Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Török és Magyar Barátaink!

Köszönöm az előttem szólok tiszteletteljes és szívélyes szavait. Családom és gyermekeim nevében is köszönöm, hogy az egykori, ismét szerény pompájában tündöklő, megújult családi sírnál emlékezhetünk.

Ma egy olyan ember előtt hajtunk fejet, akinek neve összeforrt a meteorológiai tudománnyal, a nemzetek közötti, határokon átívelő tudományos és közösségépítő erőfeszítésekkel, és akinek szellemi öröksége mind a mai napig kötelez bennünket.

 Réthly Antal, halálának 50. évfordulóján azonban nem csupán a tudósra, hanem a szerető családapára, nagyapára, dédapára, ükapára is emlékezünk.

 Dédapám 1879-ben született. Hosszú, viszontagságos élete során átélte és túlélte a történelem legnagyobb viharait: két világháborút, forradalmakat, diktatúrát.

 Olyan évszázadban élt, amiben a bizonytalan vált a legfőbb bizonyossággá, a történelem szeszélyesebb volt, mint az időjárás. Az akkori élőket körülölelő világ állandóan változott, és egyre inkább eluralkodott a hétköznapokon a téboly. Nagyapánk talán ezért is szentelhette életét a tudománynak, a meteorológiának. A változó időjárás és a légköri jelenségek mögötti összefüggéseket talán könnyebb volt megérteni, mint magát az életet.

 1925 és 1927 között Törökországban dolgozott, ahol felépítette a modern török meteorológiai szolgálat alapjait. Azóta is közös, összetartó emléke ez a magyar és török tudományos közösségnek, a teljes pályafutását tekintve azonban ez az két év csupán egy pillanat, mégis ragyogva emelkedik ki a sok említésre méltó pillanat közül.

 Ő volt az elsők egyike, aki felhívta a figyelmet a klímaváltozás és a környezetvédelem fontosságára. Már közel egy évszázada figyelmeztetett Törökország elsivatagosodásának veszélyére. Előrelátása máig érvényes és aktuális.

 Az állandóan változó történelmi klímához kényszerűen alkalmazkodva dédapám mindig arra törekedett, hogy hazánkban is megfelelő tudományos szintre és rangra emelkedjék a meteorológia tudománya, az infrastruktúra folyamatosan gazdagodjon, az intézményesített háttér pedig forrás nélkül soha ne maradjon és szűkösebb időkben is töretlen minőségben fejlődjék a szolgálat, nem csak a tudomány, de az emberek szolgálata is.

 Munkásságát nem törte meg még az sem, hogy az ötvenes években megfosztották mindentől, deportálással fenyegették, csak a véletlen szerencsének s néhány jóbarátnak köszönhette, hogy nem internálták, de lányait elhurcolták a Hortobágyra. A Mechwart ligetre néző, Margit Krt. 7. szám alatt lévő családi otthonát elvették, ő pedig nincstelenül méginkább a munkába temetkezett. Az emberi természet okozta viharcspások ellenére az anyatermészet hűséges szolgája és csodálója maradt.

 De volt az életének egy másik, kevésbé ismert oldala is: szerette a színházat. Még kisgyermek volt, mikor Dunai hajóskapitány édesapja egyszer távoli útjáról hazatérve egy fából faragott színházi ládát hozott neki ajándékba, festett kulisszákkal és míves játékfigurákkal. A visszaemlékezéseiben így ír erről:

 „Apámat hajós emberei mind nagyon szerették és csak per az „Öreg” beszéltek róla. Szép kort élt meg és Solymáron halt meg tüdőgyulladásban az első világháború alatt. Nagyon ügyes kezű ember volt, mindig fúrt-faragott, javított mindenfélét és nagyszerű szerszámfelszerelése volt. Nekem egyszer, nyári hajóutazásai alatt egy kis színházat készített remek díszletekkel és a színház akkora volt, mint egy nagy utazóláda. Irigyeltek is érte a gyerekek. Remek kulisszák, bábuk, függöny stb. volt a felszerelés…”

Később állandó közönsége lett a budapesti színházaknak, sőt fizetett klakkőrként, fess ferencjóskájában látogatta az Operaház előadásait. Úgy hiszem, szimbolikusan rám hagyta ezt a ládát örökül. Nem véletlen talán, hogy színházrendező lettem.

Még a tudományos pályája előtti időszak egy felejthetetlen mozzanatáról dédapám visszaemlékezéseiben ezt írja:

„Láttam, hogy a városnál nem kapok fizetést és így a papa bedugott a Duna Gőzhajózási Társasághoz. Ott az irattárban dolgoztam, napi 1 Ft. 20 fillérért. Nagyon megvoltak velem elégedve, s mert jól tudtam fogalmazni, kisebb hajózási híreket is én írtam meg és adtam le a kőnyomatosnak. Itt szolgáltam akkor, amikor Erzsébet királynét Genfben meggyilkolták. A királyné rajongója voltam és miután kaptam vasúti szabadjegyet felutaztam Bécsbe a temetésére, 1897 szeptember 17-én, pénteken. Halálhíre a Budai Színkörben ért. A Krisztina körút és az Alagút közötti Horváth kertben volt egy fából épült nyári színház. Krecsényi igazgató egy operettet adott a társulatával. Baloldalt álló helyen voltam a földszinten, alig kezdődött meg a darab, egyszerre legördült a függöny, előlép az igazgató és remegő hangon, sírással küszködve bejelenti, hogy Magyarországot nagy gyász érte, mert imádott Erzsébet királynénkat meggyilkolták. Síri csend, majd zokogás. A cigányok rákezdtek a „Lehullott a rezgő nyárfa” énekére, ami a Királyné kedvenc dala volt. Mindenkinek elszorult a szíve. A dal végén a prímás, aki a függöny előtt állott, késsel elvágta a hegedűje húrjait. Mély szomorúsággal a szívünkben, könnyezve távoztunk.”

Ebből is látszik: a későbbi zárkózott tudós valójában érzelmes ember volt, ám a tudomány, a történelem, és nem utolsósorban a történelmet formáló, kiszámíthatatlan emberi természet megtanította érzelmeit fegyelmezni, elrejteni.

Réthly Antal sosem járt lehajtott fővel, tekintetét mindig az égnek emelte, és figyelte a természet minden rezzenését.

1946-ban, 67 éves korában azonban borzongató érzés járta át: attól tartott, hogy bár mindig felfelé tekintett, a tudomány szolgálatában néha megfeledkezett Istenről. Ezért az ország hercegprímásához, Mindszenty bíboroshoz fordult, hogy bérmálja meg gyermekkora színhelyén, az egykori Bomba téren (ma Batthyány téren) álló Szent Anna-templomban. 

Úgy gondolom, hogy ez a gesztus is példamutató: a tudomány szolgálatában élő ember képes volt felismerni, hogy hit és alázat nélkül a tudás sem lehet teljes.

Ma azért gyűltünk össze itt, hogy büszkén emlékezzünk rá, és hitet tegyünk amellett, hogy erőfeszítései nem voltak hiábavalók. Emlékét szívünkben őrizzük, munkáját folytatjuk, szellemiségét pedig tovább visszük.

Nem felejtjük!