseknek – vagyis „fuchsoknak” üllőhelyük nem volt, mert azok szolgálatot teljesítettek, midőn az üllő összes, idősebb „burschokat” a megrendelt ételek-italokkal kiszolgálták ’s a szükséges dohányzási szerekről is gondoskodtak! Midőn a társaság elhelyezkedett az első volt, hogy a „fuchsok” az ül-lő burschoknak a pohár sört felszolgálták, ekkor egyik Veteranissimus fel-állott s azon megszólítással: „Unser Präses” intonálta a dalt: „Wie traute Bruder sitzt man hier, so froh beim Burschenschmaus. Drum schenkt die leere Gläser ein und sauft sie wacker aus. Herzgeliebter Wein ich dies, sie lebe für und für schmeckt mein Stoff noch mal so süß, träum ich da-bei von ihr. Rasch wollet ihr Blut sie ist mir gut ihr edles Herz schlägt rein. Wenn einst in meinem Arm sie ruht, wie selig werde ich sein.“ („Mint kedves testvérek ülünk itt a legény(=Bursch)-lakomán. Ezért töltsétek meg az üres poharakat és bátran igyátok ki. A szívem szeretett-jének szánom ezt, éljen örökké. Akármilyen édes is italom, mégis róla álmodom. Hevesen pezseg a vére, jó az nekem, nemes szíve tisztán do-bog, ha egykor majd karomban pihen, milyen boldog leszek én!”). Ezen dalolás alatt az egész társaság felállt „s ezzel a rendes „Schacht-tag” megnyittatott ’s a további mulatság, evés, ivás, tréfálózás közben ujabb intermezzók és jelenetekkel – bizonyos szabályok szigorú betar-tásával, folytatódott! Az elnök, ki a rend és fegyelem felett állandóan őrködött – ami néha, midőn egyes elemek már sörközi állapotba jutottak, igen nehéz feladat volt – úgy a „Veteranissimusokat”, mint a „Veteránokat” időnkint és egyenkint egy-egy alkalmi dallal megtisztelte, mire az illető felállva, egy itcze sör felhajtásával s esetleg egy közbeszőtt szóló-dallal azt megköszönte! Így bizonyos időközökben az összes Veteranis-simusoknak – ezek után pedig a Veteránoknak jutott egy-egy dalosnóta, mely az illetőnek alkalmul szolgált egy itcze sörnek lehörpintésére /:az idő-közben megivott több itcze mellett:/! Midőn már a Veteránoknak megéneklése is befejezést nyert – mely időben az egész társaság már meglehetős illuminált állapotban volt – a Kohlenbrennerek /:2^od évesek:/ is egy közös dallal megtiszteltettek. – Ezen dal körülbelül így hangzott: „So leben die alten Kohlbrenner noch! So leben die alten Kohlbrenner noch! Ja sie leben! Ja sie leben!  Ja! Ja! Ja!” (Így élnek még a régi „Szénégető”-k! Így élnek még a régi „Szénége-tő”-k! Igen élnek! Igen!! Igen! Igen!) – Ezek után a hangulat rendesen már nagyon zajos volt s a präzesnek nem kis erőfeszítésébe került a rendet félig-meddig is fenntar-tani! Voltak ese-tek, midőn egyik-másik tag /: akár Veterán, akár Kohl-brenner, akár Fuchs:/ illuminált állapotában igen zajosan viselkedett ’s a präzesnek tekintélye sem tudta az illetőt megfékezni garázdaságában; ilyenkor a praezes előszóllított 3-4 fuchsot, parancsot adott, ’s akkor az illetőt megfogták ’s a külre tették, mire a rend helyreállott!

        A Kohlenbrennerek megéneklése után, mint utolsó és befejező ak-tus, következett a fuchsok megéneklése: „Lasst die Fuchsen saufen! Lasst die Fuchsen saufen! Schaut mal den Füchsen an! Wie der Füchse saufen kann! So wird der Fuchs ein Bursch! So wird der lederne fuchs ein Bursch!“ („Hagyjátok a rókákat vedelni! Hagyjátok a rókákat vedelni! Nézzé-tek a rókákat! Hogy tud vedelni a róka! Így lesz a rókából legény (=Bursch)!).A fuchsoknak megéneklése után a praezes még egy dalt intonált: !       Nun schwingen wir den Hut, das Bier, das Bier  war gut. Der Kaiser trinkt, Burgunder Wein, das schöne Mädchen schenkt ihn ein, es schmeckt ihr!Doch nicht besser! Nun Brüder gute Nacht, der Mond am Himmel wacht! Und wacht er nichts, so schläft er noch wir finden Thor und Haustür doch und ruhen fein in Frieden! Erre a Präses kijelentette: „Schachttag aus! Abfahren in Frieden und im Kaffeehaus! („Lengetjük a kalapunkat, a sör, a sör jó volt! A császár burgundi bort iszik, szép lány tölti neki, ízlik is neki! De nem jobban Nos testvérek, jó éjszakát, a hold az égen őrködik és ha nem őrködik, így alszik, a kaput és ajtót akkor is megtaláljuk és békességben jót pihenünk! Erre a Präses kijelentette:  „Estélynek vége! Békességben elmegyünk a kávéházba!”). Erre az egész kavargó társaság összeszedelőzködött és sörközi han-gulatban, hol zárt sorokban dalolva – hol egyenkint, mint elázott madár-ijesztő tódult a város utczáin végig a kávéházba! Itt már kisebb, nagyobb csoportokra oszlottak ’s legtöbben – kiknek zsebe asszkórban szenvedett – hazafelé indultak, mások azonban még „fekete”, „knikebein” vagy konyak-abszint, stb. mellett tovább maradtak és csak hajnal felé szállin-góztak a „kamráik”-ba!

        Midőn mint „Dummes Kamel” sorstársammal együtt először fel-mentem a „Schacht”-ra egy Michaëlis nevű veteranissimus /:kinek vul-gójára már nem emlékszem:/ vett pártfogásába és „Leib-bursch”-nak ajánlkozott, ki az ünnepélyes „fuchsavatásnál” /:keresztelésnél:/ a ke-resztapa /:Taufvater:/ tisztséget elvállalta! A kávéházból elindulva a szokot dalam ütemei mellett haladtunk a városon keresztül a „Schacht”-ra! Itt a praeses, mint rendesen megnyitot-ta a „Schachttagot” ’s folyt a mulatság és sörivás szokott rend- és forma-litások mellett! Midőn a veteranissimusok és veteránok tisztelő megé-neklése véget ért, a praeses elrendelte az u. n. „fuchsensprungot”, amely a „kamelok”-nak „fuchsok”-ká leendő megkeresztelésével járt! Ezen ün-nepies avatás abból állott, hogy az ujonczok /:kameelok:/ sorban felállot-tak egymás mögé és kétoldalról „Kohlenbrennerek” fadgyú gyertyákkal kezükben állottak. – Minden Kameel-nak volt egy, már előre megválasz-tott veteranissimusa, ki mint Keresztapa fogja a keresztelést végezni! Most előlépett az első „Kameel” s a praezes közelében felállván, előtte a választott veteranissimus keresztelőapa egy sörös itczével a kezében, két oldalt pedig két „Kohlbrenner” fadgyúgyertyákkal! Ekkor a praeses mondja: „Silentium! Das Kameel wird getauft!” Erre a „Kameel” lehajtja fejét az előtte álló keresztapa reáönti a sört ezen szavak kíséreté-ben: „Ich taufe dich im Namen der Bachus und Ceres, der allerschönste Venus dein Name sei: N. Y.!”/: nálam Wunderkind II:/  – Ezzel az itcze sör már lecsurgott a fejéről; a megkeresztelt megcsókolja a kereszt-apát, meghajlik a praezes előtt és tovább megy! Meg kell említeni, hogy a „Kameel” rendesen új barchet-bányászkabátot visel; míg a keresztelés aktusa folyt, az oldalt álló Kohlbrennerek gyertyákkal leperzselik az új barchetkabát szőrét ’s amennyire csak lehet, reákenik a gyertyák fadgyú-ját, mert a bányászkabát csak akkor lesz tiszteséges /:honorig:/, ha az kívülről minél zsírosabb, piszkosabb, kopottabb! Az első „Kameel” keresztelése után jön a második, kinek más Veteranissimus a keresztapja ’s így folytatódik a ceremónia míg az utolsó „Kameel”-t is megkeresztelték! Erre a megkereszteltek mégegy-szer, egymás után sorba állnak; előttük két veterán egy farrbőrt /:Leder:/ fog ’s azt a megkeresztelt Fuchsok elé tartja; ezek sorban egymás után a farbőrön átugranak s közben az egész társaság ezt a dalt énekli: „Lasse die Füchse, lasse die Füchse, lasse die Füchse springen! Schaut mal den Füchsen an, wie der Füchse springen kann!“ Midőn az utolsó Fuchs is átugrotta a bőrt, a praeses „Silentium”-ot kiált s mondja: „Kohlenbrenner auf die Löcher! Füchsen Dienst an-treten!“ Ekkor a Kohlbrennerek, kik eddig fuchs szolgálatot tettek, az utolsó asztal körül elhelyezkednek és ezentúl az új fuchsok teljesítenek szolgálatot! A Schachttagnak többi része a már előzőleg körülírt módon folytatódik! –

        Ha a „Schacht” társaságnak ezen szabály  szerint előírt ivó estélye-inek voltak is némi hátrányai, – mert alkalmat adtak a szeszesitalok mér-téken felüli élvezetére, mi egyes gyengébb morális erővel bíró egyének-nek vesztét okozta – /: többen emiatt tanulmányaikat nem is folytathatták és kénytelenek voltak az Akadémiáról távozni:/ annak előnyös hatását a fiatalemberek baráti összetartására, kölcsönös testvéri szeretetére gyako-rolt előnyös hatását nem lehet letagadni!  

        Megmutatta azt, midőn egyik-másik – bizonyos anyagi okok miatt – bajba került, a többi segítségére sietett! Ha egyik-másik megbetege-dett, az elnök a kávéház fekete táblájára sorban kiírta azoknak a nevét, kik napról-napra /:2 óránként felváltva:/ tartoztak a beteg ágyánál őrköd-ni és őt a szüksége ápolásba részesíteni! Nem csoda, hogy az összetar-tozandóság ezen érzése belső intim barátsággá fejlődött ’s ezen barátság a Selmeczről való távozás után is a legtöbb-ben örök emlékül megma-radt!

        Az első évben végzett tanulmányokról megjegyzem, hogy szorgal-masan látogattam az előadásokat s a vizsgákat úgy az 1^ső minta 2^ik félév végén /:különösen felső mennyiségtan, ábrázoló mértan és mechanika:/ jó eredménynyel letettem, mi annál inkább volt kívánatos, mert atyám a 30 forint havi tartási pénzeket csak nehezen tudta kiszorítani és igyekez-nem kellett, hogy a 2^ik évben az állami ösztöndíjat megkapjam! /: az 1^ső évben az ösztöndíjat a legjobb tanuló sem kaphatta meg!:/ Megemlítem, hogy az 1^ső félévben egy Lukács nevű fiúval ismerkedtem meg, kinek szülői Hodrusbányán laktak és atyjának kovácsműhelye volt az állami bányák számára! Ez a fiú igen gyenge volt a matematikában ’s így gyak-ran hozzám jött magyarázás czéljából! A karácsonyi ünnepek alatt kö-rülbelül két hétig szüneteltek az előadások s ekkor Lukács barátom meg-kért, hogy vele együtt menjek Hodrusra, hol szülői házánál együtt fo-gunk tanulni! A meghívást elfogadtam s így az értünk küldött szánon átrándultunk Hodrusbányára! Lukács szülői szívesen fogadtak ’s én igyekeztem a szívességüket azzal viszonozni, hogy Lukács Gyula bará-tomat a matematika szabályival minél behatóbban megismertessem! Saj-nos igyekezetem nem járt kellő sikerrel, mert barátom jobban szerette a karácsonyi mulatságokat ’s  tánczoló leányokat, mint a matematikát ’s így megtörtént, hogy midőn Selmeczre visszatértünk és a matematika-vizsgára került sor, Lukács barátom még a vizsga előtt visszalépett! Ne-vezett kollégám nem is maradt tovább az Akadémián, hanem – egyéb pályákon való hosszabb kísérletezések után – mint később értesültem – tűzoltó parancsnok lett s egy időben Budapesten is működött. Selmeczi tanulmányaim első éve letelvén, 1872 Július végén gon-doskodni kellett, hogy a szünidőre hazautazhassunk! Közvetlen vasúti összeköttetés a Szepességgel akkor még nem volt, mert a Kassa-Oder-bergi vasút akkor csak Liptó-Rózsahegyig volt kiépítve, másfelől pedig csak Zólyom – Hatvan – Kassán át lehetett volna Szepességre jutni! Összeálltunk tehát négyen s fogadtunk fuvarost, ki Selmeczről – Zólyom – Beszterczebányán át Rózsahegyre visz, honnan azután Iglóra kellett jönnünk!

        Selmeczről egy szép Júliusi napon délben elindultunk s a Bélabá-nyai völgyön lefelé a Garamhoz értünk; itt az ismeretes garami kocsmá-ban rövid ideig tartózkodva folytattuk utunkat a Garamon felfelé Zó-lyomig ’s azon túl Beszterczebányáig, hová az esti órákban érkeztünk! Szekerünk itt egy kocsiállásba fordult, mi pedig bekalandoztuk Beszter-czebányát ’s felkerestük a nevezetes beszterczebányai sörházakat ’s egyéb vendéglőket ’s mint emlékszem csak viradatkor tértünk az állásba, hol fuvarosunk várt! Némi készülődés után ’s mikor kocsisunk az abra-kolással elkészült, bizonyos hajnali hangulatban felültünk alkalmatossá-gunkra ’s egy hosszú utczán keresztül elhagytuk a várost!

        Utunk egy hosszú völgyön felfelé vezetett, melynek természeti szépségei kellemes szórakozást nyujtottak volna, de lelki diszpozitiónk nem volt alkalmas ily benyomások kellő értékelésére! Beszterczebányá-tól körülbelül fél órányira Óhegyre érkeztünk, hol akkoriban még egy kincstári rézkohó füstölt; körülötte kis munkásházak és a völgy túlsó ol-dalán templommal! /:itt megjegyzem, hogy későbbi apósom, Mialovich János ezen kohónál volt üzemfőnök /: Verwalter:/  ’s boldogult szeretett feleségem itt született:/. – Óhegyen túl, az országút mind meredekebb lesz ’s lassankint felfelé kanyarodik a „Sturecz” hegyre, melynek tetejére szekerünk csak lépésben tudott feljutni! /:A Sturecz hegy arról neveze-tes, hogy 1848^ik telén Görgey honvédhadseregével ezen hegyen át jutott a Szepességre, hol Igló mellett és a Branyiszkó hegyen ütközött meg az osztrákokkal:/. – A hegy túlsó oldalán szekerünk gyorsan döczögött a sok kanyarulaton át ’s csakhamar elértük Oszada falut, melyből jobbra, egy mellékvölgyben Koritnitza fürdő fekszik!

