Rövid leírás

Hermann Imre

 

A Gyulai Kórház Elmeosztályának orvosa (1913), az I. világháborúban katonaorvosként frontszolgálatot teljesített (1914–1918), a budapesti tudományegyetemen Révész Géza első asszisztense (1919), majd pszichoanalitikai magángyakorlatot folytatott (1919-től). A budapesti Maros utcai Szakrendelő pszichiáter szakorvosa, főorvosa (1949–1957). A Magyar Pszichoanalitikusok Egyesülete titkára (1922–1936), alelnöke (1936–1945), elnöke (1945–1946).

A pszichoanalízis magyarországi úttörője, az ún. Budapesti Iskola egyik legjelentősebb képviselője, elsősorban az érzékelés és gondolkodás, az ösztönvilág, a tehetség kutatásával foglalkozott. Gondolkodás-lélektani kutatásai az érzékelési modalitások és a gondolkodás sajátosságainak a személyiség normális és kóros megnyilvánulásaival való kapcsolatára irányultak. A gondolkodást minőségi szempontból elemezte, vizsgálta az ún. mély gondolatot, a mágikus-szemléletes és a formalisztikus gondolkodás közötti különbségeket, a logikai műveletek pszichés mechanizmusát, felismerte az elhárító mechanizmusok szerepét, elsőként figyelt fel a korai anya–gyermek kapcsolat (duálunió) jelentőségére. A tehetség kutatása során nagy tudósok és művészek élete alapján a tudományos felfedezés, a művészi alkotás genetikai és lelki előzményeit tanulmányozta, és megalkotta a kongruens modell fogalmát.

(A kép forrása: https://psychoanalysis.hu/rolunk/magyar_analitikusok_arckepcsarnoka)