Műhely

A zsidó temetkezés szabályai és hagyományai sok szempontban eltérnek a keresztény közösségek vallási gyakorlatától.  A kőfallal körülhatárolt zsidó temető eredetileg a település lakott részétől távol létesült.  A sírhelyek örök időkre szólnak, a síremlékek időtálló anyagból kell, hogy készüljenek. Az évezredes hagyomány szerint a sírkőre a tisztelet jeléül követ vagy kavicsot tesznek, virágot vagy koszorút nem illik a sírra ráhelyezni. A síremléknél elvárás volt – a XX. század elejéig még a neológ sírkertekben is –, hogy az elhunyt neve héberül is szerepeljen rajta (ám ez nem mindig valósult meg).

A temető bejáratánál a szertartási épület található, ahol az elhunyt mosdatási rítusát (tahara) végzik el, míg a keresztény temetőben a halottbúcsúztatás helye a ravatalozó. A taharaház az előírás szerinti tisztítás helye, de semmi esetre sem  ravatalozó, mert közszemlére nem lehet bocsátani a halottat, az elhunyt nyilvános megtekintése a zsidó hagyomány szerint a halott szégyenét jelentené. Az elhunyt mosdatását, illetve a teljes végtiszteletadást a hitközség részeként működő szervezet, a Chevra Kadisa (Szentegylet) végezte. Az egylet tagja egyszeri magas belépési és éves tagdíjat fizettek. Ezáltal a Chevra Kadisa gondoskodott arról, hogy a szegény hitközségi tagok is a zsidó szokásjog szerinti, minden értelemben szabályos, kóser, vagyis a tisztasági előírásoknak megfelelő temetést kaphassanak. 

Pesten a Chevra Kadisa 1788-tól 1950-ig működött. A kezelésében állt előbb az első, majd a második Lehel út közelében létesített, a korabeli szóhasználattal izraelita temető működtetése. A XVIII. században Pestre betelepült zsidók előbb Óbudán az ottani hitközség által fenntartott temetőben helyezhették végső nyugalomra az elhunyt szeretteiket.

Pesten az első zsidó temető a Lehel tér délkeleti részén alakult ki 1788-ban a mai Ferdinánd híd közelében, fallal elválasztva az ebben az időben a tér északnyugati felén elhelyezkedő, jelentősen nagyobb alapterületű városi, a keresztény vallású polgárok részére kialakított sírkerttől. Az 1788-ban megnyitott zsidó temető a XIX. század első harmadában szűknek bizonyult. A Lehel utcának a Dózsa György út – az akkori nevén Aréna út – közelében a XIX. század közepén új zsidó temető létesült, amely két évtizeden belül az 1870-es évekre betelt.

A XIX. század közepén Pest városa a keresztények számára létrehozott Lehel utcai sírkertet szűkösségre hivatkozva bezárta és teljesen felszámolta, a helyén gyárak létesültek. Kiváltására az 1847-ben létesített és 1849-ben a Kerepesi út közelében megnyitott új köztemető jött létre, amely mai a Fiumei Úti Nemzeti Sírkert.

A felszámolt keresztény temető melletti zsidó sírkert a Lehel út – Lőportár utca – Dózsa György út által határolt területen még több mint fél évszázadon át fennmaradhatott. Az itteni síremlékek megszüntetésére – bár a sírok felszámolása a zsidó szokásjoggal szemben áll – haladékot kapott a temető gondozását végző Chevra Kadisa. A Budapest székesfőváros vezetésével történt megállapodás alapján az áthelyezés az új zsidó temetőbe, a Kerepesi úti köztemető mellett megnyitandó  sírkertbe kellett volna, hogy megtörténjen.  A sírhelyek áttelepítése az előzetes terveknél sokkal lassabban haladt, és 1910-re fejeződött be a temető felszámolása. A Lehel úti izraelita temető síremlékeinek jelentős részét nem az eredetileg tervezett Salgótarjáni utcai, hanem az 1892-ben megnyitott Kozma utcai zsidó temetőbe helyezték át.

