Rövid leírás
A miskolci irgalmas nővérek zárdája (1898–1899), a miskolci polgári leányiskola tanára (1902–1907), az újpesti polgári leányiskola (1907–1910), a budapesti (angyalföldi) Üteg utcai polgári leányiskola tanára (1911–1915), kérésére nyugdíjazták (1916). Párizsba (1911), majd Rómába utazott (1913), Bauer Ervinnel az I. világháború kitörésekor Olaszországban tartózkodott (1914). Az I. világháború végén spanyolnáthában halt meg (1918).
Az egyik legjelentősebb magyar írónő. Igazi áttörést a Nyugat nemzedékének fellépése, s a velük való gondolati-poétikai azonosulás hozta meg számára. Az 1910-es évek fordulóján párhuzamosan jelentkeznek verses- (Tallózó évek, 1910; Utólszor a lyrán, 1912) és novelláskötetei (Csendes válságok, 1910; Csonka regény és novellák, 1910; Süppedő talajon, 1912; Szent Ildefonso bálja, 1914). Elbeszélő műveiben a női élet kiteljesedésének lehetőségeit kereste, különböző női sorsok, besorolók és lázadók, tisztességes úton járó asszonyok és kokottok bemutatásával. A lelki történések ábrázolására törekedett, amit elsősorban a belső monológok használatával ért el. A Színek és évek életművének csúcsteljesítménye (1912). Főhősnőjének életútjában a dzsentri téma és a női sorsok kérdése kapcsolódott össze, s tette lehetővé számára egy pusztulóban levő világ és életforma, s a benne élők kiúttalanságának minél több dimenziójú ábrázolását. Pórteleky Magda egy szebb élet reményével indult útnak, ám próbálkozásai sorozatosan kudarcot vallottak, s élete végére teljesen elmagányosodott. Kora kisvárosi társadalma és saját osztálya ugyanis nem kínált számára lehetőséget sem a társadalmi felemelkedésre, sem pedig az önmegvalósításra, kényszerből hozott döntései egyre mélyebbre sodorták. A Mária évei (1913) c. regény izgalmas kísérlet a műfaj megújítására, a külvilág és a belső folyamatok közti feszültségek ábrázolására, fontos állomása a magyar lélektani regény fejlődésének. Romantikus lelkű, művészi eszményekkel átitatott hősnője közvetlenebb módon keresi ember és nő egységét, mint az előző regény főszereplője, ám képtelen megtalálni eszményei és a valóság kínálta lehetőségek közt a harmóniát, s az öngyilkosságot választja. A Hangyaboly (1917) c. regény egy zárdai leánynevelő intézet feszültségekkel teli légkörének ábrázolása. Főszereplője, Király Erzsi nem tépelődik sorsán, s nem vesz részt környezete kicsinyes küzdelmeiben, eszményeit nem vallja, hanem gyakorolja. Utolsó verseiben a megtalált harmónia, a beteljesült szerelem élménye foglalkoztatta (Az élet útján, 1918).
Irodalom
„Itt áll végre előttünk a síremlék, s kifejezi Kaffka Margit szellemét: halad égnek emelt arccal a magasságok felé, s két kezével hinti szét a szellem virágait. (…) Ellenállhatatlanul emlékezetembe tódul az a komor nap, 1918. december 3-a, amikor Kaffka Margitot eltemettük. Nyolc nappal előtte még nála voltam látogatóban. Nyugodt volt, derűs kedvű, az arca is kisimult, a szeme melegen csillogott. Jó érzéssel beszélt a dolgairól, örült, hogy nincs már háború, nem kell többé f éltenie fiatal férjét, akivel boldog egyetértésben élt, úgy érezte, most végre méltányolják munkáját, elmondta tervét, nagy regényt akart írni Josephus Flaviusról, mutatta előtanulmányairól készített jegyzeteit. Jó kedvvel kínálgatott borral, étellel, vidéki magyar asszonyok kedves nógatásával. Kisfia, Lackó panaszkodott, hogy a feje fáj. Lefektette és beszélgetett tovább, nem tulajdonított a fejfájásnak fontosságot. Másnap, november 26-án délután hallottam, hogy Lackóval együtt bevitték a klinikára, kitört rajta a spanyol járvány. December 1-jén a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén magából kikelve hozta a hírt Hatvany Lajos: Kaffka Margit meghalt kisfiával együtt. Harmadnap temettük. Zord idő volt, ólmosszürke az ég, napközben daraeső esett. Lent a városban forradalmi zűrzavar, a pánik rettenetét vad kiáltozás leplezte, mindenki rettegett önmagáért, Magyarországért, a spanyol járvány úgy haladt végig házról házra, lakásról lakásra, mint a bibliai öldöklő angyal. Itt fenn a hegyoldalban kevesen voltunk, temettük Margitot. Soha a halált nem éreztem olyan közelről, mint akkor…” Ezek a megrendítő mondatok Schöpflin Aladár irodalomtörténész szájából hangzottak el 1939-ben, Kaffka Margit síremlékének avatásakor. A kezeit az ég felé tartó női alak, Kövesházi Kalmár Elza alkotása, a nemzeti sírkert része, a Farkasréti temetőben nézhetjük meg.
