Rövid leírás
Két évet Firenzében töltött, majd Afrikába és a Közel-Keletre utazott (1910-es évek). Kiállító művész, első kiállítását a budapesti Ernst Múzeumban rendezte (Beck Ö. Fülöppel, 1914-ben), majd évente, rendszeres állított ki uo., valamint a Műcsarnokban és a Nemzeti Szalonban (1914–1922). Saját birtokán megalapította a bicskei művésztelepet (1922), az itt készült alkotásokat először a Nemzeti Szalonban (1922: Tavaszi tárlat), majd az Ernst Múzeumban mutatták be (1923). Később Egerben és Pécsett rövid életű magániskolát hozott létre (Pekáry Istvánnal, 1937-ben). Az 1930-as–1940-es években is rendszeresen bemutatta új munkáit Budapesten; kiállításai közül különösen nagy visszhangot váltott ki a Ferenczy Bénivel közös fellépése (a Műbarátban, 1942-ben). A II. világháború után kitelepítették (1951), majd egy koncepciós perben öt év börtönbüntetésre ítélték (Márianosztrán raboskodott: 1952–1956), bomlott elmével, a budapesti hárshegyi elmegyógyintézetben hunyt el.
A két világháború közötti arisztokrata körök, a mondén társasági élet festője, akinek művészete az angol preraffaelitákéval, a bécsi és a gödöllői szecessziós törekvésekkel, ill. a szimbolizmussal rokon vonásai ellenére magányos jelenség a 20. századi magyar festészetben. Sajátos, megnyújtott alakjait Daumier szatirikus stílusával hasonlóan ábrázolta; a luxus-örömlányok, az elegáns úriemberek, a gengszterek, maffiózók világa távolságtartóan ironikus. Képeinek stílusát kontúros rajzmodor jellemzi, műveinek többsége erotikával telt, ahol a különös figurák pózolnak, kifejezéseik teátrálisak. Az 1920-as évektől az orosz balett látványelemeinek hatására, a Nemzeti Színház és az Operaház számára díszleteket és színházi dekorációkat is tervezett. Dekorációi nemcsak a szürrealizmussal, hanem az art decóval is rokoníthatóak. Történelmi érdeklődését bizonyítja a Képek a magyar múltból (1942) c. rajzsorozata, továbbá a Széchenyi apotheózisa (1941) és az Ezerév küzdelmei (1942) c. olajképe.
(A kép forrása: Artmagazin online)