        Oszadától az út szélesebb völgyben lefelé vezet, hol imitt-amott merült fel egy-egy kisebb falu, vagy házcsoport, míg végre a széles Vág völgyben fekvő Rózsahegyre érkeztünk! Itt fuvarosunkkal leszámoltunk s podgyászainkat a Kassa-Oderbergi vasúton tovább utaztunk Iglóra! Iglón atyám várt szekérrel ’s nagyon megörült, hogy fiát egy évi távollét után, jó egészségben viszontláthatta! Nekem is nagy örömöm volt, hogy Svedléren anyámat és testvéreimet, nemkülönben az összes rokonokat és jó barátokat viszontláthattam ’s kéthavi szabad időmet kedvem szerint, társas szórakozásokban, a hegyeken való barangolásokban stb. tölthet-tem! Ezen szünidő alatt Patzier barátom, ki akkor Gömör megyében – Rákoson – mint bányagondnok volt állásban – egy bányászembert kül-dött Svedlérre, hogy – előzőleg történt megállapodásunk szerint – enge-met elkísérjen Rárosra, barátom meglátogatására! Egy szép reggelen te-hát magamra vettem kis oldaltáskámat a legszükségesebb holmikkal s vándorbottal kezemben, indultam, bányászemberem kíséretében a nagy útra!

        Svedlérről Óvíz telepen át, a hosszú Óvízi völgyön, nagy fenyves-erdőn keresztül – az előttem rozsnyói deákkoromból ismeretes – Ökör-hegyre /:vagy Pozsáló./ érkeztünk, honnan a gyalogút szintén nagy erdőn keresztül Rozsnyó felé visz! Délután 2 óra lehetett, midőn Rozsnyóra érkeztünk; itt kissé pihentünk ’s némi elemózsiát vettünk magunkhoz, azután tovább balagtunk a Csetnek felé vezető országúton! Egy-egy ki-sebb falun áthaladva /:Rudna, Sebespatak, Gencs/: este 6-7 óra tájban elértük Csetneket, melyet rozsnyói deákkoromból némileg ismertem! /:persze Hennel néniék már akkor régen nem laktak Csetneken ’s így nem lehetett hozzájuk betérni:/. – Itt azonban nem maradtunk, hanem tovább haladtunk Ochtnica faluba /:mely Csetnektől kb. félórányira fekszik:/ hol bányász kísérőm otthonosabb volt ’s itt szálltunk meg éjszakára! Másnap hajnalban felkerekedtünk ’s a jólsvai hegyen átvergődve, Jólsva kis városkába érkeztünk; anélkül, hogy megállapodtunk volna, tovább haladtunk s egy dűlőúton felfelé még egy kisebb hegyen kellett átvergődnünk, míg Nandrás falut elhagyva, végre az u. n. Rákos völgyébe ’s itt Patzier barátom lakásához érkeztünk! Patzier barátom egy egészen különálló – a bányához közelfekvő házban lakott ’s egyik leány nővére vezette háztartását. – Szívélyes üdvözlés, nemkülönban kellő mosakodás és utiportól való tisztogatás után, lakomázáshoz láttunk, melyhez szükséges kellékekről Patzier nővére bőven gondoskodott!

        Rákoson való tartózkodásomról annyit említhetek, hogy Patzier barátom mindent elkövetett, hogy a nála töltött 8-10 napi vendégségről kellemes emléket megőrizzek! Megismertem a rákosi vasércbányákat ’s a művelési módokat; bejártuk a vashegyi bányákat is, melyek akkor a régi Rimavölgyi vasmű társulat birtokában voltak; megismerkedtem a Rákos körüli faluk intelligentiájával – többek között Bradofka nevű és Liszkaÿ nevű evang. papokkal – és kellemes társas összejöveteleken vettem részt, hol víg poharazás között, kedélyes hangulatban töltöttünk egy-egy estét!

        Szeptember vége felé járt az idő, midőn a hazautazásra kellett gon-dolni! Patzier barátomnak szülői Svedléren lakván, ő is óhajtotta azokat meglátogatni; így aztán fuvarost fogadott, ki minket Csetneken, Rozs-nyón át Svedlérre vitt; az út ez alkalommal Rozsnyótól nem Kraszna-horka-Várallján és a pacsai hegyen át – hanem Betléren és a Szulóva hegységen át a Göllnitzvölgybe és Merényen /:Wagendrüssel:/ át Sved-lérre vitt, hová későn este megérkeztünk. Ezen utazással a nyári szünidő végéhez közeledtünk s gondoskodni kellett a Selmeczre való visszaté-résről! Édesanyám elkészítette fehérneműmet, atyám pedig gondosko-dott, hogy gazdaságából a szükséges költségeket előteremtse, mi most is csak nehézségekkel és nagy sopánkodás mellett történhetett! Lőcsén la-kott Gólián Károly – és Szlovinkán lakott Schwarcz Gyula kollégámmal megállapodtunk, hogy Iglóról vasuton elindulva Rózsahegyre utazunk, itt kocsit fogadva, a vakáczió előtt megtett uton, Beszterczebányán át Zólyomba ’s innen tovább ismét kocsin Selmeczbányára utazunk! A meghatározott napon kollégáimmal Iglón találkozva, az utazást Selmecz-bányára a terv szerint és különös fennakadás nélkül megtettük ’s mint 2^od éves hallgatók – a Schacht társaságban pedig mint „Kohlenbrenne-rek” – folytattuk tanulmányainkat.

        Selmeczen most Gólián és Schwarcz barátommal egy két kisszobá-ból álló lakást vettünk a Szélaknai úton, melyet később is – tanulmánya-ink elvégeztéig – megtartottuk! /:Ugyanazon házban, egy másik szobá-ban egy Wolf Jancsi nevű göllnitzbányai fiú és egy Petrogalli Géza nevű beszterczebányai fiú is lakott, kikkel együtt, közösen ebédeltünk, miután az ebédet egy kifőzőnő küldötte naponta lakásunkra! Wolf és Petrogalli kollégáról meg akarom említeni, hogy az első igen gyulékony fickó volt, ki nagyon szeretett kurizálni selmeczi széplányoknak, – a másik pedig rendkívül kényelmes, lusta foszer volt ’s igen sokszor elmulasztotta az előadási órákat! Mindkettő tanulmányaiban nagyon visszamaradt ’s nem is végezték az összes évfolyamokat!:/

        A selmeczi Akadémián akkor behozták az új tanulmányi rendszert, melynek lényege az volt, hogy a hallgatók „indexet” kaptak, melyben az illető a köteles tantárgyakat bejegyezte ’s a félév eltelte után a tantár-gyakból colloqválhatott /:de a colloqvium csak az ösztöndíjasokra volt kötelező:/ minek eredményét a tanár az indexbe bejegyezte! Ennek a ta-nulmányi szabadsággal indokolt rendszernek – a régi vizsgarendszerrel szemben – nagy hátránya volt, hogy a hallgatók tekintélyes része tanul-mányait elhanyagolta, collogviumokra nem jelentkezett ’s végre is kény-telen volt az Akadémiát otthagyni ’s eredmény nélkül eltávozni!

       Magam átérezvén atyám nehéz küzdelmét, hogy részemre a tanul-mányi költségeket megszerezze és szem előtt tartva jövendő boldogulá-som lehetőségét, tehetségemhez képest mindent megtettem, kitűzött czélom elérésére és elsősorban, hogy a második tanulmányi évben – az első félévi colloqviumok sikeres letevése után – az állami ösztöndíjat megnyerjem! Két kollégám és kamarásom Gólián és Schwarcz ugyanily helyzetben voltak ’s így mindhárman egy úton ’s egy czélpont elérésére törekedtünk!

        Az 1872/73^ik tanulmányi év első fele különös nehézség nélkül el-mult s midőn 1873 február vége felé az előírt colloqviumok megtartat-tak, azokat ugy magam, mint két collegám is jó eredménynyel letettük! Ekkor kiírták az Akadémián az üresedésbe jött állami tanulmányi díjakat ’s a feltételeket, melyek mellett, azok elnyerése végett folyamodni lehe-tett!

        Úgy Gólián és Schwarcz kollegám, mint magam is, benyujtottuk folyamodványainkat, szegénységi és egyéb bizonyítványokkal felszerel-ve a titkári hivatalban! Körülbelül Április közepén megjött az elintézés, mely szerint ugy két kollegám, mint én magam is az évi 300 forint álla-mi ösztöndíjat az 1872/73 tanévre megkaptuk ’s azt tanulmányaink ered-ményes befejezéséig /:tehát 3 évig:/ megtarthatjuk! Így az 1872/73^ik tan-évre, az elmult 6-7 hónapra szóló ösztöndíj részleteket, körülbelül 140-150 forintot – egy összegben kaptuk kifizetve!

        Hogy mily öröme volt a három kamarásnak ezen esemény felett, csak az tudná elképzelni, ki egész deákkori életében oly nehézségekkel és nyomasztó helyzetekkel küzködött, mint magam! A kapott nagy ösz-szegnek egy részét hasznos beszerzésekre – ruházat és taneszközökre – fordítottuk, de hogy közelálló barátaink is kapjanak valamit, fogadtunk három lovaskocsit ’s 5-6 kollegát összeszedve „Szklenó” fürdőre kirán-dultunk, hol egy vasárnap délutánt vígan eltöltve, késő éjszaka tértünk haza! /:Schwarcz barátom az ösztöndíj összegből – egyebek mellett – egy gyémántos pecsétgyűrűt is vett, melyet szklenói kirándulásunk alkalmával szerencsésen el is veszített!:/

        A 300 forint évi ösztöndíjból – melyből egy hónapra 25 forint esett volna – havonta csak 20 forintot fizettek ki; a visszatartott évi 60 forintot pedig a tanév végén tartani szokott gyakorlati utazásokra tartották fenn! Így az 1873 évi Július hónapban geológiából volt tanulmányi utazásunk, melyről következőkben kívánok röviden megemlékezni:

        Winkler Benő az ásványtan és geológia tanárának vezetése mellett indultunk kb. huszan Selmeczről, Garamberzenczén át Körmöczbányára, hol a bányák körüli geológiai viszonyokat tanulmányoztuk és mint külön nevezetességet a pénzverdét is megtekintettük! Egy napi tartózkodás után tovább indultunk Stubnya fürdőre, melynek környékén a numulit-kövületeket tartalmazó pallás kőzetek képezték tanulmányunk tárgyát! Mellesleg megnéztük a melegvíz forrásokat s felhasználtuk az alkalmat fürdésre is! A fürdővendéglőben egy alkalmi mulatságon részt vettünk, mely a hajnali órákig tartott! További utunk Liptóba vezetett s itt Liptó-Szt.Miklós közelében fekvő „Hradek” vagy „Liptó-Újhely” telepen vet-tünk szállást, honnan gyalogkirándulásokat tettünk a fehér- és fekete Vág völgyében, tanulmányozván a mészkőhegységeket és gyűjtve az ásványokat és kövületeket! Legkellemesebb volt azonban az esti talál-kozás a hradeki vendéglőben a közelben lakó erdészeti tisztviselőkkel, kik mint régi „bursok” csakhamar közzénk vegyültek, mi aztán egy rendszeres „schachttag” tartására adott alkalmat, mely hajnali órákig el-húzódott! Midőn reggel tovább kellett indulni, csak nagy futkosás- és keresgélés után lehetett a „jó firmákat” összeszedni, hogy utazásunkat folytathattuk!

        Hrádektől a Kassa-Oderbergi vasúton Iglóra érkeztünk, midőn közben még Poprádon is kiszálltunk ’s néhány óráig a Poprád folyó mentén geologizáltunk!

        Iglón a „Bányász” szállodában telepedtünk le éjszakára, miután este még a következő nap programja lett megállapítva! Iglón ugyanis Mün-nich Kálmán kollegánk atyja lakott, ki mint bányaigazgató a közelben fekvő kotterbachi és szlovinkai réz- és ezüstbányák felett a felügyeletet gyakorolta és Szepességen nagy tekintélyben állott; az ő intézkedésére másnap reggel kocsik állottak elő, melyek a Hernád völgyön lefelé Már-kusfalvára ’s innen egy oldalvölgyben fekvő „Kotterbach” bányatelepre vittek. – A „Kotterbach” bányatelep egy meglehetős szűk, hosszú völgy-ben fekszik, melynek alsó végében egy altáró nyílik, mely a völgy fel-sőbb részein, elszórtan fekvő aknák és bányaműveletek vizeit levezeti; a munkás lakházak és bányaépületek az aknák fekvése szerint, bizonyos csoportokban vannak elhelyezve. –  Utunk az egész völgyön felfelé a legmagasabb aknához, az u. n. „Ötös” aknához vezetett, melynek köze-lében a bányagondnoki lakás és munkás lakházak tekintélyes része cso-portosult! Itt leszálltunk a kocsikról s Winkler tanárunk körül csoporto-sulva, Schwarcz nevű bányagondnok, altisztjeinek élén üdvözölt ben-nünket! Rövid villásreggeli után bejártuk az egész bányatelepet ’s gyűj-tögettük az érdekes kvarcz-ásványokat és tellér kőzeteket! A völgy felső vége hegycsúcsban végződik, melynek tetején egy fennsíkon „Porács” nevű rusznyák falu fekszik! Miután Schwarcz bányagondnok a szemünk előtt feltárult gyönyörű vidék panorámáját megmagyarázta ’s Winkler professzorunk is tudományos geológiai és ásványtani előadását megtar-totta, visszafelé indultunk az „Ötös” aknához, azaz a gondnoki lakásá-hoz, hol némi üdülést véltünk találni korgó gyomrunk számára! Várako-zásunkban nem is csalatkoztunk, mert némi mosakodás után igen bősé-ges ebédhez ültünk, melyet a szeretetre méltó háziasszony részünkre el-készített! Természetes, hogy a jó ételekhez megfelelő italokról is volt gondoskodva ’s nagy keletje volt a pilzeni és bajor palaczksöröknek, melyek a társaságot csakhamar jókedvre serkentették! Előkerültek a selmeczi nóták s egy-kettőre indult a szabályszerű „schachttag”, mely csak akkor ért véget, midőn az összes jelenlevők a szokott „burschen-nóták” eléneklése mellett, a szabály szerint előírt sörmennyiséget bevet-ték! Már este volt, midőn Winkler professor indulásra szólította a társa-ságot ’s akkor előállottak a szekerek, búcsút vettünk a vendéglátó házi-gazdától – a háziasszony a hangulatos társaságtól már előzőleg elbúcsú-zott – s vißa kocsiztunk Iglóra!