Élő Emlékezet
a képek forrása: mek.oszk.hu
„Maga, Margitkám, olyan nagy tehetség, hogy már nem is számít nőnek!”
(Ady Endre – Kaffka Margitról)
Kaffka Margit stílusa a megfigyelés romantikája. A látott, átélt, tapasztalt dolgok tömege hosszú-hosszú ideig elraktározódik benne valahol mélyen tudata alatt, ismeretlen mélységekben. A Színek és évek apró megfigyelések halmaza. Az egész regény valójában nem több mint egyetlen asszony élettörténete azokkal a tudatos és öntudatlan, testi, szellemi és társadalmi fájdalmakkal, amelyek az asszony lelkében keletkeznek. A főalak jelleme apró, sokszor egészen jelentéktelen élettörténet-törmelékekből áll össze, s ezek az élménycserepek nem ritkán testi és szellemi fájdalommal járnak. Pórtelky Magda nem mindennapi mindennapiassága az önállóságra soha nem jutott, mindig máshoz kapcsolt és mástól függő, szűkös anyagi és társadalmi lehetőségek magas korlátai között mozgó asszony természetes és végzetszerű története, akinek sem esélye, sem akarata sem lehetősége nincsen arra, hogy túllépjen saját kiszolgáltatott, zárt halmazából.
Kaffka Margit stílusa az érzékelés romantikája. A látott, átérzett, tapasztalt dolgok tömege hosszú-hosszú ideig elraktározódik benne valahol mélyen tudata alatt, ismeretlen mélységekben. A Hangyaboly apró megfigyelések halmaza. Az egész regény valójában nem több mint egy apácazárda főnökválasztásának története, azokkal az élettörténetekkel, amelyeket az „örökségért” folytatott hatalmi küzdelemben megismerhetünk. A „főhős” maga a zárda, amelynek zárt világa sokszor egészen apró élettörténetekből áll össze: ki a régi hagyományokért, ki új hiteszmékért, ki általánosabb szabadsághitért, ki egyéb nagyra törő tervekért harcol, és persze van olyan is, akinek csak a hatalomra van szüksége. A hangyaboly nem mindennapi mindennapiassága egy zárt világon belüli, önállóságért küzdő nők természetes és végzetszerű történetei, akiknek sem esélyük, sem akaratuk, sem lehetőségük nincsen arra, hogy túllépjenek saját kiszolgáltatott, zárt halmazukból.
Kaffka Margit stílusa „nemnőiségének” romantikája. A látott, átérzett, tapasztalt dolgok tömege hosszú-hosszú ideig elraktározódik benne valahol mélyen tudata alatt, ismeretlen mélységekben. Apró megfigyelésekből felépülő világával az elmúlt századelőn nem tudott mit kezdeni az írogató, verselgető magyar nagyasszonyokhoz és széplelkekhez hozzászokott férfiirodalmi publikum. Ahogy Schöpflin Aladár megjegyezte róla a Nyugatban: megtisztult Ő már mindenféle „asszonyi kézimunka-dilettantizmustól”. Az első magyar asszonyíró volt, aki elsőként lépett túl saját, kiszolgáltatott, zárt halmazából.
(Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban. Sírja a nemzeti sírkert része.)