Műhely

Mélyen tisztelt Bethlen Család! Tisztelt Főigazgató Úr, Államtitkár Urak! Tisztelt Emlékezők! Hölgyeim és Uraim!

Mindössze tíz nyugodt esztendőt találunk ebben a 74 évben, amelyet Magyarország független államként békés építkezéssel tölthetett el. Bethlen István gróf miniszterelnökségének egy évtizedét. Azt is tudjuk, hogy a hamvak, amelyek fölött állunk, jelképesek. Egy maréknyi föld a Donszkoj temető hármas számú tömegsírjából, ahol 1946 októberében jelzés nélkül szórták szét földi maradványait. Bethlen István ugyanis nemcsak politikai teljesítményében, de sorsában is osztozott a legnagyobbjainkkal, a magyar szabadság hőseivel. Bár a források arra utalnak, hogy nem végezték ki, számunkra mégsem kétséges, hogy akárcsak elődei, a közelben eltemetett Batthyány Lajos vagy éppen a geszti sírboltban nyugvó Tisza István, ő is a magyar nemzet mártír miniszterelnöke. Önként választotta ezt az utat.

Ahogyan Tisza István három évtizeddel korábban, úgy Bethlen sem menekült el, nem bújt el, amikor ismét hazánkra tört a vörös veszedelem. Egyenes derékkal nézett szembe leendő pribékjeivel. Munkába állt. Munkába, hiszen Magyarországot ismét meg kellett menteni. Ő pedig újra készen állt a feladatra. Tudhatta, de legalábbis sejthette, hogy mi várhat rá, mégis meg kellett próbálnia. Tárgyalni és békét, nyugalmat szerezni a magyaroknak. Egy olyan háború után, amellyel nem értett egyet. Mégis megtette, amit megkövetelt a haza. Ahogyan azt őseitől, a Bethlen és a Teleki család tagjaitól örökségül kapta, és igen, ahogy ez a református keresztyén hitéből is következett. Miképpen azt egy másik Bethlen mondta sok-sok évvel korábban és sok-sok kilométerrel arrébb: „Ha nem is lehet mindig megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet.” Miután pedig világossá vált, hogy Bethlen István nem lesz a megszállók engedelmes eszköze, sem pedig a kommunista rendszer szálláscsinálója, büntetésből elnyelte a Gulag szigetvilága. Mi pedig eltávolításával elvesztettük azt az embert, aki a második világégés után képes lett volna egységbe kovácsolni a magyarságot és új életet lehelni a kivérzett, tönkretett, megalázott Magyarországba.

Miből is gondolhatjuk ma mindezt ennyire, de ennyire magabiztosan? Onnan, hogy korábban egyszer már ezt megtette. A haza fogalmát hírből sem ismerő, a magyarokat idegen igába hajtani akaró kommunisták pedig nem hagyhatták, hogy ez újra megtörténjen. Mivel útjában állt a náciknak, hát útjában állt a vörösöknek is. Nem engedhették meg, hogy irányításával Magyarország ismét egy erős, szuverén, független és szabad országgá válhasson, mert az az ő hatalmuk végét jelentette volna. Ahogyan a dualizmus korszakát gróf Tisza István, a két világháború közötti időszakot gróf Bethlen István mártírhalála zárta le. Mártírhalálát több mint negyvenévnyi csend, hallgatás és hazugság követte. Ha nagy-nagy ritkán írtak róla, akkor fasisztának bélyegezték, holott nálánál kevés nagyobb ellensége volt a nemzetiszocializmusnak.

Jelképes hamvai végül csak 1994-ben térhettek haza. Ezek után pedig még hét évet kellett várni arra, hogy a méltó emlékmű kerüljön sírja fölé. Magyarország akkori miniszterelnöke – aki megegyezik a mostanival – akkor ezt mondta: „Reánk maradt tehát a feladat, hogy számba vegyük végre hőseinket; felmérjük, kinek mivel tartozunk, és kinek miért jár köszönet. (…) Bethlen István grófnak, Magyarország egykori miniszterelnökének mindannyian sokkal tartozunk. Nemcsak méltó síremlékkel, hanem azzal is, hogy végre megköszönjük, amit a hazánkért tett.”