        Iglón mág egy pár öreg selmeczi „burs”-sal jöttünk össze ’s így ter-mészetes volt, hogy velük a barátságot felújítottuk ’s talán hajnalodott, midőn nyugovóra tértünk, hogy reggel utunkat folytassunk Dobsina felé!

        Reggel a megrendelt szekerek előállottak s Winkler tanár úr már tü-relmetlenkedett, hogy a társaságot nehezen lehetett a hálószobákból ki-vezényelni, ami végre mégis sikerült! Podgyászainkat 4-5 szekérre rak-va, mi is felültünk ’s indult a menet Iglófüred felé, hogy az erdőn és a nagy hegyen /:melyet „Teufelskopf”-nak hívnak:/ keresztül Dobsinára jussunk! Azon helyen, hol jelenleg Iglófüred áll, régente egy rézolvasztó telep volt, mely a „Felsőmagyarországi bányapolgárság” birtokában volt, de akkoriban már csak a puszta salakhányda látszott és csak egy útszéli korcsma nagy szekérállással maradt vißa, mely az arra haladó fuvarosok etető- és itató helyéül szolgált! Mielőtt tehát szekereink a nagy hegyi út-nak indultak, kis pihenőt tartottak s az alkalmat mi is felhasználtuk, hogy a korcsmárost felkeressük a rendelkezésre álló italát megízleljük! A leírt útszéli korcsmát, melyet akkoriban „Quelle”-nek /:forrás-nak:/ hívtak – elhagyva nagy fenyves erdőbe jutottunk, melyben utunk lassan felfelé vezetett! Mivel az út mind meredekebb lett s fuvarosaink csak lépésben haladhattak, mi is nagyobbrészt leszálltunk ’s gyalog balagtunk a kocsik mellett! Így jutottunk fel végre a „Teufelskopf” legmagasabb gerinczére, hol ismét felültünk a szekerekre s döcögve a rossz erdei uton végre a Göllnitz völgyébe leértünk! Egy darabig a folyó mentén a Sztracenai völgyön felfelé haladva, bal felé kanyarodtunk a dobsinai hegyre, mely azonban sokkal alacsonyabb volt, mint az előbb elhagyott „Teufels-kopf”! Most már lefelé vezetett az út Dobsina városba, melyet az útka-nyarulatokból jól lehetett kivenni! Leérkezve a városba, annak előkelő-ségének egy része /:közöttük a jégbarlang felfedezője Ruffinÿ:/ fogadott bennünket ’s elszállásoltak a nagy vendéglőben! Némi tisztálkodás és mosakodás után körüljártuk a várost ’s érdeklődéssel hallgattuk a török hódoltság idejéből szóló szomorú leírásokat, mikor a füleki vár basája Dobsinára tört, a várost elpusztította, az elfogott lakosokat pedig felkon-czoltatta!

        Estére a vendéglő kertjében a város elöljárósága vacsorát rendezett, melyen intelligens polgárok ’s 2-3 az Akadémiát végzett bányász és er-dész is részt vett! Kedélyes hangulatban és selmeczi „bursch”-nóták vál-tozatos eléneklése mellett az éjjfél is elmult, mire szállásunkat felkeres-tük!

       Másnap reggel felkerekedtünk ’s dobsinai barátaink vezetése mellett gyalog indultunk, hogy a jégbarlangot ’s annak környékét tanulmányoz-zuk! Két-három órai gyaloglás után, miközben Winkler professorunk a geológiai viszonyokról, kísérőink pedig a vidék szépségeiről tartottak előadásokat, elérkeztünk a dobsinai hegy északi oldalán fekvő jégbar-langhoz – illetőleg a jégbarlang közelében lévő vendégfogadóhoz! Némi pihenés és üdülés után felmentünk a jégbarlang szájához ’s Ruffinÿ – a jégbarlang felfedezőjének kalauzolása mellett leszálltunk! A jégbarlang bejárata igen szűk, lapos nyílás volt, melyen guggolva átmenve, létrákon illetve lépcsőkön ereszkedtünk a barlang belsejébe. – Itt egy folyosón át-haladva, melyben már jeges képződmények mutatkoztak, nagy tágas tér-be jutottunk, hol aztán csupa jégtükör volt körülöttünk! Csak óvatosan és a barlangban már beállított fakorlátokba fogódzva tudtunk előre haladni ’s az egyes részlet-képződményeket megbámulni! Egyik részen egy be-fagyott vízesés, más részen oltárszerű jégalakulat és egy függönyszerű, lecsüngő jégtömb kápráztatta szemünket! Ezen nagy termen áthaladva egy lépcső vezetett egy alsóbb üregbe, mely kisebb volt, mint az előbbi, de szintén a legváltozatosabb jégalakulatokat mutatta! Vezetőnk végre még egy legalsóbb üregbe levezetett, de itt jég már nem volt található, hanem – mint emlékszem – pallás, réteges kőzetből állott. Midőn a bar-langnak minden zugát átkutattuk és vezetőnknek a barlang felfedezésé-nek történeti előadását hallgattuk, visszafelé indultunk ’s csakhamar a júliusi nap által ragyogóan megvilágított erdős és pázsitos hegyoldal kellemes benyomásait élveztük! Lefelé haladva, rövidesen megérkez-tünk a barlangi vendégfogadóhoz, hol a szabadban terített ebédlőasztal várt. – Rövid készülődés után – midőn bevezetésül egy-egy pohár sört felhajtottunk – hozzáültünk az ebédhez, melyet kísérőink Dobsina város vendégszerető előzékenységből számunkra rendeltek! Felesleges említe-nem, hogy a vendégszerető város jólétére és szeretetre méltó kísérőink egészségére számos felköszöntő hangzott el, mi mellett természetesen a selmeczi bursnóták a kísérő zenét adták! Végre is az esteli idő közeled-vén búcsút kellett vennünk vendégszerető kísérőinktől és kocsikra ülvén Poprád felé vettük utunkat!

       Eredeti utitervünk szerint a dobsinai jégbarlang megtekintése után Bécsbe kellett volna utaznunk, hol akkor az 1873^ik világkiállítás meg-nyílott, de ugyanakkor a kolerajárvány is nagy mértékben fellépett ’s minthogy a betegség terjedéseről mindenféle aggasztó hírek hallat-szottak, Winkler tanárunk elállott a szándéktól, hogy a fiúkat Bécsbe kí-sérje; így Poprádon a nagy gyakorlatot befejezettnek jelentette ki és mindenki tetszésére bízta, hogy Poprádról oda utazzék, ahova maga akarja! Miután a nagygyakorlattal a tanulmányi év is befejezést nyert, a fiúknak nagy része ugy határozott, hogy kiki a nagy vakátióra haza-utazik; így magam is Poprádról Iglóra és innen szekeren Svedlérre szülőimhez hazautaztam!

       A két hónapi szünidőt most is úgy töltöttem, hogy részint atyámnak segítettem gazdasága körül, részint barátaimmal kirándulásokon vettem részt; így meglátogattam Schwarcz Gyula barátomat Szlovinkán /:az aty-ja ott bányafelőr – Hutmann – volt:/; Piger Adolf barátommal a Göllnitz völgyön fel, Merényen át Nagy Hniletzre és innen Dobsina felé egy ko-baltbányához gyalogoltunk fel akkor Patzier barátom mint bányagyakor-nok volt alkalmazva; a svedléri tanítókkal is összejöttünk s egy-egy kug-lipartit is rendeztünk!

       Az 1873^ik évi szünidő így hamarosan eltelvén, édesanyám újból összeszedte fehérneműmet és csomagoltam a selmeczi utazáshoz! Mivel most már a Kassa-Oderbergi vasút egész hosszában üzemben volt és a Selmecz-Garamberzencze vicinális is kiépült, a Selmeczre való utazás semmi nehézséggel nem járt ’s Iglóról reggel elindulva, estére már Selmeczbányára érkeztünk!

        Selmeczen már az előző tanévben be volt vezetve az új tanrendszer /:midőn a félévi vizsgák helyett a colloqviumok – s a bizonyítványok helyett az indexek jöttek divatba:/ ’s így indexünkbe a 3^ik évben hallga-tandó tantárgyakat beírtuk ’s az akadémiai igazgatónál /:akkoriban Far-baky István:/ és a szaktanároknál jelentkeztünk, kik az indexben jelent-kezésünket névaláírásukkal igazolták! Mint szaktanárok akkor Litscha-uer Lajos bányatanácsos /:a bányatan és ércelőkészítés előadója:/ Chris-már Ottó /:később Csétÿ-re magyarosítva:/ a bányaméréstan és pénzü-gyek, – Pöschl Ede bányatanácsos a bányagéptan, – Hermann Emil a szilárdságtan – és hőtan, – Lehoczkÿ János a vasútépítéstan – Kubácska Húgo a fémkohászat encyklopediája – és Nickl Zsigmond az építészettan előadója szerepeltek!

        Az ifjúsági „schachttársaságban” akkor már mint „veteran” többi kollegámmal együtt megfelelő nagyobb tekintélyben állottunk ’s buz-gólkodtunk tekintélyünk kellő fenntartására! /:akkor ugyanis az ifjúság között már egy másik társaság keletkezett, mely a régi „schacht” hagyo-mányos szokásait elvetette ’s azon czímen, hogy magyar fiúkhoz nem illik németektől átvett szokásokat és hagyományokat ápolni, új társasá-got alapított, mely azonban akkor még kevés tagot számlált és mivel ezek összejövetelüket rendesen városi korcsmában tartották, hol egyszer-másszor minden fegyelem nélkül garázdaságokat vittek véghez, a „schacht” társaságbeliek lehetőleg távol tartották magukat tőlük és „Jönke pings” csúfnévvel illették őket! Alapjában véve a „Jönke pinks”-ek véleménye helyes volt, mely szerint nem illő dolog, hogy magyar-országi főiskolán az ifjúság német hagyományoknak és szokásoknak hó-doljon, mégis igen fontos okok voltak, melyek akkoriban a német „bur-schenschaft” fenntartását igazolták”

        A selmeczi bányászati és erdészeti Akadémián 1868-ig az előadá-sok német nyelven tartattak, a tanárok egy része alig tudott magyarul ’s a hallgatók nagy része külföldről – főleg Németország- és Ausztriából került Selmeczre; a Magyarország – és Erdélyből származó hallgatók is leginkább német anyanyelvűek voltak, így: az erdélyi szászok, a bánáti svábok, a szepesi németek, valamint a Selmecz- és Körmöcz vidékéről jött /:u. n. Kümmeltürken:/ nagyobbára német nyelvű hallgatók! Midőn az Akadémián 1869-ben magyar nyelven kezdődtek az előadások, ma-goknak a tanároknak kellett még a magyar nyelv kellő elsajátításával foglalkozniok! /:így pl. Herrmann Emil tanár a nyári szünidőt egy ma-gyar faluban töltötte, hogy a magyar kiejtést kellően elsajátítsa:/ Ily  kö-rülmények között nem csodálható, hogy még 1873, 74, 75^ik években az ifjúsági „Schacht” társaság teljes virágzásban volt, annál inkább, mert ezen társaság erős baráti köteléket fonott az ifjú lelkek között, melyek a férfikor későbbi éveiben is fennmaradtak és kellemes emlékek megőrzői voltak! Évek multával az Akadémia jellege, a hallgató ifjúsággal együtt mindinkább magyarosodott ’s magától volt érthető, hogy a német jellegű „Schacht”-társaság is megszűnt ’s helyet adott egy magyar „ifjúsági kör”-nek, mely azonban – mint tudom – máig is őrzi a régi „Schacht”-nak hagyományos emlékeit!

        Mint 3^ad éves bányászhallgató a tanrend szerinti szaktárgyakat hall-gattam ’s mint állami ösztöndíjas a kötelező colloqviumokat rendesen le-tettem; kollegáimmal és kamarásaimmal /:Golián Károly és Schwarcz Gyula:/ jó egyetértésben éltünk ’s úgyis mint akadémiai polgárok és mint „bursok” szabályszerűen viselkedtünk! Akkoriban a szepességiek külön úgynevezett „Landsmannschaftot” /:melynek neve „Scepusia” volt:/ – szepesi kört – is alakítottak, melynek  eredete rég időkre vezet-hető vissza. – Ezen körnek tagjai – a rendes „schacht-tagokon” kívül – minden hónapban, ugyancsak a Schacht épületben összejövetelt u. n. nedves gyűlést tartottak és körülbelül ugyanazon szabályok szerint mu-lattak, mint a rendes schacht-tagokon. – Azonkívül voltak száraz gyűlé-sek /:trockenen schachttag:/ melyeken a körnek belső ügyei – egyes ta-goknak viselt dolgai – esetleg segélyezési- és támogatási ügyek kerültek tárgyalásra! Minden gyűlésekről rendes jegyzőkönyv vezetetett ’s azon időben mint jegyzőkönyvvezető én voltam megbízva!

        A szepesiek körén – A „Scepusián” – kívül volt még az „Erdélyiek” köre, a „Bánátiak” köre és a „Kümeltürkök” /:Selmeczvidékiek:/ köre, melyek azonban rendesen rövid életűek voltak!

