A nemzeti emlékezethez kapcsolódó szellemi kulturális örökség részeként emlékezünk meg a mai napon az 1848-as forradalom és szabadságharc tábori rabbijáról, Horn Edéről, aki az emigrációba szorított magyar szabadelvűség és demokrácia egyik legsikeresebb szóvivője, nemzetközileg is elismert közgazdasági közírója volt, ezen túl történész, országgyűlési képviselő és kereskedelemügyi államtitkár.

 A hazai polgárosodás apostolaként emlegetett Horn Ede, a Nyitra vármegyei Vágújhelyen született 1825-ben Einhorn Ignác néven. 

Einhorn Ignác Pozsonyban és Prágában teológiai tanulmányokat folytatott, de a reformkor pezsgő szel­lemi légkörében érdeklődése csakhamar a tudomány számos más területére kiterjedt: a filozófián kívül a közgaz­daság, a politika, a művészetek is mind nagyobb mér­tékben foglalkoztatták. A pesti egyetem bölcsészeti fakultásának hallgató­jaként a magyarországi zsidóság polgári egyenjogúsí­tásának problémáira összpontosította figyelmét. 

Horn Ede munkásságának, világszemléletének lényegét „ A forradalom és a zsidók Magyarországon” címet viselő, legjelentősebb művéből ismerhetjük meg. A könyv 1851-ben jelent meg Lipcsében – németül – először, magyarul pedig néhány éve látott napvilágot a német újrakiadásával együtt. A könyv a magyar-zsidó identitástudat megszületésének szép és izgalmas dokumentuma, az 1850-es évek magyar politikai publicisztikájának egyik remekműve. 

Horn Ede született forradalmár volt, mint nemzedékéből oly sokan. A XVIII-XIX. század fordulóján, a polgári életstílus terjedése óhatatlanul is változásokat idézett elő a zsidó hagyományban és vallási életben. A felvilágosodás eszmei alapjain nyugvó reformzsidó szemlélet egész Európában, így magyar földön is a polgárosodás terméke volt, így a zsidó reformerek mozgalma is az európai polgárosodás szerves fejleményeként jelent meg. Moses Mendelssohn hatása alatt, többféle törekvés kapott szárnyra a reformok jelszavával. A zsidóságot elsősorban vallási–etikai értelemben fogták fel, elutasították a vallási szabályok maradéktalan követését, lényegtelennek minősítették a külsődleges identitás-jegyeket. A mozgalom a zsidóság társadalmi emancipációja és kulturális asszimilációja révén a nemzetté válás egyetemességét vallotta: hangsúlyozta, hogy a zsidók hazájuk és országuk állampolgárai kell, hogy legyenek, azaz: az ott élő nemzet – jogokban és kötelességekben osztozó – tagjai. Az identitás megőrzésének hatalmas élményét kínálta a reform azzal, hogy a zsidó kiválasztottság hitét feloldotta az egyetemes emberi szabadság, egyenlőség és testvériség érvényesítésének hivatástudatában. A jelenség magyar sajátossága, hogy a zsidó és a magyar identitás harmóniája sokkal teljesebbnek látszott, mint Francia- vagy Németországban a zsidó és a francia, vagy a zsidó és a német identitás harmóniája. Magyarország tűnt a francia modell eszményi megvalósulási terepének.  A magyarosodást igenlő zsidóságnak látnia kellett, hogy politikailag és nyelvében a városi németség is magyarosodik, ezért számára a nagy lehetőség volt a magyar szabadelvűséghez kapcsolódni. A magyar nemzeti átalakulás racionalitását a magyar reformzsidóság nem taktikából vagy egyszerű önmentésből fogadta el, hanem mert történelmileg és emberileg azt találta hitelesnek. A magyar szabadelvűségben látta az erőt, amely az idők követelményeinek megfelelő korszerű nemzetállamot tud életre hívni. 