Salgótarjáni utcai zsidó temető területének kijelölése 1873-ban

Budapest Székesfőváros előszőr a Pesti Izraelita Hitközségnek a Kerepesi úti temető északi részén jelölt ki – hosszabb időn át tartó egyeztetés után – 1872-ben földterületet. Az új zsidó temető kialakítási munkálatait a Chevra Kadisa 1872-ben elkezdte, a leendő sírkertet palánkfallal bekerítette. Ezen előkészítő fázis alatt derült ki, hogy a kijelölt terület alkalmatlan temetkezési célokra. Csáki Tamás művészettörténész, aki 2017-ben egy hosszabb tanulmányt is közzétett a temető történetének kezdeteiről az Urbs várostörténeti kiadványban, részletesen mutatta be az 1872-től 1874-ig tartó egyeztetési-döntési folyamatot, amely során két időpont érdemel kiemelést, egyik az 1873. október 31-i, amikor a temető végleges helyéről döntöttek, a másik 1874. június 17-i, amikor az első temetési szertartás végbement a Salgótarjáni utcai temetőben. 

Csáki Tamás a következőképen foglalta össze a temető megnyitását megelőző másfél évet, amely az 1872-ben tapasztalt problémák feltárásával kezdődött: A hitközség december végi beadványa arról számolt be, hogy az átengedett parcellákban a talaj részben víz alatt áll, részben annyira iszapos, hogy már másfél méter mélységben víz tör elő – a sírokat tehát a köztemetői szabályzatnak megfelelő módon nem lehet megásni. A másfél éves határidő által szorítva felkérték a várost, a lehető leghamarabb szárítsa ki a területet, és építse meg a temetőbe vezető kocsiutat. A tanács a városi mérnöki hivatalt bízta meg a vizsgálattal, annak jelentése azonban megint csak öt hónapot váratott magára. Az 1873. májusi feljegyzés jogosnak ismerte el a hitközség panaszát, a terület alagcsövezéssel való kiszárításának, a talajvíz csatornában való elvezetésének és az út megépítésének 50 000 forintos költségét azonban irreálisan magasnak tartotta. A mérnöki hivatal gazdaságosabbnak vélte a helykijelölés módosítását: a 41. és a 49. számú parcellák helyett a Pékligeti út (a mai Salgótarjáni utca) mentén fekvő 64. és 72. számú parcellák átadását. A mindaddig búzatermesztésre használt területet magas fekvése miatt teljesen száraznak tartották, s mivel a Pékligeti út a MÁV területére bevezető útig már burkolva volt, és csak ennek 190 méter hosszú folytatását kellett újonnan megépíteni, az útépítési költségek is csekélynek ígérkeztek. A javaslatba hozott terület helyszíni szemléjére 1873. július végén került sor, a hitközség elfogadta az újabb területcserét annak ellenére, hogy ez a terület még az előzőnél is kisebb volt: 6700 négyszögöl helyett ez a korabeli számítás szerint 6432 (valójában 6500) négyszögöl kiterjedésű volt. 1873. október 31-én a városi tanács ennek megfelelően jóváhagyta az előző évi szerződés módosítását: e módosítások azonban csak a helykijelölésre és az útépítésre vonatkoztak, a temető használatbavételének határidejét nem érintették. A temetőben szükséges földmunkák, építkezések elvégzésére másfél év helyett így csak hat hónap állt rendelkezésre. A temetőőr lakásának és a szertartási épületnek a felépítéséhez a szentegylet csak 1874 májusában tudott hozzáfogni, ez tehát biztosan nem volt kész a június elsejei határidőre."

A temető története a XIX. század utolsó évtizedeiben és a XX. század hajnalán

A Chevra Kadisa megrendelésében a temetői őrház és a szertartási épület 1875-ben készült el. A megnyitás után pár évtized alatt a magyar főváros metropolisszá fejlődését jelentős mértékben segítő polgári-vállalkozó réteg nyughelyévé vált, akik saját maguk és családjuk részére tekintélyes méretű mauzóleumokat építettek. Ezek közül a legtöbbet Fellner Sándor és Quittner Zsigmond tervezte, de több más neves építész alkotásait is megtaláljuk itt. A síremlékek nemcsak a méretük miatt érdemelnek figyelmet, hanem drága anyaghasználatuk és minőségi kivitelezésük miatt is.  

