Műhely

Mióta 1976. augusztus 29-én elhangzott ezen a helyen az első beszéd, az újabb és újabb évfordulók egyre nagyobb terhet róttak a felkért szónokokra, hogy vajon mit is lehet még elmondani a mohácsi csata hőseire emlékezve, ami nem fog rosszul öregedni, ami képes hálót fonni az 500 éve itt küzdők és a kései emlékezők között. A feladat korántsem egyszerű, ahogyan érzékelte ezt már az 1976-ban beszédre kényszerített, mindenben és annak ellenkezőjében is őszintén hívő Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront elnöke is, aki épp a parasztság és a munkásosztály egymásra találásáról delirált az összegyűlteknek. Tehette ezt a magyar parasztság szétverése után tíz és a Dózsa emlékév után két évvel, senki nem kérte rajta számon. Ám ő is csupán egyetlen szem volt a láncban, az emlékezet hosszú füzérében, amely észrevétlenül benőtte a tömegsírokra épült emlékhelyet. Pedig nem indult rosszul a dolog, hiszen Losontzi István 1781-ben úgy írt a tankönyvként használt Hármas kis tükör című könyvében, ahogy azt két és fél évszázaddal az események után illik: távolságtartóan, pátosz nélkül:
„Ennek idejében a' Török Tsászár Suliman nagy haddal jött MOrszág ellen 1521-ben. Belgrádot, Szabatsot Serviában meg vette. Az után 1526-ban, Lajos Királyal és a' Magyarokkal Moháts mezején megütközvén, azokat szörnyen megverte. Elestenek e' hartzon , 2 Ersekek , 6. Püspökök , 28. FöUrak , és 22. ezer alsóbb rendü személyek. Maga-is a' Király Csele patak névi sáros vizben lovával együtt elveszett.” A 18. század e józanságát azonban elmosta a romantika nemzethaláltól való rettegése, és Kisfaludy Károly és barátai már saját, a napóleoni háborúkat követő bukdácsoló koruk nyitányaként értelmezték Mohácsot. Persze nem hibáztathatók ezért, hiszen a 16. századi humanisták szövegeiben bőven olvashatak az országot átható botrányokról, széthúzásról és korrupcióról. Honnan tudták volna, hogy a derék írástudók antik szerzők, Hérodotosz, Thuküdidész és Tacitus hanyatláselméletét ültették át a magyar történelemre, akik szerint egy birodalom nagyságát mindig a belső viszályok, az önzés és a gőg kicsinyes bűne törte ketté. Így nemzeti romantikus irodalmunk virágkorában immár senki nem vonta kétségbe ezen állítások igazát. Erre jött az 1840-es években a magyar jobbágyfelszabadításért küzdők múlt képe, akik a kolerajárványtól szenvedő parasztok mozgalmának előképét látták meg Dózsa György mozgalmában, és immár nem volt kérdés számukra, hogy ennek a felkelésnek a brutális megtorlása ágyazott meg a mohácsi vereségnek. Az 1848-49-es szabadságharc leverése, Világos és Arad után pedig új értelmezés szökkent szárba a Habsburg ármányról és lett Világos magyarázata Mohács, és Mohácsé Világos. A következő évtizedekben minden mohácsi csatáról szóló mű valójában a szabadságharcról szólt, miként Mangold Lajos több kiadást megélt népszerű történelem tankönyve ennek hű tükre. „Míg a külföld még Mátyás vakító jelenségének varázshatása alatt állott, az ország, számos körülmény végzetszerű összeműködése következtében, hanyat-homlok zuhant az örvénybe a fejlettség és erő magas polczáról. Harminczhat év, — néhány éra egy nemzet életében! — elegendő volt arra, hogy Magyarországot a meghódított Bécsből a mohácsi temetőbe juttassa.” A reformkor lázából való keserű ébredés Mohácsnál elmesélt története ez, melyen aztán generációk nőttek fel bebiflázva e tételeket. 

