Műhely

Kedves Gyászolók!

Az elmúlás, a gyász és a végső búcsú idején óhatatlanul előkerülhet mindannyiunkban a kérdés, hogy mi is az élet értelme? Jelenits tanár úr szavaival szeretnék erre már most válaszolni, ahogyan a mai napon oly sokszor idézzük fel őt gondolatainkban, beszélgetéseinkben, imáinkban és én ebben a beszédben is. Jelenits tanár úr válasza tehát: „Az ember életének az az értelme, hogy a világ nagyszerűségére, a lét értékére ráeszméljen; és örömének hangot adjon. Mondjuk úgy, hogy dicsőíti Istent, aki ezt a létet, ezt a világot létrehozta, s aki a maga valóságában a létnek ezt az értékét őrzi. Ez az értelme az emberi létnek.”

Az elmúlt napok számos megemlékezést tártak elénk Jelenits tanár úr életművéről, ahol nem csak általánosságban kereshettük az élet értelmét, hanem konkrétan Pista bácsi – hisz utóbb már csak így hívtuk a rendházban a Tanár Urat – egész életművében. Hangsúlyozták, hogy kimagasló teológusként, irodalomtörténészként és pedagógusként maradandót alkotott. Életműve nem csupán a katolikusok, hanem az egész nemzet számára mértékadó marad. Megemlítették, hogy a piarista hagyományokhoz híven ő is vallotta: a tudás legyen mindenkié, ezért a rendszerváltozás után legfőbb célja az volt, hogy újra megnyissa a rend iskoláit a kallódó, nehéz sorsú gyerekek előtt. Elmondták Jelenits atyáról, hogy talán a legismertebb személyisége volt az elmúlt évtizedek katolikus közoktatásának. Tanári munkája és papi szolgálata mellett könyvei, írásai, beszédei, előadásai nemzedékek számára adtak eligazítást az élet és hit fontos kérdéseiben. Mi magunk is tapasztalhattuk, hogy minden megbízását magas színvonalon teljesítette: mint középiskolai és mint egyetemi tanár, mint bibliatudós és igehirdető, mint lelkigyakorlat-vezető és – épp a rendszerváltás idején – mint rendi elöljáró; mint filológus és legfőképpen mint pedagógus.

Fontos őt magát megkérdezni. Jelentis tanár úr is vallott hivatásáról és annak születéséről 1979-ben a Vigilia hasábjain, ahol a következőket fogalmazta meg:

Itt át kell térnem az egyes szám első személyre: a hittel való személyes kapcsolatomat a történelem és az egyéni sors ismételhetetlen találkozása mélyítette el. Tizenöt éves koromtól szinte sportszerű igyekezettel olvastam latin szerzőket. Caesarral kezdtem, s rövid néhány év alatt eljutottam Szent Ágostonig. Épp akkoriban került hozzám néhány hátizsákra való Migne-kötet a piarista teológiai főiskola könyvtárából. Ilyenformán diákkorom vallásos olvasmányai nem Tóth Tihamér könyvei voltak, nem is Prohászka vagy Schütz írásai, hanem Ágoston prédikációi, De civitate Dei-je, a János-evangéliumhoz, a Hegyibeszédhez, a Zsoltárokhoz szerzett homiliái. Latin szövegként vettem őket a kezembe, s mind nagyobb lángú érdeklődéssel ástam beléjük magam. Volt, aki tartóztatott volna tőlük: mit érthetek bölcselettörténeti, egyházhistóriai, dogmatikai ismeretek nélkül ezekből a régi írásokból, még ha nyelvileg megértem is őket? Számomra az atmoszférájuk volt fontos és felejthetetlen.

Mindegyikünk – kik ismerhettük – könnyen felidézheti magában Jelenits úr alakját, ahogyan ezeket nagy patrisztikus köteteket olvassa. Mindig sok könyv vette körül, helyesebben számolatlan, rengeteg. Általában meg is találta, amire éppen akkor szüksége volt, vagy tudta, hogy hol is érheti el. Tőlem személy szerint három alkalommal kérte kölcsön a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait, mindannyiszor egy-egy újabb kötetet…

Személyes beszámolót írok, s ezért igyekszem arról is számot adni, miért léptem abba a rendbe, amelynek iskolája - s könyvei - fölnőtt kereszténységre neveltek. Nem olyan tiszta tudattal, mint ma, de húszéves korom táján is - nyilván saját belső fejlődésem tanulságára - úgy láttam, értelme van nemcsak a hitnek meg a hittanításnak, hanem épp a vallásos nevelés olyan, egész nevelői programot átszövő módjának is, mint amelyik a szerzetes gimnáziumokban valósulhatott meg, s a mi történelmi körülményeink között már egyedül csak ott. Hogy épp hittanár lettem s előbb-utóbb "főfoglalkozású" hittanár az nemcsak véletlenen múlt. De hittanári munkámat ma is nehezen tudnám másfajta környezetben elképzelni, mint a pietásnak abban a légkörében, amely hibák között is, néha ellenkező látszatok között is jellemzi a szerzetes gimnáziumokat.

