Rövid leírás
Tanulmányait megszakítva a temesvári királyi tábla díjnoka (1897–1898), néhány hónapig egy zilahi ügyvédnél írnokoskodott (1898), majd kizárólag irodalommal és újságírással foglalkozott. A Debreceni Főiskolai Lapok, a Debreceni Ellenőr, a Debreceni Hírlap, a Debrecen (1898–1899), Nagyváradon, a Tisza-párti Szabadság (1900–1901), később a szabadelvű Nagyváradi Napló munkatársa, társszerkesztője (1901–1903). Életének döntő jelentőségű állomása volt a polgárosodó Nagyvárad, mozgalmas politikai, társadalmi és kulturális életével. Itt ismerkedett meg a Párizsból haza látogató Diósy Ödönné Brüll Adéllal (1872–1934), Lédával. A Párizsba készülő költő elhatározását, hogy a francia fővárosba utazzon, megerősítette a Léda iránt kibontakozó szenvedélyes szerelme.
Egyéves párizsi tartózkodása idején tudósításokat, cikkeket küldött a Budapesti Hírlapnak, a Pesti Naplónak, a Budapesti Naplónak. Itt ismerkedett meg és kötött barátságot Révész Bélával, Bölöni Györggyel. Párizsban szembesült korábban szerzett, és egész életét beárnyékoló betegségével. Hazatérése után a Budapesti Napló belső munkatársa (1905–1908). A Nyugat megindulásától haláláig a folyóirat főmunkatársa, vezéregyénisége (1908–1919). Kapcsolata Lédával 1909-től egyre zaklatottabb lett, emiatt, ill. egyre súlyosabb betegsége miatt néhány hónapot a kolozsvári idegklinikán töltött (1909). A Lédával történő szakítás mély lelki válságot eredményezett az ekkor már országosan ismert és ünnepelt költőnél (1912).
Élete utolsó éveinek főbb állomásai: Budapest, Érmindszent, Csucsa (1912-től). Megromlott egészségi állapota miatt egyre többször kezeltette magát szanatóriumokban: a budapesti Városmajor utcában (1912 tavaszán), a Graz melletti Maria-Grünben (1913 tavaszán), a budapesti Szent János Kórházban (1913 telén), a Park szanatóriumban (1914). Boncza Berta (1894–1934) először egy svájci leánynevelő intézetből, levéllel és verssel kereste fel a költőt (1911). Csinszkával 1915. márc. 27-én kötött házasságot, és eleinte Csucsán, a Boncza-kastélyban éltek, ill. hosszabb erdélyi utazást tettek (1915. júl.). A csucsai kastélyból Budapestre költöztek (1917 ősze); végleges otthonuknak apósa, Boncza Miklós Veres Pálné utcai lakását rendezték be. A betegségektől testileg-lelkileg összetörve 1918. nov. 16-án még elment a parlamentbe, hogy jelen legyen a köztársaság kikiáltásán. Néhány nap múlva, 1918. nov. 18-án, a Nemzeti Tanács küldöttsége köszöntötte betegágyánál. 1918. nov. utolsó napjaiban részt vett a Vörösmarty Akadémia ülésén, ahol elnökké választották. Utolsó nyilvános szereplésén azonban beszédét már nem tudta befejezni. 1919. jan. 12-én súlyos állapotban szállították a Liget szanatóriumba, de a leromlott szervezet a betegséget nem tudta leküzdeni. A nemzet halottjaként a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel.
Debrecenben írt verseit első kötetében, Versek (1899) címmel adta közre. A nagyváradi évek idején (1900–1903) született verseskötetében (Még egyszer, 1903) már felcsillan igazi, egyéni költői arca. Párizsból hazatérve az Új versek (1906) kötetével megüzente a harcot, amely egész életét végig kísérte. A kötet nagy feltűnést keltett, heves vitákat váltott ki, új fejezet kezdődött a magyar líra történetében. A Párizst megjárt költő hozta haza a nagyváros élményeit, verseit, mert Párizs nemcsak a világváros kínálta nagy lehetőségeket, a szabadságot, a fényűzést, a polgárosodást, a lázas tempót mutatta meg, hanem távlatot adott, megvilágította az otthoni szűkös és kicsinyes viszonyokat. A francia irodalom, a francia költők – elsősorban Baudelaire, Paul Verlaine – hatása lírájára közvetett: inkább ösztönző, a költői alkotás új lehetőségeire figyelmeztető, felszabadító. Az Új versek fő motívumai a nagy, szenvedélyes szerelem, káromló elkeseredés nemzete elmaradottsága, az itthoni kevés kibontakozási lehetőség miatt, a csillapíthatatlan élni vágyás. Új érzések, kínok, titkok, vágyak, sejtelmek új művészi formát követeltek, már semmi nem kötötte a magyar líra századvégi útjához.
Szimbolista költő, és nagy szimbólum-rendszeréhez megteremti sajátosan egyéni verselését. A következő, Vér és Arany (1908) c. kötetének motívumai ugyanazok, mint az Új verseké, de azok mellé újak sorakoznak: a pénz könyörtelen hatalma, élet és halál, a sorsszerűség, a tragikus magyar sors, a magyar Messiások motívuma. A versek elementáris erővel hatnak. A sorok, a mondatok általában igen rövidek, új képek és új szavak kerülnek a tömör kompozícióba.
Első négy kötetét lázas lendülettel, állandó viaskodások közepette írta. A Nyugat megindulása új lehetőséget teremtett számára, de az ellene irányuló megsokasodott támadások, romló egészsége, magánéletének válsága, líráját mind komorabbá tette. Az egymást követő versesköteteiben (Az Illés szekerén, 1909; Szeretném, ha szeretnének, 1910; A minden titkok versei, 1911; A menekülő élet, 1912; A magunk szerelme, 1913; Ki látott engem?, 1914) az élet nagy kérdésein való tépelődés, Isten-keresés, a magyarság sorsa miatti aggodalma erősödött fel. A művészélet egyéni kétségeitől eljutott a nemzeti és általános emberi létezés számos egyetemes kérdéséhez. Utolsó kötetei, (A Halottak élén, 1918; Az utolsó hajók, 1923; posztumusz, Földessy Gyula gondozásában) fájdalmas tiltakozás a háború ellen.