        Saját tanulmányi ügyeim Selmeczen, mióta az állami ösztöndíjat él-veztem, jól állottak, mert a havi 20 forint ösztöndíjon kívül, atyám ha-vonta 10 forintot küldött ’s így a 30 forint összegből úgy lakás- mint ét-kezési költségeimet és tanszer költségeimet is fedezhettem, mi mellett még annyi maradt, hogy a társas összejöveteleken – schachttagokon – is részt vehettem! Hogy nemcsak tanulmányaim tekintetében megfeleltem kötelezettségemnek, hanem kollegaim is jó indulattal és bizalommal viseltettek irányomban, mutatja azon körülmény, hogy a „Schacht”-tár-saság pénztárosának megválasztottak ’s ezen, nem nagyon kellemes tisztséget két éven át viseltem! Nem kellemes volt a tisztség, mert a „Brudereket” gyakran kellett figyelmeztetni a tagsági díjak befizetésére, de még inkább azért, mert ha egyik-másik „Bruder” pénzügyileg szorult-ságba került, a „Schacht” pénztároshoz fordult, hogy bizonyos kölcsön-nel a schacht kasszából kisegítse! A pénztáros ezt mindig csak saját rizi-kójára tehette ’s néha előfordult, hogy a kölcsön adott összeget saját zse-béből kellett megtérítenie! /:Egy Papp nevű erdélyi oláh ficzkó még ma is tartozik 5-6 forinttal, mit helyette a schacht-kasszának meg kellett térítenem:/

       A megszokott életmód és a tanulmányoknak előírás szerinti folyta-tása mellett a 3^ik tanév vége is bekövetkezett, amikor min 3^ad éves bá-nyász hallgatók a szokott nagy gyakorlatra készültünk! Az évzáró kol-loqviumok Július elején tartattak ’s Július közepén Pöschl Ede bánya-tanácsos – a bányagéptan előadója és Chrismár /:Cséti:/ Ottó – a bánya-méréstan tanára vezetése alatt útnak indultunk Szilézián és Morvaor-szágon át Pribramba, hol akkor az ausztriai fémbányászat lendületes kor-szakát élte! Pribramban Pöschl tanácsos úr ottani magas állású bánya-tisztviselőkben régi kollegákra talált – kik vele együtt Selmeczen végez-tek – ’s így fogadtatásunk nagyon szívélyes volt! Mivel akkoriban már Pribramban is új bányászati szakiskola létesült volt, alkalmunk volt az ottani burschokkal is megismerkedni! Bár a barátkozás a cseh kollegák-kal nem mutatott valami bensőséges vonzódást, mégis a néhány napi ott tartózkodás után jó barátságban váltunk el! A gyakorlat fő czélja volt a pribrami bányákat és melléküzemeket – főleg ércelőkészítést és kohósí-tást – megismerni, de fő érdeklődésünk az 1000 méter mélységű „Adal-bert” akna felé irányult! Ezen akna akkoriban érte el az 1000 méter mélységet, melylyel a világ minden aknáját felülmulta! A leszállás szál-lító paddal ment végbe, midőn a felváltva fel- és lehaladó egyik padról a másikra kellett átlépni! Lennt az akna legalsóbb folyosóján megnéztük a vájár munkát, mi mellett a bányászok mezítlen, alsó nadrágban dolgoz-tak. – A fejtett ólomércek /:ezüst- és aranytartalommal, mint Selme-czen:/ a szállítóaknán át jutottak felszínre! Az aknából kiszállván, még az ércelőkészítő- és választómunkákat –’s a végén az olvasztótelepet tekintettük meg. – Ez utóbbi berendezések a selmeczi kohóberendezé-sektől nem igen különböztek ’s így ezen munkálatok figyelmünket ke-vésbé lekötötték! Felmaradt időnket a város megtekintésére fordítottuk, mely a magyar bányavárosok benyomását tette; este pedig a szállodánk-ban a tanárok és azoknak néhány régi kollegájának társaságában költöt-tük el vacsoránkat! A pribrami bányász akadémia akkori hallgatói közül egy néhány mutatkozott körünkben, kikkel mint szaktársakkal és kolle-gákkal a megszokott formák között érintkeztünk.

        Pribramból még ellátogattunk Kladnóra, hol a nagyolvasztó telepet tekintettük meg, de különös, rokonszenves benyomásokat itt sem nyer-tünk! Visszatérőben még Prága városát ’s a híres Hradzsint megnéztük ’s bámultuk a régi csillagvizsgáló tornyot, hol déli tizenkét órakor az óraü-téskor a tizenkét apostol szokott megjelenni! Az egész kirándulásról azon benyomásom maradt, hogy Csehország igen szép, kultivált ország ’s mezőgazdasága magas színvonalon áll; a nép maga – utazás közben a pályaudvarokon – nem rokonszenves érzelmeket váltott ki!     

        A csehországi gyakorlati kirándulással selmeczi tanulmányaim 3^ik éve lezárult ’s midőn a kéthónapi szünidőt a szokott nyári szórakozások-kal és kisebb-nagyobb kirándulásokkal eltöltöttem, 1874 Október 1^én visszakerültem Selmeczbányára, hol a vaskohászati tanfolyamra beirat-koztam. Kollegáim közül Golián Károly, Schwarcz Gyula, Baumerth Károly, Wanschada Károly és még egy-kettő szintén a negyedik évre visszamaradt, mert az ösztöndíj élvezete három évre terjedt ’s így aki csak tehette, felhasználta az alkalmat, tanulmányainak bővítésére, annál inkább, mert kilátás volt a negyedik év elteltével azonnal állami alkal-mazásba jutni! /:meg kell említenem még a 3^ik bányászati tanévemről, hogy az 1873^ik év őszén egy kisebb kirándulást tettünk Chrismár tanár kíséretében Diósgyőrbe is, hol a pereczesi kőszénbányát megmutatták, hová, az akkor nem rég üzembehozott szénszállító iparvasúttal jutottunk! Ez alkalommal a diósgyőri gyártelepet – a vasolvasztót és hengerműve-ket is megmutatták ’s az akkori Hamrák nevű gyári főnök a munkás-szállóban kiadós ebéddel megvendégelt!:/

       A vaskohászati tanfolyamon három tanárnak előadását hallgattam és pedig: Kerpely Antal lovag, mint a vaskohászati tanszék főnöke a vasko-hászat összes ágazatát – Farbaky István a kohógéptant – Herrmann Emil a Szilárdságtant és a Hőnek mechanikai elméletét adta elő! Mindhárom tanárnak tananyagát kedvvel és bizonyos ambitióval tanultam, minek kedvező eredménye az indexben is kifejezésre jutott! Meg kell említe-nem, hogy mint a vaskohászati szak hallgatója a tanszék főnökénél l. Kerpely Antalnál is jó hírnek örvendtem, mert irodalmi munkáinak ki-adásánál a másolatok elkészítésénél sokszor segítségemet vette igénybe; azonkívül két elemista fiának /:Kálmán és Antal – ez utóbbi később az „Alpine” osztrák nagy vaskohóvállalatnak vezérigazgatója:/ instruktor-ságát is reám bízta, miért havonta 4 forintot kaptam, vasárnaponkint pe-dig mint vendég, a családi asztalhoz voltam hivatalos!

       Így a komoly szaktanulmányok és egyéb hasznos foglalkozások mellett, maradt még idő a kollegákkal való kedélyes összejövetelekre és szórakozásokra, mi főleg a szombaton tartott schachttagokon jutott kife-jezésre!

        A tanulmányi év vége közeledvén, jöttek a colloqviumok, melyek most már az utolsó erőfeszítést jelentették ’s ezeken jó sikerrel átesvén, előkészítettük a selmeczi élettől való búcsúzást! Ezen búcsú ünnepély a schacht épületben tartatott ’s erre az egész akadémiai ifjúság, a tanári kar és az ismerős polgárság volt hivatalos! Minden távozó „burs”-nak valéta íve ki volt téve az asztalokon ’s a vendégek, barátok és kollegák azokon sorban beírták nevüket; ennek megtörténte után az egész társaság a „schacht”-épület előtt, a szabadban felállított asztalok mellett helyet foglalt ’s a „praezes” megéneklésével a formális schachttag megkez-dődött. – Elsősorban bucsúszónoklatok tartattak /:magam is egy gyönge diktiót kiszorítottam:/ ’s aztán az akadémiai tanárok egyenkint, úgyszin-tén a kiválóbb személyiségek is, egy-egy bursch nótával lettek megéne-kelve; amidőn a többi vendégek megtiszteltetése egy közös dalban nyert kifejezést, a schachttag további lefolyása rendes módon ment végbe!

       Midőn így a nagy társaság hosszabb ideig együtt volt, a kedélyek – a rövidesen bekövetkező elválás gondolatától és némileg a bucsúpohara-zás hatásától is – ellágyulva, csakhamar zokogásban és általános fájdal-mas búcsúzkodásban adták elérzékenyülésüknek kifejezést! Végre is az idő jó későre fordulván, praezes a búcsúschachttagot a szokott: „Nun schwingen wir den Hut” („Lengessük a kalapunkat”) dallal befejezte és ki-ki igyekezett a maga legközelebbi kollegájával a városba – esetleg a búcsúzkodás folytatása képen, a kávéházba – bejutni!

        Az 1875^ik utolsó tanulmányi év a Július végén Aninán és Resitzán tartott gyakorlati kirándulással végződött, midőn a vaskohászati tanfo-lyam Kerpely és Farbakÿ tanárok vezetése alatt, az akkor francia társa-ság kezében volt aninai és resitzai vasműveket tanulmány tárgyává tette!

        A Selmeczről való elindulás bizonyos búcsuünnepélylyel volt ösz-szekötve, mely abban állott, hogy az akadémiai kávéházban összesereg-lett akadémiai ifjuság az utolsó-valetánsokat, a város főutczáján keresztül, a vasúti állomásig elkísérte. – Midőn a kettős menetben haladó ifjú-ság – bányász nóták dallama mellett – a hosszú utczán végig ment, az utczára nyíló ablakok mind megteltek nézőkkel, kik között nem egy, viruló szépségű kislány, kendőt lobogtatva, könnyes szemmel intett bú-csút a távozóknak! Midőn a menet a város alsó végén, Selmecz városá-nak ősidőktől épségben marat u. n. „Antali kapu”-jához ért, megállt és a kórus a következő dalt intonálta „Wenn wir nach Schicksal von Schem-nitz wandern müssen, dann rufen wir: Glück auf! Glück auf! Glück auf!

Kehrt bald ad loca wieder zum Schanktisch Brüder und ruft ein froh Glück auf! Glück auf! Glück auf! Glück auf!“ („Ha a sorsakaratából Selmeczről menni kell, kiáltsuk: Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel! Térjetek nemsokára vissza a söntésbe fiúk és kiáltsátok boldogan: Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel!).

        Ezen dallam közben a valetánsok /:tehát az elutazók:/ sorba állottak és négy-négy „fuchs” a búcsúzók mindegyikét kezében lefektette és üle-pét /:farrát:/ a kapu kőoszlopához háromszor lendítette! Erre a búcsúzó ismét talpra állt, a lódító négy „fuchsot” megcsókolta és a menet tovább haladt a vasúti állomásra, honnan a vonat az utazókat, végső, hangos bú-csúzgatás közben elvitte!  

        Az Aninán és Resitzán tartott gyakorlati tanulmányútról annyit em-líthetek, hogy az hasznos, szakszerű ismeretek megszerezhetésén kívül, bő alkalmat adott a kellemes szórakozásra is, mert az illető gyárak igaz-gatói és tisztviselői igen szívélyes fogadtatásban részesítettek és társas összejövetelek alkalmával szűkebb körű tánczmulatságokat is rendeztek!

       A tanulmányútról visszatérve még néhány napig Selmeczbányán tar-tózkodtunk, hogy – előírás szerint – a szerzett tapasztalatok és szakbe-li ismeretekről kimerítő jelentést tegyünk! Ezen közös jelentés összeállí-tása meglehetős vontatottan ment, mert egyik „Bruder” a másikra akarta hárítani a fogalmazást, hogy az – Kerpely tanár kívánsága szerint – a „Bányászati és Kohászati Lapokban” megjelenhessék! Végre is Schwarcz Gyula /:vulgó „Pump”:/ barátomnak és magamnak kellett a dolognak végére járni, hogy a jelentést a tanárnak átadhassuk. – /:A jelentés eredetije még régi okmányaim között lesz található, különben azt hiszem a „Bányászati és Kohászati Lapok 1875^ik évfolyamában for-dul elő.:/ (Így igaz – teszem hozzá Liptay Péter, a kézirat gépbe írója: megje-lent az említett szaklap 1875. évi 17. és 18. számában a 128-131, illetve 147-150 oldalain, melyek 2014-ben az interneten elérhetőek!).

Bányagyakornoki alkalmazás

Selmeczi tanulmányaimat 1875 Júliusban bevégezvén a nagy kérdés előtt állottam: „hol találom jövőbeni boldogulásom fonalát?!”

        A magyar kincstári bánya- és kohóművek akkor mindenütt teljes üzemben voltak, ’s az akadémiát elvégzettek mindig alkalmat találtak, hogy akár az erdélyi – akár a szűkebb magyarországi üzemeknél, mint bánya- és kohógyakornokok működjenek ’s mivel a magán bánya- és kohóvállalatok aránylag szűk területre szorítkoztak ’s a fiatal emberek jövendő boldogulásukat itt kevésbé biztosítottnak látták: azoknak legna-gyobb része a kincstári üzemek szolgálatába állott! Magam, mint bányászati- és vaskohászati szakot végzett fiatal em-ber, szerettem volna az állami vasgyárak valamelyikéhez kerülni ’s fo-lyamodványomat ily értelemben nyújtottam be az akadémiai igazgatóság útján a pénzügyministeriumhoz; mivel azonban a vasgyáraknál ily állás

nem volt üresedésben, a ministérium a nagybányai bányaigazgatósághoz bányagyakornoknak, egy forint napidíjjal kinevezett, azon utasítással, hogy eskületétel és további beosztásom végett a nagybányai Bányaigaz-gatóságnál mielőbb jelentkezzem!

       Így tehát 1875 augusztus végén indultam Svedlérről Kassán – Sátor-alja-Újhely – Királyházán át vasuton Szatmárra, hol meghálván másnap reggel postakocsin Nagybánya felé folytattam utamat!

        Midőn útközben Znióváralján abrakolás végett vagy két órán át pi-hentünk, utitársaimmal – egy úri nő és két férfi – folytattuk utunkat ’s este 6-7 óra tájban érkeztünk Nagybányára! A vendéglőben megszálván, másnap reggel a Bányaigazgatóságnál jelentkeztem ’s az öreg Szakmárÿ Sámuel bányaigazgató intézkedett a hivatalos eskűtétel iránt, mely az ő és még 3 főtiszt jelenlétében kellő formalitások között megtörtént! Ez-után megkaptam az írásbeli utasítást, mely szerint szolgálattétel végett Felsőbányán Szmik Ignátz bányatanácsos, bányafőnöknél kellett je-lentkeznek, ki aztán még aznap további foglalkoztatásom iránt intéz-kedett!