Ezt az egyre sötétebb tónusú képet tovább torzította az első világháború és Trianon kataklizmája, melynek nyomán a mohácsi vereség okai között immár sziklaszilárd helyet követelt magának Európa árulása és a franciák oszmánokkal kötött szövetsége, valamint az idegenek, a tudjuk kik belső deformáltsága. Így készült az örök bujdosó magyar balsors sóhajainak hídja Mohácstól Világoson át Trianonig, amelyen keresztül már nem a jobb jövőbe, hanem csupán az újabb bukáshoz vezethet a nemzet rögös útja. Sajnos nem hallották meg Ottlik Géza józanságát, aki így állt az ügyhöz az Iskola a határon című regényében. „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Minden szavából könyv sarjadhatna, ám itt most csupán arra a lényeges motívumra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mi itt vagyunk, míg az akkori győzők messze amott. Sajnos nem hallották meg a kortársak e beszéd üzenetét, és a vörösen fénylő szelek éveiben ezeken az alapokon végül összeállt Mohács története.

A nemesek önzése, a marakodás, a hatalomvágy, a parasztság elnyomása és a nyugat árulása ásta meg az itt látható tömegsírok helyét, és az 1526-tól eltelt négyszáz év kizökkent idővé vált a magyar történelemben, amely ha nem lehet fényes, akkor ne legyen magyar sem. Ha nem mossa három tenger az ország partjait és nem nyögheti Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára, akkor az sem kell, ami van. Nem kell a törökök elleni végső győzelem, a 18. század harmadik honalapítása, a barokk templomok, a klasszicista kúriák, a városok gázlángjai, az erekként futó vasúthálózat Máramarostól Fiuméig, és ami mégis lett, az valami ellen lett, muszájherkulesek erőlködésének nyomán. És ha már úgy alakult, hogy nem lehetünk minden, akkor legyünk örök elnyomottak, kitaszítottak és üldözöttek a saját földünkön, olyanok, akiknek igazság már csak a délibábos jövőben létezik. 

Mindez persze nem Mohácsról és nem az itt harcolókról szólt. Jól mutatja ezt az 1970-es években kezdődő Mohács-vita, amely épp az itt nyugvók kapcsán robbant ki az értelmiség soraiban arról, hogy vajon lehet-e hősöknek és áldozatoknak tekinteni őket, ha rossz ügyért haltak. Mohácsról beszéltek, ám a Don-kanyarban elveszett százötvenezerre gondoltak, és ez csak újabb földhalmot jelentett a tömegsírok tetején, amely elfedi az eredeti kérdést: hogyan jutott idáig a Magyar Királyság 1526-ban?
A csata értelmezése mindinkább beszűkült az olyan lényegtelen kérdésekre, hogy hol volt Szapolyai és miért nem akadt jobb király Lajosnál és jobb hadvezér Tomorinál, így lassacskán elveszett a csata és azon keresztül a saját sorsunk jobb megértésének lehetősége. Azok, akik azon lamentáltak, hogy Habsburg Ferdinándot vagy János királyt terheli nagyobb felelősség az ország szétszakításában, ugyanúgy eltévedtek, mint aki 56 kapcsán Nagy Imre és Kádár János között egyensúlyozott. Hiszen így elsikkadt az igazi tettesek neve, itt Szulejmán, ott Hruscsov, ám olyannyira hozzászoktunk lélekben a történelmi nagysághoz, hogy el sem hittük, a mi sorsunk e történelmi eseményekben nem a magunk emberi minőségén, hanem nagyhatalmak tervezőasztalainál dőlt el, így hiába minden bús önmarcangolás, és persze, bűnösök vagyunk, mint akár a többi nép,  de ez ekkor nem rajtunk, hanem az Oszmán Birodalom agresszív hódító szándékain múlt. 