Tisztelt Emlékezők!

Ma már látjuk, hogy amit Bethlen István Magyarországért, a magyar nemzetért tett, egyedül Szent István és IV. Béla országépítő, sőt ország-újraalapító munkájához mérhető. Tíz évébe telt helyreállítani, amit a gyengék, a kalandorok, a kollaboránsok és a botcsinálta politikai messiások az 1918-as októberi operettforradalmat követő néhány hónap leforgása alatt tönkretettek. Tette ezt úgy, hogy egy végletekig megalázott, kisemmizett, az életképtelenség határáig csonkított, halálra ítélt ország, oldott kéveként széteső nemzet kormánykerekét kellett átvennie. Mindezt ellenséges utódállamok fenyegetése mellett. Miniszterelnökségének egy évtizede alatt – kormányzójával együtt és a kormányzójával tökéletes egyetértésben – mégis sikerült a reménytelenségből a reménybe visszavezetnie a magyarságot. Megmutatni, hogy nem oda Buda, hiszen ha mi, magyarok összefogunk, akkor bizony vissza tudunk jönni még a halál árnyékának völgyéből is. Hát mégis élünk! Remek diplomataként kapcsolatot teremtett az alig pár évvel korábban még velünk hadban álló Olaszországgal. Elérte, hogy hazánkat felvegye a Népszövetség, létrehozta a Collegium Hungaricumok hálózatát, a magyar nyelv és kultúra hídfőit szerte Európában, és kultuszminiszterével, Klebelsberg Kunóval együtt népiskolák garmadáit építették szerte az országban. És igen, az elsők között volt, aki a Szovjetunióval való gazdasági együttműködést sem vetette el. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondjuk, a mai napig sokat tanulhatunk tőle. Tíz nyugodt év, stabilitás, konszolidáció, szélsőségektől mentes korszak fűződik a nevéhez.

Nem rajta múlott, hogy egy, a nyugati világból támadt újabb szélvihar megrengette azt az építményt, amit kínkeserves munkával megalkotott. Arról sem tehetett, hogy ugyanez a vihar olyan pusztító erőket juttatott hatalomra, amelyek még a korábbinál is végzetesebb öngyilkossági kísérletbe kergették Európa népeit. Egyetlen dolgot tehetett: lemondása után is folyamatosan készenlétben állt, hogy szükség esetén ismét a haza szolgálatába álljon.

Tisztelt Emlékezők!

Gróf Bethlen István szíve, konzervativizmusa a Nyugat, az angolszász világ felé húzta, de politikai éleslátása arra sarkallta, hogy ne személyes szimpátia vezérelje, hanem mindig, minden körülmények között a magyarok érdekeit képviselje a külpolitikában. A nemzet érdekében mindenre készen, a haza érdekeiből semmit sem engedve. A haza bölcsétől, Deák Ferenctől tanulva: mi, magyarok tudunk küzdeni remény nélkül is. Nem volt olyan kétségbeejtő helyzet, amely ebből kimozdíthatta volna. A fájdalom és a szomorúság, amit a II. világháború poklában és az ahhoz vezető hibák sorát látva érzett, nem meggyengítette, hanem megacélozta, és tettekre sarkallta.

Így aztán 1944-ben önként jelentkezett a szovjet hatóságoknál. Tudta, hogy a sötétbe ugrik. Mégis hitte, ha csak egyetlen halvány reménysugár is van arra, hogy munkájával, politikai tekintélyével, diplomáciai tapasztalataival még egyszer Magyarország, a magyar nemzet segítségére lehet, meg kell tennie. Mindent elkövetett, hogy megragadja ezt az utolsó szalmaszálat, még élete kockáztatása árán is megszerezze azt a bármilyen kicsiny mozgásteret, ahonnan kiindulva centiről centire, lépésről lépésre, tégláról téglára haladva ismét talpra állíthatjuk a hazánkat. Mi, a hálás utókor nevében ezért ma büszkén hajtunk fejet gróf Bethlen István miniszterelnök születésének 150. évfordulóján életműve és a hazáért hozott életáldozata előtt.

Isten óvja Magyarországot!