        Felsőbányán egy Szokoll Pál nevű kollegámmal találkoztam, ki mint bányaiskolai tanár működött és lakásom ’s ellátásom megszerzése körül segítségemre volt. – Csakhamar sikerült egy Musek nevű polgárnál – ki Felsőbányán városi biztos volt – lakást és ellátást is találni, melylyel nagyon meg voltam elégedve; havonta 15 vagy 16 forintot fizettem ’s így a 30 forint havi pénzemből még 14 forint maradt ruházat és egyéb szükségletek fedezésére! Hivatalomban a Bányamérnöknek – kinek nevére már nem emlékszem – voltam alárendelve, de ez beteges ember lévén /:ki tüdősorvadásban néhány hónap múlva meg is halt:/ munkám-ban teljesen magamra voltam hagyva! Mint első feladat egy bányavágat-nak felmérése ’s annak a bányatérképhez való csatlakozása volt előírva, mit nagy buzgalommal végeztem is! Közben alkalmat kerestem, hogy a

felsőbányai nagy kiterjedésű bányaműveleteket, zúzóműveket megis-merjem, mi mellett egy Zlujka nevű fiatal bányatiszt /:ki később Ameri-kába kivándorolt:/ is segítségemre volt!

        Felsőbányai működésem azonban csakhamar véget ért! A Salgótar-jáni Vasfinomító gyárban Borbély Lajos igazgatónak gyakornokra volt szüksége ’s Herrmann Emil akadémiai tanárhoz fordult, hogy neki meg-felelő fiatalembert ajánljon! Herrmann professor engemet hozott javas-latba ’s Borbélÿ azonnal írt nekem Felsőbányára, hogy hajlandó engemet 50 forint havi fizetéssel alkalmazni! Nem sokat haboztam ’s az ajánlatot elfogadtam, mert tényleges 30 forint fizetésem mellett az ajánlott 50 fo-rint rendkívül előnyösnek látszott ’s amellett régi vágyam teljesült, hogy vasgyári üzemhez jutok! Így Borbélÿt ajánlatának elfogadásáról értesít-vén, Szmik bányatanácsostól – valamint Nagybányán a Bányaigazgató ságtól – elbúcsúzván 1875 November elején Salgótarjánban jelentkez-tem Borbélÿ úrnál szolgálattétel végett!

Salgótarjáni gyakornoki év

Egy évig szolgáltam s dolgoztam Borbélÿ alatt és megszereztem azon ismereteket, melyekre egy, a korral haladó fiatal embernek szük-sége van, hogy magának ’s a vállalatnak hasznára lehessen!

        A salgótarjáni vasgyár akkor a fejlődés és fellendülés korszakát él-te! A gyár hengerelt vasárukra – főleg vastartók hengerlésére berendez-kedett ’s szükséges kovácsvas-anyagot rácstüzeléssel ellátott kavaró ke-menczékben állította elő! A rendelkezésre állott salgói barnaszén, ala-csony hőhatályánál fogva, különösen forrasztási hőfok /:1800-2000 ^oC:/ nem volt alkalmas ’s ezért s hengerelt, forrasztott vas-áru gyártása nagy nehézségekkel járt! Borbélÿ igazgató ekkor bevezette a gázfűtést és ez-zel kapcsolatban a regeneratív forrasztókemenczék alkalmazását, mely-lyel a vasáruk gyártási nehézségei egy csapásra megszűntek és ezzel a gyárnak fejlődési korszaka megindult!

        A forrasztó kemenczékkel elért sikeren felbuzdulva a rácstüzelésű kavarókemenczék helyett is csakhamar a gáztüzelésű kavarók jöttek üzembe, melyek aztán más helyeken is – főleg Ausztriában – meghono-sodtak!

        Megemlítem, hogy a Borbélÿ féle első gázfűtésű kavarókemencze, melynek építését én vezettem, egy pár hónappal üzembe hozatala után – mikor én már selmeczi aszisztens voltam – felrobbant ’s ez alkalommal 2-3 munkásember életét vesztette! Az oka ezen robbanásnak az volt, hogy a kemencze munkatere vastáblákon nyugodott, mely vastáblák egy öntöttvas vízmedenczére voltak szerelve, hogy alulról állandóan hűtve legyenek. mi a munkatérnek az összeolvadástól való megvédése okából szükséges volt! A vízmedenczét egy bevezető- és egy kivezető csőnek segítségével állandóan friss hűtővízzel lehetett ellátni! A kemenczének hosszabb üzeme folytán a vízmedenczét tápláló cső valószínűleg bedu-gult, vagy talán valami véletlen akadály miatt a hozzáfolyás megakadt. Ezen okból a medenczében megrekedt víz keringése megszűnt, a kemen-cze fenéktábláiról lesugárzó hő a vizet felülről-lefelé felhevítette és mi-vel a víz felszíne mozdulatlanul állott, megtörténhetett, hogy az egész medencze víztartalma a forrponton felüli hőmérséket vett fel! Midőn az ily képen túlhevített víz – talán külső rázkódás folytán – egyszerre gőzzé alakult, ennek feszítő ereje az egész kemencze szerkezetet szétvetette ’s a körülötte foglalkozó embereket a szétrepülő tüzes vas- és salaktömeg és kemenczefalazat halálra égette! Ezen baleseten okulva, a további gáz-fűtésű kavaró kemenczéknél vízmedenczét már nem alkalmaztak, hanem a kemencze fenekét alája fújt gőzsugárral hűtötték!

        Örömmel és megelégedéssel emlékszem vissza az 1875/76-ban a tarjáni gyárban töltött gyakornoki évemre, mert alapul szolgált pályámon való sikeres továbbhaladásra és megtanultam az embereket jól végzett munkájuk után megbecsülni! Mint gyakornok főleg a rajzszobában fog-lalkoztam gázkemenczék, hengersorozatok, kazánberendezések, nemkü-lönben lakóházak tervezgetésével és költségvetések elkészítésével, mi mellett Borbélÿ volt a tanítómesterem, kitől – ha rosz kedvében volt – néha bizony kemény megjegyzéseket kellett zsebre dugnom! Ezen gya-kornoki évem alatt tervezték a salgói fogaskerekű vasutat és egy építő-vállalat által kiküldött Peterek nevű mérnök végezte a felméréseket és számításokat, mi mellett néha – ha rendes gyári munkám engedte – ma-gam is segédkeztem!

       A Salgótarjánban töltött gyakornoki évemre kellemesen emlékszem vissza azért is, mert akkori társadalmi élet, a maga bizalmas szűk köré-ben vonzóvá tette azt! A gyár egész tiszti személyzete: Borbélÿ igazgató és felesége, Allender Felix hutamester és felesége, Unger Gusztáv szám-vezető és felesége, Lépes Miksa raktárnok és felesége, Wotzasek Henrik pénztáros és felesége, Quoilin Viktor művezető és felesége, Porázik György tanító és felesége, Dapsÿ Gyula szén- és nyersvaskezelő – és magam, mint gyakornokból állott! Rendes összejövetel volt este, télen a kaszinóban – nyáron a kuglizón és néha – egyes nyári estéken – a közelbeni ákáczosban, hol zsiványpecsenye sütés mellett elmulattunk. Egyszer-másszor a Salgóra kirándultunk, hol Sztacha Antal bányafőnök az öreg Okolicsányi erdőtiszt családja és Hankisz bánya-számvezető társaságában elmulattunk!  

        Az 1876^ik év nyarán a selmeczi Akadémián a vaskohászati tan-széknél az aszisztensi állás üresedésbe jött s én kérdést tettem Kerpelÿ-nél, hogy volna-e kilátásom, ha ezen állásra pályáznék? Mivel kérdé-semre bíztató választ kaptam, beküldtem folyamodványomat s Bor-bélÿnek is jelentettem ezen szándékomat! Borbélÿ azt mondotta nekem, hogy bár nagyon sajnálná, ha a gyártól távoznék, de további előhaladá-som szempontjából elhatározásomat helyesnek tartja!

Aszisztensi évek az Akadémián

Midőn az aszisztensi állásra kinevezésemet megkaptam Borbélÿ igen szép bizonyítványt állított ki részemre s ezzel a tiszttársaktól és jó-barátoktól elbúcsúzván 1876 December hónapban felmentem Selmeczre életpályám további folytatására!

       Selmeczen csakhamar beletaláltam magamat az új helyzetbe, mi an-nál könnyebb volt, mert néhány kollegával találkoztam, kik jó tanácsok-kal elláttak ’s kikkel a téli estéket kellemesen eltöltöttük! Ezen kollegák közül megemlítem Schelle Róbertet, ki Scheneknél, a vegytan tanáránál volt aszisztens ’s kivel két évig együtt is laktam a Mialovich családnál bérelt egy nagyobb szobában!

        Gólián Károlyt, ki Schwarcz Ottó, a fizika- és matematika tanáránál aszisztenskedett; tovább Keil Béla Pöschlnél, a bányagéptan tanáránál, Hoensch Szilárd Srédernél, a fémkohászat tanáránál, Knöpfler Gyula Winklernél, a mineralogia tanáránál, Wanschatz (?) Károly Lehoczkÿ, a vasútépítéstan tanáránál mint aszisztens működött!

       Munkakörömhöz tartozott, hogy Kerpelÿnek előadási óráin magam is hallgattam a szaktárgyakat, a szakrajzórákon és laboratoriumi gyakor-lati órákon a hallgatókat ellenőriztem, az előadásokhoz esetleg szüksé-ges volt rajzokat elkészítettem, amellett pedig a tanár által reám bízott ’s vaskohászat körébe tartozó vegytan – analytikai vizsgálatokat is végez-tem!

       Az akadémiai két havi szünidőt rendesen Svedléren töltöttem ’s közben régi kollegákkal és barátokkal kirándulásokat rendeztünk!

        Midőn mint aszisztens a második évet töltöttem Selmeczen, Schelle barátommal a Mialovich családnál vettünk ki egy lakószobát, amikor is közelebbi ismeretségbe léptem ezen családdal! Többszöri látogatásom alkalmul szolgált, hogy a legidősebb leányt, Ilonát megszeressem ’s mi-után részéről is bizonyos vonzalmat tapasztaltam, csakhamar bennsőbb viszony fejlődött közöttünk, mely a következő évben – midőn az állami vizsgát is letettem és mint aszisztens a harmadik, utolsó évet töltöttem az Akadémián – oda vezetett, hogy megkértem a leány kezét ’s így 1879 Június 22^én Mialovich Ilona lett a mennyasszonyom! Ma is áldom a mindenhatót, hogy a boldogság ezen napját elérhettem, mert ez volt föl-di boldogságom és megelégedésem kezdete ’s tartott, míg a kegyetlen sors az imádott, legjobb feleséget és anyát elszakította tőlem és szeretett gyermekeitől!

Nagyrőczén való tartózkodásom és Rójahidára való átköltözésem

Midőn 1879 Július hónapban akadémiai aszisztensi működésem megszűnt, ajánlatot kaptam a Rimamurányi vasmű társaságtól kohó-gondnoki állásra! Ezen társulat, mely Nagyrőczén három nagyolvasztó-val, Ózdon és Nádasdon finomító- hengergyárakkal ’s Gömör megyében kiterjedt vasércbányákkal és erdőkkel bírt, akkor új műszaki igazgatót – Dapsy Viktor végzett selmeczi deák ’s nagytekintélyű bánya- és földbir-tokos személyében – kapott. Ez Kerpelÿnek ajánlására felhívott, hogy a nagyrőczei három nagyolvasztónál kreált gondnoki állást fogadjam el, mit meg is tettem és mint a társulatnak kinevezett kohógondnoka 1879 Aug. végén Nagyrőczére költözködtem!

        A Nagyrőcze melletti kieskovai, rudnai és sramkovai vasolvasztók régi, elavult berendezésekkel dolgoztak, ’s feladatom lett volna ezen üzemeket az akkori, előhaladottabb viszonyoknak megfelelően átala-kítani! Első dolgom volt, hogy a kieskovai nagyolvasztó mellett egy ve-gyészeti laboratoriumot berendeztem, hogy a rendelkezésre álló üzemi anyagokat saját hatáskörben lehessen megvizsgálni ’s annak alapján az olvasztók üzemét beállítani! Azonban alig hogy ezen elrendezési munká-mat megkezdtem, egy közbejött esemény azt végleg megszakította. A rőczei nagyolvasztók átalakítása, sőt azoknak későbbi üzembentartása felett is napirendre tértek, azaz, végleg beszüntették!

       1879 évi Szeptemberben az állami, nagybányai Bányaigazgatóság alatt állott rójahidai Vasgyárnál az ellenőri állásra pályázat volt hirdetve ’s magam is, mint végzett és államvizsgázott vaskohász, ezen állásra pá-lyáztam ’s az arra való kinevezésemet Októberben megkaptam, mikor már a Rimamuránynál nagyrőczei állásomat elfoglaltam! Most kételyem támadt, hogy a társulati alkalmazást megtartsam-e vagy  pedig az állam-hoz menjek ’s a rójahidai ellenőri állást vállaljam el? Leendő apósom, Mialovich János írt nekem akkoriban és szemem elé tárta, mily előnyös és biztos az állami szolgálat, hol minden hivatalnok – ha esetleg lassab-ban is – idővel hivatalában előbbre jut, míg magánvállalatoknál az em-ber sok eshetőségnek van alávetve ’s az alkalmazott soha teljes bizton-ságban nem érezheti magát! Midőn végre magam is leendő apósom nézetével összhangba jutottam, elhatároztam, hogy az államhoz megyek ’s így a Rimamuránynak alkalmaztatásomat megköszönve 1879 Novem-ber hó elején elhagytam Nagyrőczét és utaztam Nagybányára, hol a Bá-nyaigazgatóság előtt, mint állami hivatalnok másodszor is felesküdtem!

       Nagybányáról kocsin indultam Felsőbányán – Kapnikbányán és a nagy „Rotnada”  hegyen keresztül a Lápos völgyben fekvő Rójahidára! Útközben Kapnikbányán három kollegát – Weiszner Ottó, Gólián Károly, Knöpfler Gyula barátomat találtam, kik hozzám csatlakozva Ró-jahidára elkísértek! – Megemlítem, hogy midőn Nagyrőczére, ottani ál-lomásomra utaztam Svedlérről, Máli nővéremnek legnagyobb fiát, a 12 éves Mártont, magammal vittem oly czélból, hogy Rőczén az iparisko-lába felvétessem! Máli nővéremnek 5 gyermeke volt; férje a vagyonát eltékozolta és Amerikába vándorolt, a feleségét a gyermekekkel vissza-hagyta ’s azokat – anyám könyörgésére – atyám a házába visszafogadta! Én tehát a legnagyobb fiút magammal hoztam Rőczére ’s gondoskodtam ellátásáról, hogy az itteni ipariskolát látogathassa! Midőn Rójahidára a kinevezést elfogadtam ’s Rőczét elhagytam, a fiúnak egy kereskedő csa-ládnál találtam elhelyezést úgy, hogy bizonyos havidíj /:azt hiszem ha-vonta 12 forintot fizettem:/ mellett a megkezdett iskolai évet elvégezhet-te! Az iskolai év eltelte után a kereskedő-tanulónak beállott ’s azontúl, mint kereskedősegéd tartotta fenn magát, később tekintélyes állásra tett szert ’s most is Aradon él családjával rendezett viszonyok között!

