Nemzeti emlékhelyek

A budapesti Fiumei úti temető megnyitását (más néven Kerepesi úti temető vagy Kerepesi temető) a pesti városvezetés 1847-ben határozta el azzal a céllal, hogy új köztemetőt alakítson ki Józsefváros szélén. A pesti városatyák szándéka nem egy reprezentatív sírkert létrehozása, hanem a meglévő temetők tehermentesítése volt.

Születésének körülményeit tekintve nem hasonlítható a híres párizsi Père-Lachaise-hez vagy a bécsi Zentralfriedhofhoz, hiszen azokat már létrehozásukkor nemzeti dísztemetőnek szánták, megnyitásukat követően számos elismert személyiséget temettek ott újra ünnepélyes keretek között.

A Kerepesi úti sírkertbe temetett első hírességek Egressy Béni, Garay János és Vörösmarty Mihály voltak. A reformkor és az 1848– 49-es forradalom és szabadságharc ikonikus alakjának, Vörösmartynak az 1855-ös gyászszertartása a neoabszolutista rendszer elleni néma tömegtüntetéssé vált.

A Bach-korszak utáni, de még a kiegyezés előtti legnagyobb politikai megmozdulás szintén a Kerepesi úti temetőhöz kötődik. Forinyák Géza joghallgató az 1860. március 15-i tüntetésen kapott halálos sebet, temetésén becslések szerint Pest-Buda lakosságának közel fele vett részt, így tiltakozva az önkény ellen.

A sírkert panteonná válása a kiegyezés után kezdődött. Itt temették újra kilenc pesti vértanú feltételezett hamvait (1868), síremléküket a forradalom kivégzett miniszterelnöke, gróf Batthyány Lajos újratemetésének évében (1870) avatták fel. Batthyány 1874-re elkészült, Schickedanz Albert tervezte sírépítménye volt a temető első nagy mauzóleuma. Deák Ferencnek, a magyar történelem egyik legjelentősebb politikusának 1876-os búcsúztatása hatalmas tömeget megmozgató rendezvény, valóságos nemzeti diadalmenet volt. A Gerster Kálmán tervezte impozáns mauzóleumot Deák halála után egy évtizeddel adták át.

A Kerepesi úti temetőt a székesfőváros 1885-ben dísztemetőnek nyilvánította, azonban a politikai elit jelentős része továbbra sem itt temetkezett. Minden idők egyik legnagyobb magyarországi temetése ugyanakkor a Kerepesi úti temetőben zajlott le 1894-ben. A közel fél évszázados emigráció után Torinóban elhunyt Kossuth Lajos Ferenc József döntése értelmében nem kaphatott állami temetést, ezért a nagyszabású gyászszertartást a főváros szervezte. Kossuth 1909-ben befejezett mauzóleuma – egyben az ország legnagyobb síremléke – ugyancsak Gerster alkotása.

A századfordulóra a Kerepesi úti temető valódi nemzeti panteonná vált. A nagy mauzóleumok miatt sokáig háttérbe szorult a temető igazi főútja, amelyet az 1908-ra elkészült, Gerle Lajos és Hegedűs Ármin tervezte árkádsorok ellensúlyoztak. Már 1904-ben ide temették Jókai Mórt, de síremléke, Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd alkotása csak 1928-ra épült fel. Az árkádsorok környékén történt temetések közül kiemelkedő jelentőségű volt Ady Endréé. A költőt 1919 januárjában hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, síremlékét, Csorba Géza művét 1930-ban avatták fel.

A két világháború között a felszámolt parcellák főként 19. századi sírjainak áttelepítésével alakították ki a temető egyik leglátványosabb, máig leglátogatottabb részét, a „művészparcellát”, ahol a magyar kulturális élet kiválóságai nyugszanak. A korszakban fokozottan jelentkezett a nemzeti múlt, az egykori nagyság megőrzésének igénye. A harmincas évektől kezdve egyre több elhunyt politikus került a Fiumei Úti Sírkertbe, ide temették Peidl Gyula, Huszár Károly, Teleki Pál és Gömbös Gyula miniszterelnököket is.

A második világháború végén Budapest ostroma és a sírkertet elfoglaló szovjet hadsereg jelentős károkat okozott. Számos sírt kiraboltak, sok síremlék és szobor megsérült. Az elesett szovjet katonákat is ide temették, sírjaik későbbi áthelyezésével alakították ki a szovjet katonai parcellát.

Az ötvenes évek elején a temetőt lezárták, sorsa bizonytalanná vált, sőt felmerült teljes felszámolása is. A nem használt temető állaga gyorsan romlott.