A sírkert legnagyobb méretű síremléke a Hatvany-Deutsch család mauzóleuma, amelynek tervezője Weber Antal (1823–1889) építészmérnök volt. A magas, kétoldalt lépcsőkön megközelíthető síremlék az antik-görög előképek mellett a XIX. század nemzeti panteonjaival is rokonítható.

A mauzóleum építtetője Hatvany-Deutsch József (1852–1913) a XIX. század végének egyik legsikeresebb vállalkozója, aki malomipari vállalkozásai után számos cukorgyár tulajdonosa lett a Kárpát-medencében, 1889-ben Hatvanban alapított cukorgyárat. A Heves vármegye nyugati részén elhelyezkedő városban található gyár a család egyik legtöbb nyereséget hozó vállalkozása lett. Hatvanban az egykori Grassalkovich-kastélyt 1867-ben vásárolták meg. 
A Deutsch család 1879-ben kapott nemesi, majd 1910-ben bárói címet. A nemesi és a bárói előnevüknek a Hatvany nevet választották. Hatvany-Deutsch gyermekei már a Hatvany nevet használták vezetéknévként elhagyva a család ősi nevét, a  Deutschot. 

A temető egyik legelegánsabb megjelenésű mauzóleumát Alpár Ignác (1855–1928) tervezte 1903-ban a lovag Wechselmann Ignác (1828–1903) építész, építési vállalkozó és családja számára. Az időtálló gránit és az ókori görög templomforma megidézése a halhatatlanságot és a gazdagságot egyszerre jeleníti meg. A mauzóleum főhomlokzatát két dór kannelúrázott oszlop tartja. 

Lajta Béla alkotásai a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben

Lajta Béla (1873–1920) a XX. század hajnalának egyik legmeghatározóbb, európai mércével mérve is kiemelkedő jelentőségű építésze, a Pesti Chevra Kadisa műszaki tanácsosa lett 1905-től és ezt a tisztséget haláláig betöltötte. Lajta felelt a magyar főváros neológ zsidó irányzatához tartozó temetők építészeti problémáinak megoldásáért. Az építész a Salgótarjáni utcai temetőben nemcsak 14 síremléket, hanem új bejárati és szertartási épületet is tervezett 1908-ban. 

A bejárati kapuzat zömök, zárt tömegformálását oldja a kovácsoltvas rácsozat feletti nagy méretű csúcsíves nyíláslezárás. Ez a főhomlokzatával a Salgótarjáni utcára néző épület nemcsak a bejutást biztosította a temetőbe járulóknak, hanem emeleti szintjén az őrszolgálati lakást is magába foglalta. A bejárati ház stílusában ötvözte a középkori gótikus erődvárak formai megjelenését a finn szecesszió építészetének „nemzeti-romantikus” megoldásaival. 

Az új szertartási épület Szentföldre utaló kupolája Zsolnay-kerámia lefedéssel készült, amely a megfelelő karbantartás hiánya miatt az 1980-as években beomlott, a Zsolnay-cserépborítás megsemmisült. A szertartási épület oroszlányfejes kopogtatóval ellátott sárgarézzel bevont ajtókkal rendelkezett, ezek a nyílászárók a XX. század második felében pusztultak el.

A régi, az 1875-ben emelt szertartási épület 1906-ban történő lebontása után, mivel az új taharaház közelebb helyezkedett el a bejárati őrházhoz, így a terület rendezése után lehetőség nyílt új síremlékek létesítésére.

Lajta Bélának a Salgótarjáni utcai zsidó temetőbe tervezett síremlékei közül mind művészi megfogalmazásában, mind az anyaghasználat színvonalában kiemelkedik Bródy József és családjának a sírja. Ez a funerális alkotás, amely 1907-ben készült, egyszerre idézi az antik és a kora középkori körtemplomok alaprajzi megoldását, de ezeket az épületeket nem másolja, hanem kreatívan átértelmezi úgy, hogy a Bródy-sír tömegformálása a XX. század eleji európai építészet jelentős műalkotása lett. Adolf Loos osztrák építész újító gondolatainak a hatását láthatjuk a síremléken, a drága alapanyag, a gránit használatával és a díszítések minimalizálásával.