        Rójahidán megérkezve Kellner Mór gyárfőnöknél jelentkeztem, ki szívélyesen fogadott ’s mivel leendő lakásom még az elődöm – Laczke Károly – által el volt foglalva, úgy ideiglenesen egy vendéglői szobában kellett elhelyezkednem!

       A rójahidai gyár egy vasolvasztótelep volt, melyhez egy vasöntöde, kovács-, lakatos-, ács- és asztalos műhely csatlakozott; közvetlenül mel-lette – egy szép fennsíkon – a tiszti és munkás lakházak és az irodai épü-let állottak! A nagyolvasztó akkor üzemen kívül volt ’s az öntöde egy kupolókemenczében dolgozta fel a készleten volt nyersvasat, többnyire öntöttvas kályhákra ’s a bányaüzemek részére szükséges zúzóvasakra ’s egyéb bányakellékekre!

        Mint gyári ellenőr főfoglalkozásom a gyári pénztár kezelése volt, melyet elődömtől kellő hivatalos eljárás mellett átvettem; de megjegy-zem, hogy közvetlenül csak a készpénztár volt kezemben, mert  Wert-heim szekrényben tartott nagyobb pénzösszegek a gyári gondnok és az ellenőr közös felelősége alatt állottak ’s így a Wertheimnek két kulcsa is a gondnok és ellenőr kezében volt!

        Másik teendőm a gyár üzemének ellenőrzése, az altisztek és mun-kások felügyelete, a bérlajstromok ellenőrzése, a pénztári naplók és számadások elkészítése, nem különben a munkások bérkifizetése volt! Ezen számviteli és pénzkezelési munkák kezdetben nagyon igénybe vet-tek, mihez hozzájárult, hogy hivatalba lépésem alkalmával az egész gyá-ri leltárt – úgy az üzemi anyagok, mint a berendezési tárgyak leltárát – egy Nagybányáról kiküldött ellenőrző számtiszt közbejöttével kellett el-lenőrzés alá venni, mi több heti időt vett igénybe és a beállott téli időjá-rás mellett gyakran igen kellemetlen volt! Midőn később a gyárnál rend-szeresítve volt számtiszti állás egy Lányi Róbert nevű fiatalabb kollegá-val lett betöltve, és a pénztárkezelés reá hárult, az ellenőr a gyári üze-mek vezetésével behatóbban foglalkozhatott!        

        Midőn így az 1880^ik évbe léptem, eljegyzett mennyasszonyommal és annak szülőivel megegyeztünk, hogy ezen évben a nyár folyamán megtartjuk egybekelésünket ’s mindkét oldalon vártuk a boldog időpont-nak bekövetkezését!

        Közben azonban még egy szomorú és fájdalmas megpróbáltatáson kellett átjutnom, mert 1880 Márczius 12^én kaptam a lesújtó hírt, hogy szeretett jó anyám Svedléren meghalt! Amilyen gyermeki szeretettel és ragaszkodással voltam gyönge gyermekkorom óta édesanyám irányában, oly mély volt fájdalmam, hogy őt többé nem fogom láthatni ’s hogy még csak utolsó anyai ölelésében és áldásban nem részesülhettem! De végre is az emberi sorsba és az isteni gondviselésbe belenyugodva, a részünkre, a sors által kiszabott ösvényen tovább kell haladnunk, míg részünkre is a megváltás órája bekövetkezik!

        Mivel eltökélt szándékom volt, hogy az 1880^ik év folyamán menny-asszonyommal megtartjuk az egybekelést, ezen év Júniusában két heti szabadságot kértem, mi elég könnyen ment, mert időközben Lányi Ró-bert mint számtiszt jött Rójahidára s helyettesítésem nehézségbe nem ütközött! Június közepén utaztam első sorban Svedlérre atyám és test-véreim látogatására ’s azon czélból, hogy közeli nősülésem felől őket is értesítsem. – Svedléren csak néhány napig tartózkodtam, s akkor mint legényember utolsó búcsút vettem, hogy további életsorsomat megosz-szam azzal, kit oly nagyon szerettem! Szűk úti pénzzel jöttem Svedlérre ’s itt mindössze anyámtól fennmaradt néhány darab régi ezüstpénzt kap-tam, melyet aztán Selmeczen a kamarai pénztárnál folyópénz ellenében beváltottam! Selmeczen mennyasszonyomat és családját jó egészségben találtam ’s nagy volt az öröm a hosszú távollét utáni viszontlátás felett! Miután az esküvőhöz az utolsó intézkedések megtétettek – a kihirdetés már előzőleg, úgy a selmeczi, mint a svedléri evang. templomban meg-történt – az Június hó 26^án az evang. templomban Haendl Vilmos evang. lelkész közreműködésével megtartatott! /:A kath. templomban nem lehe-tett megesküdni, mert a kívánt reverzálist nem írtam alá:/ – Mint tanuk részemről lovag Kerpely Antal volt tanárfőnököm és mennyasszonyom részéről Bárdos Lajos apósomnak jó barátja szerepeltek! 

        Esküvés után apósom lakásán rövid ebéd volt, melyen a családtago-kon és legközelebbi ismerősökön kívül csak a násznagyok vettek részt és ezzel aztán igen gyorsan átestünk az utolsó teljes boldogságot hátráltató – akadályokon is! Az esküvő után még két napig maradtunk Selmeczen, azután feleségemmel két napra Beszterczebányára utaztunk, hol anyó-somnak öreg atyjánál és testvéreinél /:a Herritz családnál:/ bemutatkoz-tunk ’s aztán az első mézesnapok kellemes emlékeivel tovább utaztunk Miskolcz – Mármarossziget – Rójahida felé! Mármarosszigeten egy na-pig tartózkodva, bevártuk a Rójahidáról odarendelt kocsit ’s midőn az megérkezett, vettünk még 6 darab nádszéket ’s így felszerelve indultunk először Sugatag – aztán két nagy hegyen keresztül a Lápos völgyben Rójahida felé! Már este volt midőn fáradtan megérkeztünk az üreségtől kongó nagy lakásba, mely fiatal feleségemre nagyon különös benyomást tehetett, de érzelmeit és a szekér döczögéstől szenvedett fájdalmát elfojt-va, megadással viselte sorsát és csakhamar nyugovóra tértünk!

        A Rójahidán töltött házasságunk első éve a boldog szeretet és meg-elégedés éve volt! Kellner főnök neje /:ki Borbélÿnénak testvére volt:/ igen művelt, előzékeny hölgy volt, ki fiatal feleségemet szeretettel támo-gatta és jó tanácsokkal ellátta; annak idősebb leánya – Ottilia – egy Csi-zer Károly nevű erdésznél, Rójahidához közelfekvő fűrésztelepen volt férjnél s ezen fiatal asszonynyal feleségem igen jó baráti viszonyba ke-rült! Azonkívül Lányi számvezető barátom közvetlen szomszédságunk-ban lakott ’s a két fiatal feleség megismerkedvén, kellemes, bensőséges baráti viszony fejlődött közöttük!

       Megemlítem, hogy Rójahidán egy lótartási átalány élvezetében is voltam ’s azért köteles voltam hátaslovat tartani, hogy a távoleső vas-érczbányákat lehessen kezelni! Mivel a lótartás nekem költséges volt, csupán egy fiatal csikót szereztem ’s azt neveltem lakásom tág udvarán! Ezen csikó feleségemnek nagy örömöt okozott ’s a vele való gyakori foglalkozás és dédelgetés nagyon megszelídítette úgy, hogy ha felesé-gemet valahol meglátta, utána rohant ’s elkísérte, míg valahogy sikerült őt eltávolítani!

        Így lassan eltelt az 1880^ik esztendő ’s jött az 1881^ik év tavasza, mely elé örömmel és aggodalommal néztünk, mert közel sejtettük a gyermeket hozó gólyát!

        1881 April 14^én született első gyermekünk kit az oláhláposi kath. lelkész Anna névre keresztelt ’s ki annyi örömünknek és később Tarján-ban bekövetkezett halála esetében annyi bánatunknak okozója volt!

        Rójahidán való működésem az 1881^ik év Augusztus hónappal vé-getért, mert egyrészt az állami vasgyáraknál bekövetkezett helyzetválto-zás – másrészt a másfelé kínálkozó kedvezőbb kilátások arra indítottak, hogy az állami szolgálatból kiléptem!

        A régi Rimamurányi vasmű társaság ős idők óta a Murány völgy-ben és Rimavölgyben vaskőbányákkal, olvasztókemenczékkel, fristűz hámorokkal, – Ózdon és Nádasdon pedig hengerlőművekkel bírt; azon-kívül nagy kiterjedésű erdőkkel és szénbányákkal is rendelkezett, me-lyek az üzemekhez szükségelt fát és szenet szolgáltatták; az üzemi be-rendezések azonban elavultak voltak ’s a nyersanyagok szállítása – mert csak tengelyen történhetett – az előállított vasárukat igen megdrágította, úgyhogy az ausztriai gyárakkal, melyek sokkal kedvezőbb viszonyok között termeltek – a fennállott közös vámterület mellett is – nem verse-nyezhetett! Ugyanakkor a „Salgótarjáni Vasfinomító részv. társ.-nak a salgói szénbányák közelében igen fejlett vashengerműve volt, de vaskő-bányák és nagyolvasztók hiányában kénytelen volt a szükségelt nyersva-sat idegenektől beszerezni, mely körülménynél fogva a gyárnak fennál-lása idők folyamán kétségesnek volt tekinthető!

        Hogy az említett két vasműtársaság, az osztrák nagy vasimporttal szemben a versenyt könnyebben felvehesse, megtörténik a kettőnek egyesülése ’s megalakították 1880-ban a „Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaságot”, melynek élére Borbélÿ Lajos mint műsza-ki, – Biró Ármin mint kereskedelmi vezérigazgató megválasztatott!

       Midőn Borbélÿ így a salgótarjáni gyár szűkebb köréből kikerült, az akkor mint „Hüttenmeister” működött Poloczek Pál a gyár gondnokának lett kinevezve, az üzemvezetői /:Hüttenmeister:/ állást pedig Borbélÿ igen előzékeny, barátságos levélben nekem ajánlotta fel!

        Mivel magam is úgy sejtettem, hogy az újonnan alakított nagy tár-sulat, a beállott kedvező viszonyok között és az ismert tehetségű szak-emberek vezetése mellett, nagy jövőnek néz elébe, azonkívül pedig saját boldogulásom tekintetében kedvezőbb kilátásaim voltak; az ajánlatot ha-bozás nélkül elfogadtam ’s az állami vasgyárak igazgatóságánál elbocsá-tásomat kértem, mit meg is kaptam!

Salgótarjánban való letelepedés

Így 1881 Szept. első napjaiban, kevés házi butorunkat két fuvaros kocsira felpakoltuk, magam a mamával és kisbabával egy harmadik ko-csira ültünk ’s miután Kellner főnökéktől és Lányiéktől – nem különben a többi ismerősöktől elbúcsúztunk, elindultunk a nagy útra Mármaros-sziget felé! Egy napi kocsiút után szerencsésen eljutottunk Mármaros-szigetre, hol az állomáson a butorokat azonnal feladtam ’s jegyet váltot-tam Miskolczra – onnan pedig tovább Beszterczebányára! Mialovich apósomék akkor Beszterczebányán laktak, mert időközben az öreg a beszterczebányai rézhámorhoz főnöknek lett kinevezve ’s így a család már körülbelül egy év óta Beszterczebányán lakott! Beszterczebányára kellett mamát és a kis gyermeket hozni, mert salgótarjáni leendő laká-som még el volt foglalva /:ugyanis Gömörÿ Sándor a társulat bányaigaz-gatója még ott volt a részemre kijelölt lakásban ’s midőn ő 1-2 hét alatt elköltözött, a lakást még rendbe is hozták:/.  Így magam jöttem Salgó-tarjánba ’s néhány hétig a kaszinói vendégszobában laktam!

        A salgótarjáni gyárban Borbélÿ már mint Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű r.t. műszaki Vezérigazgatója szerepelt ’s így a gyár közvetlen fő-nöke Poloczek Pál, mint gyári gondnok működött, míg nekem a gyár üzemfőnöki állás /:Hüttenmeister:/ jutott! A gyárnak egyéb tisztviselői voltak: Unger Gusztáv számvezető, Quoilin Viktor műhelyvezető, Wot-zasek Henrik pénztáros, Lépes Miksa raktárnok, Cotel Ernő segédraktár-nok, Dapsy Gyula szénkezelő, Dr Vajda Ferencz gyári orvos, Porázik György tanító egy segédtanítóval, kinek nevére már nem emlékszem! – A salgói bányaüzemet akkor Jánk József bányafőnök vezette. – Quoilin művezető elhalálozása után Wabrosch Béla jött mint műhelyfőnök, de ez már 1890-ben volt!

        Midőn lakásom rendbe jött, elhoztam feleségemet és kisgyermeke-met ’s az időközben megérkezett rójahidai butorzattal berendeztük két lakószobánkat /:a harmadik szobát vendégszobának tartottuk ugyan, de egyelőre minden butorzat nélkül!:/ így lassan belészoktunk az új helyzet-be, mi annál könnyebb volt, mert úgy Borbélÿék, mint a többi tisztviselő családok is előzékenyen fogadtak és feleségem iránt figyelemmel és rokonszenvvel viseltettek!