A Fővárosi Tanács 1956-ban Nemzeti Panteonná nyilvánította a sírkertet. A zárt és védett temetőbe ezt követően csak a politikai, társadalmi, kulturális és tudományos élet kiemelkedő alakjai temetkezhettek, egyházi szertartásra nem adtak lehetőséget. A politikai változások jegyében a koncepciós perben halálra ítélt, majd kivégzett Rajk Lászlót és három társát 1956. október 6-án egyes becslések szerint többszázezres tömeg jelenlétében temették újra. A Rákosi-rendszer bűneit részben elismerő újratemetés a diktatúra elleni néma tüntetéssé vált.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején elhunytak közül félszáz ember került a szabadság napjaiban újranyitott temetőbe, a Kossuth-mauzóleumhoz közeli 21. parcellába. Megkülönböztetés nélkül temették ide a halottakat, így kerülhettek egymás mellé az utcai harcokban elesett felkelők és a velük szemben álló, az elnyomó rendszert védő erőszakszervezetek tagjai. A kádári konszolidáció során a kommunista áldozatokat exhumálták. A jelentősebbnek ítélt személyeket az épülő munkásmozgalmi mauzóleum előtti díszsorba, a kevésbé fontosnak tartottakat az 5. parcellába, a Mártírok Sírkertjébe temették. A szabadságharc halottai azonban a helyükön maradtak.

A rendszerváltozás idején a parcellát rendbe hozták, közepén kopjafát állítottak fel, 1999-ben avatták fel a Gömbös László tervezte központi emlékművet. A temetőben a forradalom ötvenedik évfordulójára szimbolikus falat képező emléktáblákat állítottak fel, amelyek a hősi halottakat és a civil áldozatokat sorolják fel. A táblákon 376 olyan személy szerepel, aki a Kerepesi úti temetőben nyugszik, és 419 olyan, akinek sírhelye ismeretlen.

A Körner József tervei alapján készült, monumentális Munkásmozgalmi Panteont a Tanácsköztársaság negyvenedik évfordulóján, 1959-ben adták át, de a munkálatok még a hatvanas években is folytak. A Panteon létrehozása és a Tanácsköztársaság évfordulójának megünneplése lehetőséget adott a kommunista vezetésnek, hogy az ötvenhatos összeomlás után újrateremtse a párt és a mozgalom identitását.

Károlyi Mihály 1962-es újratemetése jelezte, hogy a kezdetben népszerűtlen Kádár-rezsimnek nem csak azok fontosak, akik vele vannak, hanem azok is, akik nincsenek ellene. Az imázs-építés sikerességét mutatta, hogy Kádár János három évtizeddel későbbi temetése (1989) – az egypártrendszer bukása ellenére − több százezer embert mozgósított.

A Munkásmozgalmi Panteon kialakításában részt vevő, arról döntő Kádárt azonban 1989-ben nem itt temették el, ugyanis Grósz Károly javaslatára kiemelt sírhelyet kapott. Temetésén több százezer ember vett részt, ma is övé a sírkert egyik leglátogatottabb nyughelye.

A Kerepesi úti temető a közvélemény szemében a párt vezetői számára fenntartott „kommunista temetővé” vált. A Kádár-korszak évtizedeiben a szellemi elit ezért inkább a Farkasréti és a Kozma utcai zsidó temetőbe temetkezett.

Az ötvenhatos parcella emlékhellyé alakításával és a temető rangját visszaadni kívánó Antall József miniszterelnök 1993-as temetésével a sírkert újra legitimmé vált a közvélemény számára. A következő évben került sor a Szovjetunióban elhunyt Bethlen István miniszterelnök újratemetésére. Mivel nem sikerült megtalálni Bethlen földi maradványait, a feltételezett moszkvai sírhelyéből származó földet temették el jelképesen. A rendszerváltás után tisztséget viselő elhunyt közjogi méltóságok közül Mádl Ferenc köztársasági elnököt, Horn Gyula miniszterelnököt és Szabad Györgyöt, az Országgyűlés elnökét is itt temették el. Ám a magyar kulturális közélet olyan kiválóságait is itt kísérték utolsó útjukra, mint Faludi György, Zwack Péter vagy Kertész Imre.

A Fiumei Úti Sírkertet 2013 decemberében az Országgyűlés a kulturális örökség védelméről szóló törvény módosításával nemzeti emlékhellyé nyilvánította, ezzel Magyarország 17 kiemelt helyszíne közé került. A temető fenntartója és vagyonkezelője 2016-tól a Nemzeti Örökség Intézete lett annak érdekében, hogy felbecsülhetetlen értékei megőrizhetőek legyenek, és továbbra is az emlékezés egyik legfontosabb hazai helyszíne maradhasson.