A tanár úrnak ez a szemlélete, a teljes ember nevelésének igénye azóta is a piarista eszmény része, amelyet újra és újra próbálunk megvalósítani. Szinte teljesen összecseng a Piarista Szolgálat Generálisi Titkárságának 2021-ben megjelent dokumentumával, amely elhatározta, hogy lépéseket fog tenni az átfogó iskolakép felé, mely nevelési tervünk alapját képezi: az iskola átfogja a tanítás, az evangelizálás, a szociális nevelés és a tanórán kívüli tevékenységek miden dimenzióját.

Megindító és példaszerű volt, ahogy Jelenits tanár úr a betegségét elfogadta, és erejét összeszedve olvasott, és tette, amit tudott. Istenkapcsolatáról azt mondta: „Tudom, hogy Ő eszelte ki, hogy igy vagyok. Nem büntetésként, nem próbatételként. Isten úgy látja, hogy megértem erre. Ezzel taníthat engem is, meg a környezetemet is. Ő tud rólam, tudja, hogy mi történik velem. Követi, hogy mi van velem.”

A nyár végén Pista bácsi már sokat tartózkodott kórházban. Egyik látogatásom során, meséltem neki a tartományi nyári programokról, a túrákról, a nemzetközi ifjúsági találkozóról és a mihamarabbi hazatéréssel biztattam, azzal, hogy készülünk, és várjuk őt otthon. Győzködtem, hogy gyógyuljon gyorsan, mert amint egy kicsit jobban lesz, már visszük is haza. Könnyes lett a szeme… A hazatérés már mást, sokkal többet jelentett neki, mint a rendházi szobáját. De jobban lett, megerősödött, és újra köztönk volt, és tanított minket az Isten hatalmáról és az örök élet reményéről, arról Az ujjongó bizonyosságról, hogy a hősök föltámadnak majd a messiási korban, amelynek elérkezéséért küzdöttek.

Jézus egészen új távlatot nyitott az öröklét reménye mögé. A judaizmus a föltámadás utáni életet a földi élet határtalanba nyúló meghosszabbításának gondolta. Jézus azt mondta erre: Nem ismeritek Isten hatalmát. Isten hatalma: üdvösséget nyit. Nemcsak arra képes, hogy meg nem történtté tegye a halált, hanem arra is, hogy újjáteremtse az embert, s a maga örökéletében részesítse. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogja, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” - mondja majd Szent Pál (1 Kor 2, 9). Jézus örömhíre nem egyszerűen a halál utáni lét bizonyossága, hanem az, hogy szeret minket az Isten, s halálunk egy kapu, amely Atyánk hatalmas szeretetére nyílik.

Az az örökélet, amelyről Jézus beszél, nem a földi lét határtalanba nyúló meghosszabbítása, de nem is valami tétlen, álmatag szemlélődés, csipkerózsika-álom egy elvarázsolt világban. „Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe” - hangzik a talentumokról szóló példabeszédben (Mt 25, 21, 23). Itt lényeges a „sokat bízok rád”. Ez mutatja, hogy az az öröm, amelyet a kevésben hű szolga jutalmul kap, nem a tétlen elpihenés, hanem a fokozott, boldog és minden ízében értelmes tevékenység öröme.

Mindez az „embernek lehetetlen" - mondhatnánk Jézussal (vö. Lk 18,27), de nem is embertől várjuk, az ember belső adottságainak kibontakozásaként. Az örök élet nagy lehetőségét Isten hatalma nyitja meg előttünk. Jézus nemcsak beszélt erről a halál utáni életről, hanem húsvéti feltámadásával igazolta is azt.

Köszönjük a Jóistennek Jelenits tanár úr életét és tanítását! Köszönjük, hogy mesélt nekünk az emberi élet értelméről. Köszönjük, hogy megmutatta a világ nagyszerűségét és a lét értékét. Köszönjük, hogy figyelmünket sokszor irányította Krisztus üres sírjára és feltámadásának fényére. Köszönjük, hogy életével és szolgálatával dicsőítette Istent!

Jelenits tanár úr, Pista bácsi, nyugodj békében!