Talán mindebből kiviláglik, hogy minden nemzedéknek megvolt a maga Mohácsa, ezért adódik a kérdés, hogy mi a mi feladatunk az 500. évforduló előestéjén. Valójában közel kilenc évtizede ott lapul a válasz a Református Élet című lapban. Ravasz László református püspök folyóiratában az 1935. június 8-án megjelent szám első lapján ez olvasható: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést.” Ha ez igaz Trianon kapcsán, nem lehet másként Mohács esetében sem. Persze gondolhatnánk, hogy a mai világunkban, ahol igazságok helyett már csak történetek maradtak, mindenkinek a sajátja, ez merő illúzió, de a tudomány szabályai szerint ott van még a remény. Hiszen ebben az egyenletben nincs végtelen számú megoldás, nem lehet bármit mondani, ha az igazság megismerése a célunk. A korábbi emlékévekhez képest kétségtelenül az évek óta zajló tömegsírfeltárás a legfőbb újdonság, amelyről túlzás nélkül állítható, hogy európai jelentőségű ügy. Köszönet illeti a Janus Pannonius Múzeum dolgozóit és a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének munkatársait, hogy sokszor embertelen körülmények között is kitartottak, és immár két tömegsír is üres, a maradványok pedig méltó körülmények között kerülhetnek majd végső nyughelyükre 2026-ban. Európai jelentőségű ügyet említettem, mert sehol máshol nem ismerünk olyan tömegsírt, amelyről tudjuk, hogy kiknek a maradványait rejtik. Ezekből pedig megismerjük az áldozatok életét, azt, hogyan táplálkoztak, milyen betegségekben szenvedtek, honnan érkeztek, milyen sebeket szereztek korábban, azaz lesz egy metszetünk a korabeli Közép-Európa férfilakosságának állapotáról. Közülük többen arcot kapnak a rekonstrukcióknak köszönhetően, így végre egyenként láthatóvá válik az eddigi csontvázsereg, és akinek ismerjük az arcát, az az ismerősünkké válhat, Mohács pedig a tananyagból olyan sorstörténetté alakulhat, amilyen eredetileg is volt. Azonban nemcsak arcot, hanem nevet és sorsot is kaphatnak az elhunytak a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, valamint a Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézetének közös kutatásában, melynek során feltárják a mohácsi csatában részt vett személyek adatait a hazai és külföldi levéltárakban őrzött iratokban. Ez a vállalkozás eddig példátlan, ám az eredményei már most látszanak, hiszen pillanatnyilag több mint kétszáz személyt ismerünk már név szerint. Ismerjük kismadi Bökő Bereck pozsonyi megyei kisnemest, akinek Piroska nevű özvegye négy árvát nevelt fel, miután férje sosem tért vissza a csatából. Ismerjük Nagy Bálintot, akinek özvegye második férjét Bécs alatt veszítette el 1529-ben, harmadik férje Léva elfoglalásakor esett el, három sógora pedig Görösgál és Székesfehérvár alatt, illetve a szászországi háborúban veszett oda, míg a mindent túlélő asszony Kőszeg falain kapott sebet 1532-ben. Ismerjük a Pest megyei Nyári Péter végrendeletét 1592-ből, amelyből kiderül, hogy Kelemen és Péter nevű bátyja a mohácsi csatában halt meg, két nővérét pedig a következő napokban ölték meg oszmán portyázók. A sor még tovább folytatható, és ezek az újabb és újabb történetek teszik átélhetővé és megérthetővé a mohácsi csata borzalmait. Az arcot kapott emberek beszélni kezdtek, és a történetükből kirajzolódik a helytállás tapasztalata, hiszen már az összecsapás előtt tudták, a reménytelent kísérelik meg a túlerővel szemben. Sokan útközben még birtokaikat is zálogba vetették, hogy teljen páncélra, lóra, fegyverre, több cseh nemes pedig mindezt hátrahagyva foglalta el helyét az utolsó pillanatban az első sorban, mert királyuk hívására ott akartak lenni bármi áron. Elmondhatjuk, hogy aki tudott, az ott volt a seregben, és igaztalan a vád a távolmaradókról és a restekről. II. Lajos magyar, cseh és horvát király birodalmának minden erőforrását felhasználta a hadjárat során, és a zászlaja alatt összegyűlt közel 30.000 katona Európa legnagyobb hadseregét jelentette, melynél többet Párizs, London és Madrid ura sem tudott fegyverbe hívni. Voltak szép számmal csehek, lengyelek, osztrákok, megannyi szerb és horvát, a magyar király zászlaja alatt egy soknemzetiségű haderő gyűlt össze. Ez a sereg ennyire volt elég az akkori világ legerősebb haderejével szemben, amely az előző években elfoglalta Szíriát, Egyiptomot, Nándorfehérvárt és Rhodoszt, és csak győzött, győzött és győzött. 1526-ban nem volt olyan hadsereg, amely sikerrel vehette volna fel a harcot az oszmán hódítókkal. És ha II. Lajos helyett Hunyadi János vagy Mátyás állt volna a sereg élén, akkor is ez történt volna. Számtalan gótikus templomunk és szárnyasoltárunk bizonyítja, hogy a Jagellók országa gazdag és erős volt, a hanyatlás képe utólagos fikció csupán, és egyszerűen annyi történt, hogy az oszmán bégek seregei végeláthatatlan erejükkel felőrölték a magyar határvédelmet. Végezetül egyetlen számadatot engedjenek meg: Szulejmán korai éveiben az oszmán kincstár évente hússzor több bevételhez jutott, mint a Magyar Királyság. Ha a parasztság egésze itt lett volna, ha Tomori klasszis hadvezér lett volna, a magyar győzelmi esélyeken mindez nem változtatott volna. Szultáni hadsereg Európában sosem vesztett mezei ütközetben.