       Csakhamar beletaláltam magamat az új helyzetbe s igyekeztem munkakörömet, tehetségemnek megfelelően betölteni. – Fő feladatom volt a kavarógyárnak és hengergyárnak üzemét vezetni, a szükséges be-rendezésekre és átalakításokra vonatkozó terveket elkészíteni ’s a kivi-telt ellenőrizni. – A kavarógyár ekkor 10 gázkavarókemenczével havon-ta kb. 20,000 q nyers sínt gyártott, mely kereskedelmi rúdvasra és vastar-tókra lett feldolgozva. – A kettős T-tartók előállításához a lupavason kí-vül /:nyerssínen kívül:/ még nagy mennyiségű ócskavas is használtatott, a drót- és szöggyártásra pedig u. n. finomszemcsés kavartvas buga szol-gált! Ezen utóbbi anyagból a drótgyártás igen nehezen ment, mert az anyag belső szövete igen egyenlőtlen volt ’s azért a drótszálak hosszá-ban elhasadtak, tehát sok selejtet adtak. – /: a drótgyártás később folyt-vas alkalmazása mellett, teljesen átalakult és hasadt drótszálak nem for-dultak elő:/

        Az 1889^ik évben a salgótarjáni gyár nagy átalakuláson ment ke-resztül, mert az üzem a Thomas folytvas gyártásra tért át! Úgy az épít-kezés, mint az új üzemnek megindítása nagy feladatot rótt az üzemi tiszt-viselőkre ’s azok munkaképességét és szakkészültségét nagyon próbára tette!

        A Thomas folytvas /:bazikus eljárás:/ gyártására egy új épület há-rom converterrel lett felállítva; a régi kavarógyár épületének egy része gépháznak lett berendezve egy fekvőhengeres fúvógéppel és hydrauli-kus szivattyúval; az épület másik részében a bazikus converter-fenekek előállítására szolgáló berendezések és égető kemenczék voltak elhelyez-ve ’s az égetett mész raktározása is itt történt! Ugyanakkor a hengergyár is átalakult, mert egy új, nagy reverzáló hengersorozat lett felállítva azΙalakú tartók és más nagyobb szelvényű alakos vasak gyártásához; továb-bá egy nagy triósorozat nagy lemezek hengerlésére és egy gyors-drótso-rozat a drótgyár üzemanyagának előállítására!

        Az új üzem megindítása sok fáradsággal és nehézséggel járt ’s kü-lönféle kellemetlen helyzeteket teremtett! A thomasgyár üzemét Tetma-jer László fiatal mérnökre bízták, ki egy-két évig Németországban gya-korlatilag tanulmányozta ezen üzemet és nagy ambitióval érvényesítette tapasztalatait! A hengergyár üzemét én vezettem és az új hengerek üre-gezését is én szerkesztettem! Midőn az első thomasvas-tuskók /:ingo-tok:/ hengerlés alá kerültek, azokból ép, – tisztaΙtartókat nem lehetett kihozni, mert a tartók lábszélei szakadozottak, tehát selejtesek voltak! A hengergyár üzemvezetője az okot a thomas-anyag rossz minőségének    /:az ingotok hólyagosságának:/ tulajdonította, a Thomasgyár mérnöke pedig reá fogta, hogy a hengerek üregezése rossz és azért szakadozik az anyag hengerlés közben! A dolgot tisztázandó a Thomasgyárból kikerült ingotokból /:tuskókból:/ időnkint egy-egy darabot a zúzógolyó alatt eltörettem ’s ekkor kitűnt, hogy a tuskók belseje mind hólyagokkal telített ’s úgy nézett ki, mint a méhsejt!

          Természetes, hogy ilyen anyagból ép tartóvasakat hengerelni nem lehe-tett! Miután így a hiba eredete tisztázva lett ’s az általam végzett henger-üregezés megfelelőnek bizonyult, a Thomasgyár üzemvezetőjén volt a sor, hogy hengerlésre alkalmas anyagot állítson elő! Ez a további gya-korlat folyamán sikerült is és a Thomas-folytvas gyártása és annak Ι-vastartókra, lemezekre, kereskedelmi rúdvasakra és drótra való feldol-gozása kifogástalanul ment 10-12 éven keresztül! Az Ιtartóvasak ke-lendősége a 90-es évek végén és az új század elején rendkívül nagy volt, mert az akkori építkezéseknél kizárólag ezeket alkalmazták; a vasbeton építkezés később a vastartókat mindinkább kiszorította!

        Megemlítem, hogy az Ι- vasak legnagyobb profilja akkor 400 mm magas volt ’s ennél nagyobb profilt a nagy gerenda-sorozaton nem lehe-tett előállítani! Én akkor egy új üregezési módozatot állapítottam meg, melynek segélyével 450 mm és 500 mm magas Ι- vastartót is gyártot-tunk ’s melyből szép rendelések is érkeztek!

        A nagy gerenda sorozat mellett, ugyanazon időben egy új drótsoro-zat is épült, mely tömegesebb hengerdrót előállítására alkalmas volt. – A kavartvasból előállított drótnak hátrányai – főleg a drótnak finomabb árura való feldolgozásánál – megszűntek és ezzel a termelés mennyisége is nagy mértékben emelkedett! A drótgyár a beállott konjunktuta-fellen-dülés folytán kibővült s nagy mennyiségű távirda- és finomdrótok, vala-mint drótszögek is készültek! Ezen fellendülés a kilencvenes évek  ele-jén kezdődött és tartott a háború befejezéséig. –

        Ugyanezen időszakban a hidegen hengerelt, fényes szalagvasak gyártása is be lett vezetve, mely igen rentábilis vállalkozásnak bizonyult, mert később is – midőn a vasáru-konjunktura hanyatlott – állandó foglal-kozást nyújtott.

        Az 1890^ik évben a gyárnak gondnoka Poloczek Pál nyugalomba helyezetett ’s Borbélÿ vezérigazgató ajánlatára a társulat engemet neve-zett ki gyárgondnokká; ugyanakkor a hengergyár üzemfőnöke Lázár Zoltán, – a Thomasgyár üzemfőnöke Beck Károly ’s a drótgyár üzemve-zetője Szontágh Pál volt! A gyárnak nagy átalakítása után, melynél Quo-ilin Viktor művezető hathatósan közreműködött, ezen gyakorlatilag igen értékes – bár egyénileg kissé nyers – kartárs elhalálozott a helyére ideig-lenesen Schultz Kúno a vezérigazgatósági szerkesztési irodából lett ki-küldve, nemsokára azonban a műhelyfőnöki állásra Wabrosch Béla gé-pészmérnök lett kinevezve! Megemlítem, hogy ezen, mint gépészmér-nök kiváló szakember, tartózkodó, simulékony, alattomos viselkedésével és jellemével rokonszenvemet nem bírta!

        Itt meg kell említenem, hogy a thomasgyár üzemvezetője Beck Károly nagy intrikus volt, ki kevésbé tudományával, mint fölényes, min-dent lekicsinylő modorával tudott hatni és a gyöngébb jellemeket lebilin-cselni! Az ő ösztönzésére a három úr /:Beck, Wabrosch és Balhauser:/ egy beadványt nyujtott be Borbélÿ vezérigazgatóhoz, melyben engemet, mint a gyári gondnokságra alkalmatlannak tüntettek fel ’s természetesen az én eltávolításomat czélozták! Borbélÿ azonban régtől ismert engemet ’s a beadványt érdeme szerint visszadobta, Beck pedig Ózdra lett áthe-lyezve! Mint rövid idő mulva értesültem, az ózdi állásban boldogulni nem tudott és a resitzai műveknél vállalt igazgatói állást; itt azonban alig másfél évig működött és mint alkalmatlan valami végkielégítéssel elkül-detett! Mint értesültem egy ideig Budapesten ügynökösködött s egy ki-csapongás alkalmával gutaütésben meghalt!

/: A Salgótarjáni gyárnál kifejtett működésem elbírálására szolgálnak az irataim között található kinevezési – előléptetési, jutalmazási, stb. okmá-nyok!:/

       Midőn 1881 őszszel feleségemet és első gyermekemet Salgótarjánba hoztam, a Gömörÿ féle lakást kaptuk, hol szerény viszonyok között, megelégedetten berendezkedtünk s az ott talált néhány tisztviselő-csa-láddal kellemes baráti viszonyban éltünk; feleségem úgy Borbélÿnéban, mint Poloczekné, Ungerné, Lépesné, Quoilinné – és Poráziknéban előzé-keny barátnőkre talált ’s így könnyebben beletalálta magát az új helyzet-be!

        Mivel az előző évben alapított „Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű részv.társ.”-nak műszaki vezérigazgatója Borbélÿ Salgótarjánban lakott, az ő közvetlen vezetése alatt állott műszaki iroda és számvezetőség is ide helyeztetett, minél fogva a tisztviselők száma lényegesen megszapo-rodott ’s azért néhány új lakóháznak felépítése vált szükségessé! Így épült a gyári irodával szemben egy kétcsaládos lakóház, lejjebb a telepen még két kétcsaládos, valamint egy emeletes-négylakásos lakóház! Be kell vallanom, hogy a tisztviselők szaporodásával az előzőleg oly kedé-lyes és intim baráti viszony kissé feszültebbé vált, amit leginkább egyik-másik, újonnan érkezett hölgynek viselkedése okozott! Így annak a ház-nak – melyben mi laktunk, az emeleti lakásába Hegedűs Viktor vezér-igazgatói titkár költözött, kinek felesége szegény feleségemnek sok ke-serű perczeket okozott!

        1885 végén vagy 1886 elején a gyári irodával szemben épült ház-ban kaptam lakást, minek nagyon megörültünk, mert a szomszédban le-telepedett Schultz családdal jó viszonyban éltünk! Sajnos ezen lakásban nagy szerencsétlenség ért bennünket, mert az 1886^ik év November hó-napban három kis gyermekünk /:Anna, Ilona, Etelka:/ difteritiszben el-halt s Kornél fiam ugyanakkor csak csodaképen épült fel a veszedelmes betegségből! Nehéz szívvel gondolok az átélt keserű napokra ’s ma is a tudat nehezedik lelkemre, hogy szerencsétlenségünk oka a kezelő orvos gondatlansága és tudatlansága volt!

        Szegény feleségemet a csapás teljesen lesujtotta ’s félni lehetett, hogy kedélyrázkódása komoly következményekkel járhat; azért őt – a némileg felgyógyult Kornél kisfiammal együtt Beszterczebányára vit-tem, hol szülőinek gondozása mellett lassan magához jött ’s néhány hét múlva visszajöhetett Tarjánba! Ezen nehéz csapás után, rövid idő mulva más lakásba költözködtünk, t. i. a Tarjánba való érkezésünk alkalmával elfoglalt lakásunkat kaptuk vissza, azon kiegészítéssel, hogy most az emeleti három szobát és konyhát is hozzácsatolták a földszinti három szobához!

        Most már néhány évig nyugodtan laktunk, míg a kegyetlen halál az időközben született két gyermekünket is elragadta, mi szegény felesé-gem testi- és lelki egyensúlyát teljesen megzavarta és orvosi tanácsra kénytelen volt Abazia gyógyhelyet felkeresni!

        Az 1890-es évek végén és az 1900-as évek elején a gyár üzeme igen jól ment ’s mivel a conjunktura igen kedvező volt, a társulat az ózdi gyárnak kibővítését és a likéri kohóknak Ózdra való telepítését elhatá-rozta; ezen időben engemet is az eddigi gondnoki állásból gyárigazgató állásba neveztek ki! Mivel időközben az eddig Tarjánban volt számveze-tőség Budapestre lett áthelyezve, a gyártelepen több tisztviselői lakás megüresedett ’s akkor én az emeletes házból a szomszédos földszinti házban volt két számtiszti lakást kaptam, hol igen kényelmesen elhelyez-kedtünk!

       Az ózdi gyárnak kibővítésével és a nagyolvasztók áttelepítésével a társulat a tarjáni gyárnak teljesen átalakítását határozta el olyképen, hogy a thomasgyárat beszünteti, a hengersorozatokat Ózdra áttelepíti s ezek helyébe a drót- és szöggyárat kibővíti, valamint a fényes-szalagvas gyár-tást fejleszti; továbbá a tengely-, eke-, lapát-, villa- és szerszámgyártást, nemkülönben a vas- és aczélöntészetet megfelelően kibővíti! Ezen mun-kálatok a gyári üzemeknek teljes átalakítását, meglévő épületek lebon-tását, új épületek felállítását tették szükségessé, mi mellett természetesen a tisztviselő- és munkásszemélyzet változása is bekövetkezett! Ezen idő-ben Borbélÿ vezérigazgató is Budapestre tette át lakását és így a műsza-ki- és szerkesztési iroda is elkerült Tarjánból! Ekkor költöztem át a park-épület földszinti lakásába, míg az emelet vendégszobáknak lett fenntart-va!

       Könnyen érthető, hogy a gyárüzemeknek ily átalakítása mily felada-tokat rótt úgy magára a gyárigazgatóra, mint a kisszámú tisztviselőre, mert arról is volt szó, hogy eddig nem gyártott vasárukra kell az üzeme-ket berendezni s oly minőségű gyártmányokat produkálni, hogy a kül-földdel is a versenyt fel lehessen venni! Ezen időben az ekegyártásnál például magam egy ekefej szerkezetet állítottam elő, mely szaba-dalmazva lett s melyért jutalmul a társulattól 6 000 koronát kaptam!  

        Több évi megfeszített munka után az új gyári üzemek bizonyos egyensúly állapotba jöttek ’s illőnek tartom, hogy kiemeljem azon tiszt-viselők nevét, ki az eredmény elérésében közreműködtek; így a drótgyár üzemfőnöke Balhauser István, az eke-, villa-, lapát és tengelygyár üzem-főnöke Wabrosch Béla és a mesterek Auer Mihály és Kilvády János; a vas- és aczélöntöde üzemfőnöke Pántyik Árpád és a műhelyfőnök Liptay Jenő!

        Midőn az ózdi gyár kiépült – annak régi igazgatója Veith Béla eltá-vozása után – Tetmajer László volt igazgatónak kiszemelve, de a chroni-kus epekőbetegsége miatt a nagy, megerőltető munkát nem bírta ’s ezért Borbélÿ őt maga mellé vette, az ózdi gyár vezetését pedig Lázár Zoltán-ra, a salgótarjáni drótgyár üzemvezetőjére bízta, a drótgyárba pedig mint üzemfőnök Balhauser István lett alkalmazva! Mikor Borbélÿ a vezér-igazgatóság személyzetével együtt Budapestre költözött, Tetmajer, mint az ő helyettese szintén Budapestre lett áthelyezve, de itt rövid idő múlva – egy epekő operátió folytán – meghalt! Ez időben kaptam Borbélÿtól szóbeli felhívást, hogy, ha akarok, szívesen maga mellé vesz Budapestre, mely ajánlatot azonban – némi megfontolás után – köszönettel elhárítot-tam ’s kértem, hogy tovább is a tarjáni gyárnál maradhassak! Rövid idő mulva Zorkóczÿ Samu, – ki akkor az ózdi hengergyár üzemfőnöke volt – kapott meghívást Budapestre s midőn Borbély 1914 – vagy 15-ben nyu-galomba vonult, utódának Zorkóczy lett kinevezve! Megjegyzem, hogy Tetmajer elhalálozása után egy ideig Lázár Zoltán is volt Budapesten Borbélÿ mellett, de ennek nagy aspirátiói mellett – midőn Wekerle mi-niszterelnök útján az állami vasgyáraknál nagy kilátásai voltak – a társu-lat további alkalmazástól eltekintett!

