Rövid leírás
A Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa (1937–1938), egyúttal a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Bory Jenő tanársegéde (1937–1939). A szolnoki művésztelep tagja (1941-től).
A 20. századi magyar szobrászat egyik jelentős képviselője. Római tanulmányútja után művészetére az archaikus keleti és etruszk emlékek, ill. Rodin, Maillol, Bourdelle munkássága hatott. Művészi pályafutása kezdetén formázott nőalakjait sajátos dekorativitás, a testek belső dinamikáját éreztető, a lényeget kevés eszközzel kifejező mintázás, női aktjait erőteljes, duzzadó formák, stilizált fej, szigorú plasztikai egység jellemezte (Napozó, 1946; Nyújtózkodó, 1948). A II. világháborút követő korszakában a monumentális szobrászat területén hozott létre stílusmeghatározó alkotásokat. Első nagyszabású köztéri szobrán először mutatkozott meg a művészetét mindvégig jellemző zárt, dinamikus feszültség (Partizánemlékmű, bronz, Sátoraljaújhely, 1947). A kor egyik legfoglalkoztatottabb művészeként országszerte állították fel köztéri szobrait, amelyek közül igen sok az 1950-es évek emblematikus alkotásává vált (Osztapenko kapitány, bronz, 1951). Alakjait gyakran túlzott arányokban, sommázott formákban, tépett, szálkás felülettel mintázta meg, ahol a torzítás a dinamikus kifejezés eszköze (Legenda, 1963; Csontváry-síremlék, 1965; Dante és Vergilius, 1974). Munkásságában saját világfelfogását szólaltatta meg, szenvedélyesség, indulat árad életművéből. Pályája végén alkotott mély gondolatiságot hordozó kompozícióin a hitvilág alakjait, mítoszokat, bibliai témákat dolgozott fel (Lopják Európát, 1971; Golgota, 1972). Erőteljes hangvételű plasztikáival, drámaian vonagló figurái kavalkádjával korunk fenyegető indulataira figyelmeztet.
(A kép forrása: https://www.kozterkep.hu/alkotok/megtekintes/838/kerenyi-jeno)