Tisztelt Emlékezők!

Ha az igazságra kíváncsiak, akkor érdemes meghallani, hogy a csata nem az ország gyengesége, Európa árulása, hanem az agresszor, az akkori kor szuperbirodalmának a túlereje miatt veszett el. Tartozunk az itt nyugvóknak ennek a kimondásával, és tartozunk azzal, hogy beszéljünk az áldozatuk jelentőségéről is. A Magyar Királyság, bár királyát megölték, fővárosát és 200.000 lakosát elpusztították, egy pillanatra sem szűnt meg létezni. Csonkaságában is egész maradt, és az állandó háborúskodás közepette sikerrel integrálódott egy nagyobb keresztény rendszerbe, a Habsburg monarchiába. Tudom, sokan lekicsinylik e tényt, de ez a birodalom a mienk is volt, amelyben megmaradhattunk magyarnak, miközben katonai és pénzügyi támogatást kaptunk a harc folytatásához. Nekik köszönhető, hogy az oszmán megszállók 150 év után is kulturális kisebbségben éltek a meghódított tartományban, akár a szovjet kiskatonák a kommunizmus időszakában. Nekik köszönhető, hogy a 17. század végén európai szövetségben és aktív magyar részvétellel sikerült visszaszereznünk azt, ami a mienk. E szövetség nélkül ma ez a hely nagy valószínűséggel Észak-Bosznia egy különös vidéke lenne, ahol a mai napon nem magyarul és nem ezt a beszédet hallanák.
Nekik köszönhető, hogy a magyar fiatalok ezrei tanulhattak európai egyetemeken és hozták haza az ott megszerzett tudásukat, hogy megszületett a magyar vitézség ethosza, hogy elterjedt a magyar nyelvű írásbeliség, miközben keletre csak követségben és rabszolgának mentek a magyarok. Nekik köszönhető, hogy a magyarság körében sosem hatott a török áfium, még a hódoltságban élők is kitartottak nyelvük és hitük mellett, miközben épp a balkáni példák mutatják, hogy lett volna egy másik, egy könnyebb út. Az itt nyugvók áldozata épp azt mutatja, hogy megéri küzdeni és kitartani, még akkor is, ha a csillagok állása épp kedvezőtlen, mert hosszútávon kifizetődő a tanulás és a hűség. Itt az ideje, hogy a lassan arcot és nevet kapó áldozatokról végre az igazat mondjuk és ne csak a valót. Gabriel García Márquez szerint "Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni." Így aztán magunknak is tartozunk annyival, hogy az önsorsrontás kánonja helyett az ő helytállásuk, küszködésük és sorsuk történetét meséljük el, az ezernyi áldozat megfoghatatlan masszája helyett emberként tekintsünk rájuk, akik bármilyen esendő gyarlóságuk dacára itt voltak, kitartottak és vállalták, mit rájuk mért az Ég.