Rövid leírás
A Bécsi Magyar Történeti Intézet tagjaként levéltári kutatásokat folytatott Bécsben (1920–1922), a Magyar Országos Levéltár tisztviselője (1922–1923), országos levéltárnoka (1923–1930). A Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára (1925–1930), a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a magyar történelem ny. rk. tanára (1930–1934), a Pázmány Péter Tudományegyetemen a magyar történelem ny. r. tanára (1934–1945). A II. világháború után nem igazolták, és politikai okokból nyugdíjazták (1945). Budapesten, az evangélikus egyház nyugdíjas levéltárosaként a Zsigmond-kori Oklevéltár összeállításával foglalkozott (1947–1954), az MTA Történettudományi Intézete tud. főmunkatársa (1954–1968).
Alapkutatásai az egész magyar történelemre kiterjedtek, de legjelentősebb eredményeit a 15. és a 18. század politika-, társadalom- és eszmetörténeti kutatásai terén érte el. Alapvetően új eredményeket ért el a hűbériség és a rendiség fogalmának tisztázása terén, különösen értékesek középkori egyház- és művelődéstörténeti, ill. a 18. századi magyar protestantizmussal foglalkozó írásai. Az általa kidolgozott, ún. népiségtörténeti program a dualizmus időszakában kialakult népies-realista iskolából (Pesty Frigyes, Révész Imre, Szabó Károly, Tagányi Károly) és a német Volkstumskundéből alakult ki. Úgy vélte, hogy a Trianon utáni megváltozott helyzetben a magyar történettudomány legfontosabb feladata a népi gondolat, a népi nemzetfogalom érvényesítése, amelyben beleértette a szomszédos utódállamokban rekedt magyarság kulturális-szellemi összetartozás- érzésének felkeltését, megőrzését, amit Mályusz a magyar „néptalaj” és „kultúrtalaj” változásainak történeti vizsgálatától remélt. Az 1930-as évek második felében és az 1940-es évek elején éles vitát folytatott Szekfű Gyulával a magyar történettudomány különböző sorskérdéseiről.
(A kép forrása: Wikipédia)