Guttmann Emil családi síremlékén Lajta a bécsi késő szecesszió világát, az úgynevezett Wiener Werstätte formai kiképzését alkalmazta. A műalkotás két szélén egy-egy oroszlánfejet faragtak ki a geometrizáló art deco stílusában. Haszonló megformálás figyelhető meg a Sváb család sírjánál, ahol az oroszlánok helyet egy-egy lehajtott fejű madarat helyeztek el, amelyek testtartásukkal a fájdalom és a gyász kifejezői.

A temető története az első világháború után

Az első világháború után két, a közérdeklődésre számot tartó temetés történt a sírkertben. Az egyik Kiss József (1843–1921) költő temetése 1922. január elején volt. A neves költő síremléke, amely Gárdos Aladár (1878–1945) szobrász alkotása csak 1930-ban készült el, amelynek az előlapján található díszítése a nagy méretű babérkoszorú, míg a hátlapján lantot faragtak ki. A másik neves halottja a sírkertnek Vázsolyi Vilmos (1868–1926) ügyvéd, politikus volt.

Vázsolyi huszonöt éven keresztül Terézváros országgyűlési képviselőjeként, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia első zsidó származású minisztereként kiemelt megbecsülést érdemelt ki. A hasáb alakú, kitárt szárnyú sasmadarakkal díszített síremlékét Maróti Géza (1875–1941) tervezte. A sírkertben az utolsó nagyobb számú temetkezés a vészkorszak idején és az utána követő hónapokban történt. A temető keleti részén 1945-ben helyezték el a pesti gettóban elhalálozott mártírokat.

A Salgótarjáni utcai zsidó temető megmentése

A temetőnek 1950-ben a Budapesti Izraelita Hitközség lett a kezelője. A hitközség a megfelelő anyagi források hiányában nem tudta a szükséges pénzösszeget a sírkert gondozására fordítani. A Salgótarjáni utcai zsidó temető a 2000-es évek elejére életveszélyes állapotba került, a növényzet kertészeti beavatkozás nélküli terjedése a parcellák közötti utak járhatóságát is sok esetben korlátozta.  

Tóth Vilmos történész, Klein Rudolf építész, Csáki Tamás művészettörténész alapos, tudományos igényű munkásságukkal, tanulmányaikkal és könyveikkel, Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus és Klein Rudolf fényképkiállításaikkal jelentős mértékben hozzájárultak, hogy a temető a szakmai és az érdeklődő nagyközönség számára ismertebbé váljon.

A Salgótarjáni utcai zsidó temető 2016-ban állami tulajdonba került, kezelését pedig a Budapesti Zsidó Hitközségtől a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) vette át. A NÖRI elsőrendű feladatának tekintette, hogy a parcellákat összekötő úthálózatot biztonságosan járhatóvá tegye. Az intézet gondos munkájának eredményeként 2016 őszén a nagyközönség számára is látogathatóvá vált a temető.

A korábbi évtizedekre jellemző elhanyagoltság, a gondozás hiánya miatt 2018 év elején ledőlt a sírkert több méter magas Salgótarjáni utcai kerítésének fala, ezt a NÖRI közel kétmilliárd forintos költséggel helyreállíttatta; a szakszerű munkavégzés másfél évet vett igénybe. 

A közelmúltban a temető múltjáról is alapvető információkkal lettünk gazdagabbak. Tanulmányok sorában, sőt még a NÖRI által 2020-ban készíttetett kisfilmben is az addig ismert adatok szerepeltek, miszerint fennállása óta 12 ezer embert temettek el itt. Azóta a Nemzeti Örökség Intézete feldolgoztatta az összes rendelkezésre álló temetői könyvet, s ezekből kiderült, hogy kétszer annyian nyugszanak itt, mint korábban hitték: mintegy 24 ezer ember temettek el a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben. A NÖRI-től megtudtuk: vannak olyan sorok, amelyeknek nincsen meg a könyve, tehát feltételezhető, hogy még ennél is több személy nyugszik itt.

Az utolsó temetés 2004-ben történt, ekkor Kiss József költő unokájának, Bauer Sárának (1917–2004) a holttestét helyezték el a családi sírban.

Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága a Nemzeti Örökség Intézetének a temető értékeinek megóvása érdekében végzett munkáját a Példaadó Műemlékgondozásért  díjjal ismerte el 2021-ben.

Forrás: PestBuda.hu