        A 80^as években családomban előfordult gyászos halálesetek után, melyek folytán öt kedves gyermekünk elvesztését sirattuk a megmaradt négy fiú gyermeknek nevelését gonddal és szeretettel végeztük: Kornél és Tóni a gyári elemi iskola elvégzése után Selmeczbányára kerültek fel, hol a lÿceumi alsó osztályokat végezték, azután pedig a lőcsei kath. gymnasiumban a felsőosztályokat ’s itt az érettségit is letették! Ödön az első gÿmnasiumi osztályt szintén Lőcsén végezte, de aztán Sopronba, a Lähne féle intézetbe került, hol a később szintén odahozott Pistával sikeresen érettségit tettek!

        Hogy boldogult, jó feleségem ’s magam is mily szeretettel és lelki-ismeretes gondossággal jártunk el fiaink nevelése körül, annak körülírá-sát mellőzöm ’s csupán megjegyzem, hogy Isten színe előtt nyugodtan megjelenhetünk, mert gyermekeinkért mindent megtettünk, mi tehetsé-günkben állott! Az Isten megengedte, hogy három idősebb fiam életczél-ját elérte ’s kérem őt, hogy tovább is megelégedésben, boldogságban tartsa meg ’s adja nekik saját családjukban azt a boldogságot, melyben nekem és szeretett, hű feleségemnek részünk volt!

        Az 1914-ben kiütött háború reám és családomra is meghozta a bajt és szerencsétlenséget, mert három fiam mindjárt kezdetben bevonult ’s nagy aggodalmak között vártuk naponta a híreket, hogy létük felől! Az 1914^ik év karácsonykor – midőn a déli hadsereg Szerbiából visszavonult – Pista fiammal indultunk a Bánátba, hogy Ödönt tüzérezredénél felke-ressük és hogyléte felől értesítést szerezzünk! Több napi utazgatás és kó-borlás után sem tudtunk Ödönre találni ’s eredmény nélkül kellett vissza-térnünk, mi az otthon nagy felindulásban váró, szegény feleségemet na-gyon lesujtotta! Nagyobb baj volt még, hogy egy hónapra rá szegény fe-leségemet Budapestre kellett vinni, az alsó álkapocsban fellépett daganat megoperálása végett! A parkszanatóriumban keresztülvitt műtét az orvo-sok szerint sikerült is és megengedték, hogy 2-3 heti szanatóriumi keze-lés után hazahozhattam! A seb azonban a leggondosabb orvosi kezelés mellett sem gyógyult, sőt mindinkább terjedt úgy, hogy nemcsak a száj belsejében gyülemlett, hanem átütött a külső nyak és ín felületre is! Mi-vel a beteg semmi táplálékot nem bírt magához venni, napról-napra sor-vadt és nagy fájdalmamra kellett az orvosi lesujtó véleményt hallani, hogy további segítség nincsen! Így közeledett az elmulásnak végső órája ’s 1915 April 19^én kiszenvedett a sok gyötrelmen átment legjobb anya és imádott, hű feleség! A jó Isten adja neki a megérdemelt jutalmat és nyu-godalmat ’s engedje, hogy nemsokára az örök életben és boldogságban viszontláthassam keresztyén hitem és meggyőződésem szerint!

       Áldott, jó feleségemnek örökre való elköltözése után életörömöm is elköltözött ’s ha volt még czélja további létemnek, úgy azt egyedül fiaim boldogulásának előmozdításában kellett látnom! Hogy a háztartás veze-tését megbízható kezekben lássam, felkértem Adél sógornőmet – ki mint özvegy a paksi gyermekóvodában volt állásban és édes anyjával özv. Mialovich Jánosnéval, tehát anyósommal együtt lakott – hogy háztartá-som gondjait elvállalja, minek ellenében részére és Lajos fia – valamint édesanyja részére házamnál állandó, biztos menhelyet és megélhetést he-lyeztem kilátásba! Adél sógornőm ajánlatomat elfogadta és midőn óvó-női állása után némi nyugdíjat biztosított magának, 1915 őszszel, édes-anyjával hozzám átköltöztek! Lajos fia akkor szintén a katonaságnál szolgált és az olasz fronton állott!

       Pista fiam ezen évben elsőéves orvosnövendék volt ’s mint hadkö-teles, kiképzés végett a losonczi gyalogezredhez behívták. – Bár sze-rettem volna, hogy Pista fiam a tűzérséghez kerüljön ’s eziránt lépéseket is tettem és magam is eljártam, de fáradozásom hiábavaló volt és így a sorsba bele kellett nyugodnunk!

       Losonczon nyert némi kiképzés után, Pista fiam Szatmárba került ’s midőn értesítést kaptam, hogy ezredével a galiciai harctérre fog vonulni, elutaztam Szatmárra ’s itt vettem búcsút tőle azon balsejtelemmel, hogy többé nem fogom látni! A végzet beteljesedett, mert 1917-ben orosz fog-ságba jutott és midőn már közel volt a remény, hogy Szibériából haza-felé jönnek a fogoly-magyar katonák, az ott támadt cseh forradalom őket visszatérítette és szeretett fiam Krasznojarszkban 1919 Aug. hó 6^án nyo-morúságosan – állítólag húsmérgezés folytán – elhalálozott! Késő ősz-szel kaptam a gyászhírt ’s ez volt a második csapás, mely további élet-kedvemet lohasztotta ’s csak a szülőimtől örökölt, Istenbeni hitem és még életben maradt három fiam iránti szeretetem tartotta reményemet és bizalmamat az életküzdelem tovább folytatására.

       Még boldogult feleségem életében szándékunk volt öreg napjainkra Gödöllő vidékén letelepedni ’s e czélból 1914-ben Gödöllőn jártunk egy eladásra hirdetett lakóház megvétele tárgyában! A ház fekvése és építési kivitele azonban nem volt megfelelő ’s így a vételtől elállottunk! 1917-ben kaptunk hírt egy Máriabesnyőn eladásra kerülő kertes házról ’s ak-kor annak megtekintésére személyesen leutaztam. Midőn úgy a ház fek-vése, mint annak beosztása és az építés kivitele igényeimnek megfelelt, annak megvételét elhatároztam és az ár tekintetében a ház tulajdonossal – özv. Illés  Ferencznével – alkuba léptem. – Miután időközben Adél né-ni is megtekintette ’s a megvételt ő is ajánlotta, úgy az üzletet megkötöt-tem és özv. Illés Ferencznétől a házat, valamint az egy hold szőlőtelket is 75.000 koronáért megvettem! /:az átírási költségekkel 80.000 kor.:/

        Szerencsés voltam, hogy a takarékban és korona járadékban elhe-lyezett volt pénzemet ezen vétel által az ingatlanba belefektettem, mert kevéssel azután a háború szerencsétlen kimenetele folytán a pénz elér-téktelenedett és minden vagyonomat elveszítettem volna, míg így valóban csak a háború alatt szerzett kb. 80.000 kor. értékű hadikölcsön kötvény veszett el!

        Fiaimra vonatkozólag fel kell említenem, hogy Kornél elvégezvén tanulmányait – miután az államnál erdőgyakornoki állást kapott és az államvizsgát is letette – 1909-ben – megnősült ’s menyegzőjén boldo-gult feleségemmel együtt Mármarosszigeten vettünk részt! Egy évvel reá Tóni fiam is letette az orvosi doktorátust ’s ő is megnősült; ezen me-nyegzőn is feleségemmel együtt Siklóson részt vettünk! Ödön fiam a há-ború befejezése után 1920-ban nősült ’s miután az államvizsgát is letette, a Rimamuránynál állott szolgálatba!

        Szeretett feleségem elhalálozása után, a háború alatt még 1919-ig maradtam Salgótarjánban szolgálatban, amikor egy évi szabadságot kér-tem, melynek leteltével végleges nyugalomba helyezésért folyamodtam! A társulat teljesített sok évi sikeres szolgálatom elismerése mellett, kéré-semet teljesítette ’s miután ajánlatomra utódomul Liptay Jenő lett kine-vezve, 1920 Január 1^én nyugalomba vonultam és ezen év tavaszán anyósommal és Adél sógornőmmel Besnyőre átköltöztünk!

       A Salgótarjánban töltött 39 évnek /:a gyakornoki évvel együtt 40 év:/ sok szép, boldog emléket őrzöm, de a keserű csalódás és lelki gyász mélységes fájdalmát magammal hordozom, míg a jó Isten ettől is feloldoz!

        A besnyői nyugalmi időt házam és kertem gondozására használtam ’s igyekeztem anyósom unokájának – illetve Adél sógornőm fiának, Denk Lajosnak – iskoláztatása körül segítségükre lenni! Sajnos a fiú a tanulmányi időt nem használta fel kellően ’s a mérnöki oklevelet csak akkor tudta megszerezni, midőn a magyar közgazdasági- és ipari élet teljesen lehanyatlott ’s gyakorlati elhelyezkedése lehetetlenné vált!

        Anyósom, özv. Mialovich Jánosné 1922-ben – sógornőm, özv. Denk Miklósné 1928^ik évben elköltöztek az örökkévalóságba ’s emlé-köket a besnyői sírkertben emelt szerény sírkövek hirdetik!

        Most már rajtam a sor, hogy én is oda költözzem, hol nincs több ke-serűség és fájdalom és visszahagyott gyermekeimnek búcsúzóul mond-jam:

        „Szeressétek egymást, szeressétek Istent és teljesítsétek hűen kötelességteket!”

 

Kelt Máriabesnyőn 1935 Augusztus hónapban

 

******************************************************

Egy kis megjegyzés részemről, aki ezt a kor- és kohász szakmatörténeti, értékes, kézzel leírt élettörténetet 2014 novemberében így átírta.

Igyekeztem maximálisan követni az eredeti leírás formátumát, az azóta kissé megváltozott helyesírási szabályokat nem a maiak szerint figye-lembe venni: lehet, hogy ez nem sikerült 100%-osan, ezért bocsánat az Olvasótól és még inkább az emlékeit eredetiben ránk hagyott Jónásch Antaltól!

 

Salgótarján, 2014. november

Liptay Péter

 

 

Továbbiakban azon bejegyzések, amelyeket az utódok tettek:

 

1., Az eredeti „Curriculum Vitae” címlapjáról:

 

„Magyar Életrajzi Lexikon” I. kötet, 17. oldalból idézet:

 

„Jónásch Antal (Svedlér, 1850. dec. 19. – Bp., 1945): bánya- és kohómérnök. Tanulmányait a selmeci akadémián végezte. 1875-76-ban a salgótarjáni vasmű gyakornoka, ahol Borbély Lajos irányításával az első gázfűtésű kavarókemencék építését vezette. 1876-79 között a selmeci akadémián Kerpely Antal tanársegédje a vaskohászati tanszéken. 1880-tól nyugalomba vonulásáig, 1920-ig a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű üzemvezető mérnöke, kinek az üzem szervezésében, a salgótarjáni iparvidék kifejlesztésében jelentős érdemei vannak. Szak-cikkei a Kohászati Lapokban jelentek meg; kiadatlan „Curriculum vitae”-je számos, a magyar ipartörténet szempontjából értékes adatot tartalmaz.”

Mindeddig családunk egybehangzó vélemény alapján csak most látom alkalmasnak az időt kiadatására, miután ismerem nagyapám gondolkodását és erkölcseit. Szolgáljon szellemi értékeink demonstrálására!

Budapest, 1993. március 15-én.

 

2., A kézirat 98. oldalán olvasható:

„1944 évben a háború miatt Kornél fia kíséretében Bpestre költözött át, hol 1945 áprilisában baleset következtében elhunyt. Halálának pontos napja ismeretlen. A kórházak, hová balesete-sen szállították a bpesti ostrom következtében tömve voltak, a betegápolás nem volt megfele-lő, értesítés is csak akkor jött felőle, mikor már halott volt. – Ideiglenesen Bpesten a Kerepesi-úti temetőben hantolták el, honnét a család exhumáltatta és Salgótarjánban a családi sírkertbe 1966. március utolsó napjaiban felesége mellett helyezték örök nyugalomba”

Ugyanezen lapon más személy írásával a folytatás – ami átmegy a következő oldalra a kéz-iratban:

„Dönci nagybátyám téved, mert Nagyapust nem érte baleset. A megszokott étkezési anyagok-tól, italtól való eltérés (szilvalekvár, méz, friss gyümölcs, a besnyői savanyú bor elfogyott s annak hiánya), a napokig – hetekig levegőtlen, dohos, sötét pincében való tartózkodás, a meg-szokott időben való séta, stb. hiánya okozta bélcsavarodás a halál oka. Kórház és orvos hiánya ez időben sok öreg ember halálát okozta.

Halálának időpontja is pontosan ismert: 1945. március hó 7-én következett be! Ez pedig tény! Postaforgalom, utazási lehetőség pedig ezekben a napokban életkockázat nélkül lehetetlen volt! Nem tudom honnan kapta ezeket a téves információkat, valószínűleg már akkor jegyezte ezeket fel, amikor már a memóriája nem volt hibátlan! (Ő is igen magas kort ért el  - 1892-1979 – beszúrás Liptay Péter-től, aki ismerte őt még Miskolcon, és egy kicsit életrajzát is!))

Úgy vélem édesapám, idősebb Kornél halálának körülményeivel zavarta össze. Ő ugyanis zsúfolt kórházban, elég mostoha körülmények között halt meg, de ő sem baleset következ-tében, hanem agyi és fizikai végelgyengülésben. Mindkettőjük halálának körülményeit élet-rajzában, illetve életrajzi kiegészítésében leírtam 1983 decemberében és 1987. február ha-vában.

1989. november 3-án                                                 Jónásch István s.k.

 

U.i.: A pirostintás bejegyzések Ödön nagybátyámtól származnak!”

 

Ugyanitt van még egy zárógondolat:

 

            „Életrajzi sajátkezű emlékezésbe belejavítani ízléstelen!

              Csak a különálló kommentár megengedhető!”