Rövid leírás
A nagyszalontai gimnázium segédtanítója (1836–1839), Nagyszalonta község segédjegyzője (1839–1840), aljegyzője (1840–1848), egyúttal a nagyszalontai gimnázium ún. rektora (1842–1848). A forradalom és szabadságharc idején a Nép Barátja c. néplap szerkesztője (Vas Gerebennel, 1848. jún.–dec.), ill. Aradon önkéntes nemzetőr (1848. nov.), a Belügyminisztérium (BM) fogalmazója (Debrecenben és Pesten, 1849), az orosz csapatok bevonulása után bujkálni kényszerült: pénzét, állását, jegyzői lakását is elvesztette. Geszten, gr. Tisza Domokos (1837–1856) nevelője (1851. máj.–okt.), a nagykőrösi református gimnáziumban (1853-tól főgimnázium) a magyar és a latin nyelv r. tanára (1851–1860).
Nem sokkal azután, hogy addig páratlan módon, egy napon az MTA l. és r. tagjává is megválasztotta (Jedlik Ányossal együtt, 1858. dec. 15.), Pestre költözött (1860), ahol az irodalmi élet elsőszámú szervezőjeként a Szépirodalmi Figyelő (1860. nov.–1862. okt.), majd a Koszorú c. folyóiratok szerkesztője (1863. jan.–1865. jún.). A Kisfaludy Társaság r. tagja (1848-tól), igazgatója (1860–1865). Az MTA „titoknoka” (= főtitkára, 1865. jan. 26.–1879. máj. 22.), t. főtitkára (1879. máj. 22.–1882. okt. 22.). Elhatalmasodó és szaporodó betegségei miatt Karlsbadban gyógyíttatta magát (1869–1877), majd családjával együtt nyaranta a Margitszigetre költözött (1877-től). 1882. okt. 10-én, Petőfi szobrának leleplezésekor meghűlt, s betegségéből már nem épült fel.
A Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei hatására írta meg első jelentősebb művét Az elveszett alkotmány c. vígeposzt (1845), ill. az Életképek c. folyóiratban romantikus novellákat közölt (1846-tól). A Kisfaludy Társaság pályázatára küldte be Toldi c. elbeszélő költeményét (1846), amellyel nemcsak az emelt pályadíjat, hanem Petőfi Sándor (1823–1849) költői barátságát is elnyerte. A forradalom és szabadságharc idején több forradalmi hangvételű verset írt (a szinte azonnal megzenésített Nemzetőr-dal ponyván is megjelent). A szabadságharc bukása után elégikus verseket (Letészem a lantot, 1850) és ironikus hangvételű műveket (A nagyidai cigányok, 1851) írt, ill. esztétikai és irodalomelméleti kérdésekkel foglalkozott (A magyar nemzeti versidomról, 1854; Naiv eposzunk, 1858; Zrínyi és Tasso, 1859). Az 1850-es–1860-as évek jelentik művészetének felívelését, lírája virágkorát. Elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Családi kör, 1851; Kertben, 1851; Visszatekintés, 1852; A lejtőn, 1857) a vívódás és a bűnhődés lélekállapota került tragikus környezetbe balladáiban is (V. László, 1853; Ágnes asszony, 1853; Szondi két apródja, 1856), Az örök zsidó (1860) pedig az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete. Egyik legismertebb műve, A walesi bárdok. Ballada angol modorban (1857) a császári pár magyarországi látogatására készült történelmi allegória. A Toldi estéjét 1854-ben jelentette meg (jóllehet a forradalom napjaiban fejezte be: 1848. márc. 20.); a Toldi folytatásának szánt elbeszélő költemény azonban már tudatosan továbblép a Toldi naiv népiességétől.
A Kisfaludy Társaság igazgatójaként szervezte a társaság felolvasói üléseit, gondozta kiadványait. Ő fedezte fel Madách Imre költői művét, Az ember tragédiáját (1860), Madách remekét nyelvileg ő javította, s a mű kiadását is megszervezte. Vezető szerepet játszott abban, hogy a költő születésének 300. évfordulójára teljessé vált a magyar Shakespeare-fordítás (maga fordította le – többek között a Hamletet, amelynek szállóigéi Arany tolmácsolásában terjedtek el). Kezdeményezte továbbá a teljes Molière-fordítást, ill. életének utolsó korszakában elkészült a teljes Arisztophanész-fordítással is (1870–1874). Kísérletet tett egy magyar nemzeti műeposz megteremtésére (ennek részeként készült el 1863-ban a Buda halála). A „hún rege” egy tervezett hun trilógia első része volt, ám akadémiai elfoglaltsága és Juliska leányának váratlan halála (1865) évekre megakasztotta költészetét. A hivatali kötelességektől fokozatosan megszabaduló Arany költészete az 1870-es évek végétől ismét fellendült. Még 1873-ban megírta a Bolond Istók 2. énekét, majd befejezte Toldi-trilógiáját: a Toldi szerelme (1879) a világirodalom nagy eposzaihoz mérhető enciklopédikus mű, amely az Iliász és az Odüsszeia szemléletét egyesíti.
Utolsó műveit a Gyulai Páltól még 1856-ban kapott, kulccsal zárható Kapcsos könyv új folyam c. részébe jegyezte (Őszikék címmel, 1877-től). A költeményciklus lírai költemények, életképek és balladák csodálatos gyűjteménye. A legismertebbek a goethei értelemben vett alkalmi líra remeklései (A lepke, Vásárban, Plevna), ill. az élete mérlegét megvonó, a halálra felkészült ember melankolikus költeményei (Epilógus, A tölgyek alatt). Az ugyanitt található késői balladái elsősorban népi tárgyú lélektani alkotások (Vörös Rébék, Tengerihántás, Tetemre hívás).
(A portrékép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Arany_J%C3%A1nos#mediaviewer/File:Barabas-arany.jpg)