A fiatal Einhorn Ignác, aki – mint a zsidók túlnyomó többsége – az asszimiláció híve volt, szívvel-lélekkel magáévá tette a magyarság ügyét, részt vállalt a szabadságért, a nemzeti függetlenségért vívott küzdelemből. De mégis miként és milyen eszközökkel küzdött az ifjú Horn Ede a maga egyéni, valamint felekezete és nemzete szabadságáért? Mindenekelőtt, mint újságíró tevékenykedett, 1844-ig pozsonyi és lipcsei német lapok munkatársa volt, majd 1844-ben Pestre jött, hogy itt folytassa tanulmányait, miközben a Die Pester Zeitungnál kezdett dolgozni. A német közvéleménynek a magyarországi fejleményekről – a reform előrehaladásáról, a zsidók magyarosodásáról és a zsidóellenes reakciókról – adott számot, mintha erőt is akart volna meríteni, hogy még jobban maga mögött érezze a század szellemét. A magyar sajtóban is harcosan lépett fel. A magyar zsidóság képviselőihez intézett „szózat”-ot az emancipáció érdekében, mert a pozsonyi ortodox zsidók az előző országgyűléstől az emancipáció kérdésének mellőzését kérték. Ezen elzárkózó politika ellenében lépett fel Horn Ede, aki a magyar zsidóság képviselőit aktivitásra szólította fel, mert – ahogy vallotta: „csak akkor kecsegtethetjük magunkat kedvező siker reményével, ha ezen elhatározó utasítások elkészíttetése előtt nyelv és tollal, szó és tettel a közvéleményt megnyerni s ügyünknek nemcsak a küldöttek, hanem még inkább a küldők, a vármegyék nemessége s a városok polgársága előtt megkedveltetni s ily módon felszabadíttatásunkra kedvező követi utasításokat kieszközölni törekszünk”. 

Eszméinek megvalósítására rabbi- növendékként a felekezeti reform, a hitújítás adhatott működési teret. A forradalom forgószelében a radikális reform igénye óhatatlanul mozgalommá erősödött, és két tűz közé került: fokozódott a kereszténység és a zsidóság hagyományhűségének is a nyomása. A radikális vallási reform kitörési lehetőség volt a kettős szorításból. Ennek jegyében kezdeményezte a radikális magyar zsidó reformközösség megszervezését, és a Valeró Antal Király utcai selyemgyárának szomszédságában épült zsinagógában magyar nyelven hitszónoklatokat tartott. A vallási reform égisze alatt Kossuth Lajos titkárával, az író Diósy Márton újságíróval, Szegfi Mórral, Szemere Bertalan munkatársával – aki a szenttamási csatában tüzérszázadosként vett részt -, megalapította az Izraeli­ta Magyarító Egyletet. Az ifjú rabbijelölt – mint az Izraeli­ta Magyarító Egylet könyvtárosa – első nagyobb vállalkozása az első magyar zsidó naptár és az első Magyar Zsidó Évkönyv összeállításában való közreműködés volt. A magyarsággal való egybeolvadás programjának eszközéül a kiadvány a hitélet ápolását jelölte meg, mint a címlapon is állt: „Felvilágosodott vallásosság, tiszta erkölcsiség és buzgó hazafiság az izraeliták közti elterjedésére”. Horn Ede az Évkönyvet az Egylet alapító tagjaival Diósy Mártonnal és Szegfi Mórral közösen szerkesztette a Magyar–Zsidó Egylet megbízásából.

Az 1848-as események őt is kiragadták a vallási körökből: maga a radikális haladópártiakhoz csatlakozott. A Zsidó Magyarító Egylet állt a reform élére, miközben még Pécsett, Nagyváradon és Aradon is feltört a hitújító mozgalom. Az aradi fiatalok április végén maguk is pontokba foglalták követeléseiket. Április 1-jén megalapította a Der ungarische Israelit című hetilapot, mely nagy hatással volt a haladó magyar-zsidó ügyre. A templomi szószéken és a nyilvános gyűléseken tüzelő beszédével az osztrák uralom ellen harcolt. Buda visszavétele utáni pünkösd vasárnapján mondott beszéde nagy visszhangot keltett az egész országban. A szabadságharc idején a honvéd seregben Horn Ede huszonhárom évesen – elsőként a magyar történelemben - tábori lelkészként teljesített szol­gálatot. Fivére Einhorn Móric matematikus, Bem seregé­ben a tüzérségnél szolgált, csatában esett el, ágyúja mellett. Az ifjú rabbi a világosi fegyverletétel után ott volt Klapka tábornok Komárom várát védő katonái körében, s velük maradt mindvégig. Klapka százados­sá nevezte ki.  A kapituláció után ő is szabad elvonu­lást nyert, de magyar hazafias érzelmei hangoztatásáért hamarosan menekülnie kellett. Rá is vonatkozott az az ítélet, melyet Haynau a pes­ti zsidók fejére olvasott: „Érzelmeik és gonosz cselek­vésmódjuk által előmozdították az ottani forradalmat, mely az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna olyan terjedelmet.”

Az emigrációban széles körű publicisztikai tevékenységet végzett.  1850-től Lipcsében lakott. Ott vette fel a Horn Ede nevet. Könyvet írt A március előtti Magyarország címmel és életrajzot Kossuthról. Műveit betiltották, a kiadót is büntetésekkel sújtották, a kö­teteket elkobozták. Később sikerült elérnie, hogy Kossuth-könyvét Londonban angolul is megjelentették. 

Miután több németországi városban megfordult, de személyes szabadságát mindenütt veszélyeztetve látta, 1851-ben Brüsszelbe ment. Nyelvismerete, különösen a francia nyelvben való jártassága és irodalmi működése mindinkább ismertté tették Belgiumban és Németországban; Ér­deklődése ez idő tájt már elsősorban a közgazdasági tudományokra irányult. Jelentős műveket írt és adott ki. Az 1860. évi itáliai események hatására egymásután bocsátotta ki röpiratait Magyarország érdekében; a francia, belga és német hírlapokat névtelen cikkekkel árasztotta el, hogy ezek által Magyarországnak a közvéleményt megszerezze. 1869-ben Jókai megalapította a Neuer Freier Lloydot és meghívta Horn Edét, hogy legyen a lapnak szerkesztője. Horn elfogadta a meghívást, és hazajött Pestre, ahol átvette a lap szerkesztését. Párizsból történt végleges hazatérése után 1870-ben Pozsony város országgyűlési képviselővé választotta, így tekintélyes tagja lett a magyar országgyűlésnek; 1870-ben a Tisza Kálmán által vezetett ellenzékhez csatlakozott. 1872-ben szülővárosa választotta meg képviselőjének, majd 1875-től a főváros egyik kerületét (Terézvárost) képviselte az országgyűlésben. 1874-ben a Magyar Tudományos Akadémia a nemzetgazdasági és statisztikai bizottságának tagjává választotta. 1875-ben a Kereskedelmi Minisztérium államtitkára lett.

Horn Ede a modern magyar nemzeti identitás egyik meghatározó alakja volt még akkor is, ha művei elsősorban németül és franciául jelentek meg. Szorgalmazta, támogatta bankok, pénzintéze­tek, biztosító társaságok létrehozását, bányák feltárá­sát, gyárak, vállalatok, malmok alapítását, így a magyarországi polgárosodás, a pénzügy, a ke­reskedelem, az iparosodás fáradhatatlan alakítója, szer­vezőjeként nagyban hozzájárult a modern magyar nemzetállam létrejöttéhez. 

Tudományos, irodalmi, közéleti tevékenységének adatait és eredményeit, akárcsak vázlatosan is, ne­héz lenne ehelyütt felsorolni, annak ellenére, hogy a sors rövidre szabta életét. 1875-ben, ötvenéves ko­rában hunyt el Budapesten.

Horn Ede erőfeszítései azonban nem voltak hiábavalók, célkitűzései, szavai ma is megállják helyüket: „A közös harcok, a közös háborús szenvedések és örömök szorosra zárták a köteléket zsidó és keresztény között. A barátság és testvériség kötelékét a csatatéren kiontott vér szilárddá és bensőségessé tapasztotta. A zsidóknak a leggondosabban őrködniök kell azon, hogy az emancipáció szép szava minden viszonylatban erős igazság legyen, és jogaikat a legkevésbé se sértsék meg. Az ő dolguk az a szent kötelesség is, hogy a szabaddá vált karokat és erőket mind az övéik, mint az összesség üdvére hasznosítsák, hogy törekedve a műveltségre és a kultúrára, társadalmi és vallási viszonyaik korszerű átalakításával a szabad állam és a polgári társadalom mindig hasznos tagjaivá váljanak. Óriási, eddig ki nem használt erő szunnyad a magyar zsidóságban; csupán fel kell ébreszteni, és bámulatosat fog teljesíteni. A magyar zsidónak csak komolyan akarnia kell, és ő sokra, igen sokra lesz képes.”

Horn Ede emlékezetét felidéző beszédemet pedig Reményik Sándor szavaival zárom: „A vér: a semmi. A Lélek: a Minden”.